Tóth Gyula:

DUNAPENTELEI ÁLOM

Pattog a tűz, jó meleg van
A szobában áldott csend van.
Teát főz a nagyanyó
és a tájra hull a hó.
Megjönnek a régi társak,
akik hajdan árkot ástak
utat raktak vagy falat,
itt a szürke ég alatt.

S szóra szó jön, s mennyi fajta!
– Emlékszel még erre, arra?
– Ezt a házat mi raktuk.
– Habarcsot meg mi adtunk.
– Én szereltem be a kályhát.
– Gyalultam a parkettáját.
Mi ástuk az alapot.
– Csináltuk a vasbetont.

– Ne locsogj már annyit János!
Talán így szól most urához
Böske, Sári, vagy Mari…
S beszédüket hallani:
– Mi lett volna, ha a konyha
az ebédet gyéren osztja?
Erre felelj aranyom!
– Jól van, jól van csillagom…

… te is tettél egy keveset …
Ám a sok-sok kihűlt levest
nem felejtjük el, babám!
S jön már szó a szó után.
Egyik ezt dícséri váltig,
másik meg azt, éjszakáig
s egyik-másik így beszél:
– Az volt aztán a legény!

– Az az elvtárs sose fáradt.
– Nappallá tett éjszakákat.
– Ha valahol baj került,
ő már nyomban megkerült.
– Tanácsot adott a népnek.
– Meghallgatta, mit beszélnek
mi a baj és mi az ok.
– S megoldódott a dolog!

S mennyi kosz és mennyi csürhe
sereglett itt nyakra-főre:
jami, lógó s más here, –
léhűtők nagy serege.
– S kezdetben még hangot adtak!
– Reánk ujjat mutogattak:
de a szív, a harc, a tett
úrrá lett a gyom felett!

S nézz szét: most már áll a város!
Jó út vezet a Dunához,
susog a lomb, él a táj:
eltűnt a szenny és a sár!
– Dohog, morog a mi gyárunk.
– Szép az utcánk, melyen járunk.
– Vidámak az emberek.
– játszanak a gyermekek.

Szinte mi is újak lettünk:
új emberek! – Új a lelkünk,
új a szívünk, az agyunk,
új az izmunk, a karunk!
– Formálódtunk, mint a város.
– Elértünk új állomáshoz.
– Formálódtunk, mint a táj.
– Nőttünk, mint a ház s a gyár!

Birtokunk lett, ami épült.
– Nekünk szépült, ami szépült.
– Ami felnőtt általunk,
annak gazdái vagyunk!
… üdvözlünk, te csodás század,
melyben szív s erő nem fárad
s melynek napja süt reánk:
köszöntünk most szép hazánk!

… így álmodott sok-sok társam
munka közben: hóban, sárban:
árkot ásva, falat rakva,
téglát kézről-kézre adva,
formálva az új világot,
építve az ifjú várost,
hol az álom és a tett
győz a végtelen felett.

Megjelent: Dunai Vasmű Építője – 1951. január 9.