Népszabadság – 1981. december 24.
Örkény István /fotó: litera.hu
Munkatársunk: Örkény István
Örkény Istvánnak hadifogságban töltött évei után kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem a haláláig volt eleven kapcsolata lapunkkal. Eleven, nem mindig felhőtlen. Erről még majd később néhány szót – most egy régi, majdnem harmincéves emlékképet hívok elő a magam élményeiből és egyik nőtársának elbeszéléséből.
1952-1953 fordulóján középiskolából küldött gyakornokként talán egy hónap óta dolgoztam annál a hetente kétszer megjelenő újságnál, amelynek a címe így hangzott: Sztálin Vasmű Építője. Ez idő tájt írók gyakran kaptak megbízatást, ösztönzést, hogy írjanak az épülő Sztálinvárosról. Örkény is. A lap lelkes interjúkat szokott közölni velük írói terveikről. Amit sikerült előkeríteni, egyik-másikba most beleolvastam. (Nem volt nagy öröm.) Örkény-interjú nincs, mert a következő történt. Szakadó téli esőben érkezett meg, a kísérője azonnal elvitte valamelyik munkahelyre. (Egy ismert, sokszor reprodukált fénykép is van erről a napról: felöltőben, kalapban áll a gép előtt, tárgyilagosan pillant a lencsébe, mögötte daruk látszanak.) Nagy nehezen rátaláltam. Nem hangolta fel a lehetőség, hogy egy gyerkőcnek interjút adhat. Kért egy példányt a lapból, ránézett, azt mondta a címre, hogy “különösebb feszültséget nemigen lel benne”. Egyébként a Szabad Népbe fog írni riportokat. Ennél többet egyelőre maga sem tud. A munkáról pedig jobb lesz majd utána s nem előtte beszélni. Különben sincs ideje, egy óra múlva a városi párttitkárnál kell lennie bemutatkozó beszélgetésen.
Innen az ismeretség, amely a Népszabadságnál folytatódott. Ám nagyon sajnálnám nem elmondani, ami a párttitkár szobájában történt, s amit az írótársa most mesélt el. Bementek, leültek, de alighogy szót váltottak, a párttitkárért valahonnan telefonáltak, s az elnézést kérve, hogy néhány pillanatra magukra hagyja őket, kiment. A néhány pillanatból tíz vagy húsz perc lett. Örkény mérgelődni kezdett: “Mit képzel ez a neveletlen alak?” Írótársa ijedten felírta egy darab papírra: “Pista, vigyázz, lehallgathatnak bennünket!” Örkény egy pillanatig tűnődött, majd hangosan azt mondta, hogy “milyen szépek ezek a vándorzászlóik, egyáltalán milyen, nagyszerű dolog, hogy az ember Sztálinvárosban építheti a szocializmust”. Újabb papírlapot kapott: “Ez már sok!”
A Szabad Nép régi példányait forgatva úgy látom, szívesen és sokat dolgozott; egymás után jelentek meg sztálinvárosi riportjai, novellái, az Egy tragikus eset, Az első téli nap, a Tóni bácsi igazsága, a Mozart. Örkény és ez az agitátornak szánt feladat lélekben nem találhattak egymásra, látni rajtuk szellemének lefékezését, olykor kínlódását is, de mindegyikben van valami csillám. A Mozartban például, amely egy piaci napról szól, a következő néhány kor- és Örkény-dokumentumértékű sor: “Hangszórók nemcsak itt állnak, hanem a város minden szögletén. Most egy férfihang beszél, kissé tompán a nagy zsivajban. A varázsfuvola, Mozart utolsó operája, melyet a nagy zeneköltő harmincöt éves korában, élete utolsó esztendejében írt nagy nyomorúságban és halálos betegen… Később aztán felcsendül Papageno áriája. Nem hallgat rá senki.”
Ezeknek a Szabad Nép-beli írásoknak egy részét 1973-ban felvette gyűjteményes kötetébe, Sztálinvárosi képeskönyv címmel. Néhány részletet törölt, elhagyott, mert tudta, hogy az 1952-53-as riportok líraian romantikus hangütése nem illik hozzá. (Szemrehányást is kapott érte, hogy “mennyit szabad húzni a múltból?”)
Ezzel csaknem egy időben keletkezett a fentebb említett felhő is a lap és Örkény kapcsolatában. Könyveiről, színműveiről, még az igencsak nem örkény-méretű Voronyezsről is a tehetséges szerzőnek járó tisztelettel írt a Szabad Nép. S akkor “beütött” az ismert Lila tintaügy, amelyet nem akarok itt most újra elmesélni, csak néhány szóval a lényegét azoknak, akik nem tudják. Egy – ma már bizonyosan megállapítható, hogy az örkény-életműben közepes értékű novella (a Csillag című irodalmi folyóiratban jelent meg) elleni támadás a “kispolgári szemlélete” miatt. Nyilvános vita, megalázó szerkesztői kioktatás. Afféle Felelet-ügy, kisebb méretben. Csak azért érdemes emlékezetbe idézni, hogy ilyenféle vitákba többé ne bonyolódhassunk.
Konfliktusteli évek jöttek ezután a politikai, következésképpen az irodalmi életben is, Örkény keveset publikált. A Szabad Népben egyáltalán nem. Erről a korszakáról beszélni ő maga illetékesebb, öt évvel ezelőtt, 1976-ban mondta:
“Az ötvenes években én is, mint annyian mások, szkizofrén állapotban éltem, valami jót akartam a világra hozni, s az a kevés, ami sokból megvalósult, jó is lett. De én viszonylag hamar ráébredtem arra, hogy a szép szavak mögött nemcsak jó szándék, hanem becsapás is van. Mai szemmel nehéz azt a konstellációt elképzelni, hogy egy ember egyszerre kormánypárti és ellenzéki legyen, de én jó néhány évig éltem ebben az abszurd szituációban. Ez persze az írásaimon is meglátszott. Nem is voltam soha kedvenc, nem is szerettem volna azzá válni. Jól emlékszem arra az estére, amikor hirtelen megvilágosult előttem minden. Ez a Rajk-tárgyalás napja volt, Déry Tibor engedélyt kapott, hogy meghallgassa. Este felmentem hozzá, és ő azt mondta: betanult szöveget mond, egy szó sem igaz az egészből. Hát ez volt az az elektrosokk, ami engem kigyógyított a szkizofréniából.”
A pályakép ismert, Örkény sok alkalommal maga, írta le, mondta el írói-emberi megpróbáltatásait, beleértve elhallgatásait, majd visszatérését az irodalmi életbe. Nem tudható, az irodalomtörténetírás milyen korszakokat jelöl majd ki az örkényéletműben. Ezúttal, a Népszabadság és az író kapcsolatának tükrében, csak annyit, hogy amikor Örkény az 1960-as évek elején ismét publikálni kezdett, másfajta köz- és irodalmi életben találta magát; tudhatta – tudta is -, hogy nem kell tartania méltatlan támadástól, igazságtalanságtól, szerkesztői kioktatástól, még kevésbé “felelősségre vonástól”.
Kritikát kaphat – de mondhat is.
Azokat a bírálatokat olvasgatva, amelyek lapunkban Örkény írásairól – könyveiről, színdarabjairól – megjelentek, mindenekelőtt a gyakoriság tűnik fel. A hatvanas évek közepe óta alig van hónap, hogy a neve, valamely műve kapcsán, ne szerepelt volna a Népszabadságban. (Igen gyakran még a hírek között is olvasható volt egy-egy munkájának külföldi kiadása, sikere.) Ezek a bírálatok egy fontos alkotónak kijáró tisztelettel és komolysággal szóltak annak az írónak a munkálkodásáról, akiről – mondjuk elnagyoltan így – második alkotói korszakának kezdetén, a hatvanas években nyilvánvalóvá vált, hogy a század magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja. Nem mindig hozsannázva, ünnepelve, egyetértéssel szóltak valamely Örkény-műről a bírálatok. De mindig a nagyságához méltó tónusban. Vitatkozva is úgy. Munkatársnak tekintve őt. Mint, például életében az utolsó alkalommal, a Pisti a vérzivatarban előadása alkalmából. Ezt már a betegágyán olvashatta – olvasta-e, nem tudható -, s a bírálatot követő napokban azt az írást is, amely arról szólt, hogy vitázni a vitathatatlanul magas minőséggel mindig érdemes.
Néhány sor egy 1972-es kritikából, amely az Időrendben kiadása alkalmából jelent meg lapunkban.
“A most hatvanéves alkotó felnőttként, tudatosan élte át a történelem talán legfurcsább századának… nagy eseményeit. Kortársként, szenvedő alanyként a század egyetemes botrányát, a minden értelmet megcsúfoló, irracionálisan sötét fasizmust. Az ezt követőket. Az emberi-társadalmi felszabadulást, de annak tragikus vargabetűit is. Azt a történelmi kitérőt, amely… bizalomrendítő ütés volt az értelemnek. Valahol itt az eredete Örkény tragikomikus látásának, a groteszket oly gyakran s kedvvel használó ábrázolásának.” (Hajdú R. Gábor.)
Örkény István útja a groteszktől a groteszkig
Ami írásokat ebben az időben a szerkesztőségnek küldött, szinte már valamennyi a végleges hangjára talált író remeklése volt. Például a Mecseri nyilatkozata, ez az alig öt gépelt oldalas csúfondáros-szarkasztikus ábrázolás, amely arról szól, hogy valami véletlen folytán a pesti utca kisembere hosszú műsoridőt kap a televízióban. Így nyilatkozik Mecseri: “A világ minden országútján minden autó abban a biztos tudatban száguld az úttest jobb oldalán, hogy valamennyi szembejövő kocsi szintén a jobb oldalon halad. Mi más ez, ha nem a bizalom kora?” (1973 június.)
Aztán egy útinapló New Yorkból. Néhány dollárért megvesz egy ötletesen reklámozott számítógépet, amelyről kiderült, hogy csak három memóriaegysége van, holott létezik olyan is, alig drágábban, amelynek nyolc. Mulatságos boldogtalansága harsányan nevettető. De ez a vidám írás csupa keserűség, csupa gyanakvás. Mint a címe is jelzi: “A fogyasztói társadalom lélektani anatómiája.” Vagy a Hasis című. Ugyancsak külföldön, vendégségben a háziasszonytól egy kockacukornyi hasist kap ajándékba. Itthon, hosszú vívódás után, megkóstolja. “Szervezetem – írja – hevesen igyekezett megszabadulni a neki nem tetsző anyagtól..” Anekdota – de keserűen egészséges tiltakozás egy szörnyű korjelenség ellen.
Egy cikke – előadásvázlat -, amelyet A televízió örököse címmel 1971-ben mondott el a drámaírók és színpadi kiadók monte-carlói találkozóján, ugyancsak a Népszabadságban jelent meg. Néhány gondolat belőle: “Amikor a képernyőt nézem, magamat is figyelem. És milyen furcsa. Egy kitűnő előadás televíziós közvetítése nem ad nekem semmit. Még egy jó televíziós film se melegít át. De ha egyenes adásban felhangzik egy riport!… Van tehát valami különös vonzása annak, amikor egy gondolat a szemem láttára megszületik. Még ha csak a főváros közlekedését érinti is, a status nascendi – a megszületés pillanata -, úgy látszik, egy kis szilánkja lehet a genezisnek…” Ebben is a kor, a világ. Ami izgatta, hevítette, írásra késztette: milyen ma a világ, mi lesz a sorsa?
Ezeknek a műveknek nagyobb része olvasható már a könyveiben. Az együttműködés jóízű volt és kellemes. Ha úgy alakult, hogy valami írás alkalmából nekem kellett beszélnem vele, nem mulasztott el emlékeztetni arra a régi találkozásra a “betongerendák között”, a szakadó esőben. Sohasem kérette magát. Néha maga jelentkezett, hogy akad valami “aprósága”, néha felkérésre, amit szívesen fogadott. S egy lap számára igen nagy öröm, hogy hangot talál olyan alkotóval, akinek korszakos jelentősége nyilvánvaló.
Halálával a személyes kapcsolat szűnt meg; nagy hatású életműve, minthogy részese és alakítója a magyar szellemi életnek, továbbra is jelen lesz.
Végezetül idézek egy telefonkérésre küldött rövid vallomásból, amely Munkámról címmel 1973. szeptember 9-én jelent meg a Népszabadságban, s megrendítő szépsége és igazsága folytán Örkény írói ars poeticájának is tekinthető.
“Az írás: harc az angyallal. Nem kétes hát a birkózás kimenetele, más a súlycsoport, az angyal győzelme nyilvánvaló. Józan ésszel föl is kellene adni a harcot, de mi nem éber és józan állapotban, hanem mint Jákob, álmunkban győzködünk az ismeretlennel. Mi (mert azt hiszem, szaktársaim is) álmunkban, félálmunkban, fél ébrenlétünkben, vagy akár ébren tépelődve-rágódva végezzük írói munkánkat. (Munka? Egy megszállottság, melyért munkabért kapunk.) Akkor készül a “mű”…”
ÖRKÉNY ISTVÁN:MUNKÁMRÓLAz írás: harc az angyallal. Nem kétes hát a birkózás kimenetele, más a súlycsoport, az angyal győzelme nyilvánvaló. Józan ésszel föl is kellene adni a harcot, de mi nem éber és józan állapotban, hanem, mint Jákob, álmunkban győzködünk az ismeretlennel. Mi (mert azt hiszem, szaktársaim is) álmunkban, félálmunkban, fél-ébrenlétünkben vagy akár ébren tépelődve-rágódva végezzük írói munkánkat. (Munka? Egy megszállottság, melyért munkabért kapunk.) Akkor készül a “mű”. |
S elmondja néhány sorban egy napját, amikor bár cselekszik, beszélget, találkozik, hallgat, vásárol – de nem ő él, hanem benne az, amit le akar írni. S míg nem írja le, addig “vizenyős szemmel, kifejezéstelen arccal járom az utcát. Számos barátnak, ismerősnek nem köszönök. Ezúton kérem szíves elnézésüket.”
Tamás István
Szabálytalan nekrológ – Emléktöredékek Örkényről
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
