Kortárs – 1961. január
BARSI DÉNES:
KULCS A LÉPCSŐHÁZBAN
— Lakásépítészeti tűnődés Sztálinvárosból —
Nem a hozzánemértés hiú és megnyilatkozni vágyó opportunizmusa vezet, amikor a lélekmérnökök szakszervezetének szerény tagjaként a szocializmus egyik legfontosabb központi ügyének tartva a vitában forgó témát, örvendetesen magaménak vallom, vagy vállalom Sipos Gyula lakásépítészeti “ábrándvilágát”. Szívrepesve örvendek neki, hogy ezt előttem már olyan szakember, mint Major Máté, aki mind az építőipar és művészet beltörvényeivel, mind annak társadalomgazdasági és kultúrpolitikai összefüggéseivel oly nagytávlatúlag tisztában van, szintén megtette. Teljesen magaménak érzem Major Máté töprengő aggodalmát a lakásépítési program bizonyos ellentmondásosságai miatt, a családi lakóházépítkezés aránya, és kényszerhelyzetből fakadó további előirányzata tárgyában.
SIPOS GYULA – KINEK ÉPÍTKEZÜNK? – Vázlatos beszámoló egy régi ábrándról –
Kortárs – 1960. június
MAJOR MÁTÉ – “SZIGET”-HÁZ, “SZIGET-LAKÁS – VAGY KÖZÖSSÉGI OTTHON?
Kortárs – 1960. november
A tapasztalataim színhelye Sztálinváros.
A minden történelmi előzmény nélkül, az abszolút-szabad kialakulást gátolható alap-település vagy táji gátlás nélkül, letarolt kukoricaföldeken, búzavetések helyén, teljesen szabad emberi tervezés szerint épült szocialista város.
Eleddig az első és egyetlen ilynemű az ország területén.
A lakóváros létrehívásának indoka, és mindvégig fő gazdasági létalapja a Dunai Vasmű, majd a nyomában felnövő újabb nagyüzemek. Életformán alapuló indoka és igazolása itt a családi házépítésnek egyáltalán nincs, s hogy – bár az országos aránynak mélyen alatta maradó számmal, – de hivatalos biztatással és támogatással itt is történik családiházas lakótelep építése, az legföljebb alátámasztja Major Máté idézett aggodalmának országos általánosságát, de mégis jövőmeghatározó jelentősége most itt elhanyagolható.
Vehetjük úgy, hogy Sztálinváros teljesen szocialista bérházrendszerű lakótelepülés. Az 1950-ben megkezdett építkezésektől mind máig a lakóháztervezésben belső szerkezeti irányváltozás nem észlelhető. A tervezés beltörvényein kívül egyetlen tényező van, ami a tervezések eszmei tisztáságát módosíthatta (s ami mellesleg itt is egyetlen indoka és mentsége a magán-“szigetek” építésének) hogy a puszta földön történt szokatlan arányú építkezés rengeteg építőmunkást hozott és kötött ide, majd a nagyüzemek időben elsőbb elkészülte vont ide még rengetegebb dolgozó embert és családot, akik a csigaházat nem hozhatták a hátukon, az országos helyzethez hasonlóan tehát itt is az építőtervezés beltörvényén kívül álló szempont lett a legfőbb parancs: mennél előbb, mennél gyorsabban, mennél több lakást termelni, hogy a lakáshiány megszüntethető legyen.
E keményszorítású parancs mindmáig, sőt holnapig is kihat, s így meg-magyarázható, hogy a tisztára szocialista elgondolással és akarattal létrejött városban eddig még tervezési kísérletek sem történtek a Sípos Gyula “ábrándjából” Major Máté szakítéletében reális jövővé hitelesített fejlődésirányban. A jelenben levő állapot pedig csak a hajdanra jellemző munkás-nyomortelepek lidércnyomásának felszámolását jelenti, és bár e változás is nyugodtan állítható a legendák pokol-mennyország párhuzamának látószögébe, szocialista eszmeiség szempontjából a párhuzam mégis kissé sánta, mert a hajdani pokol nagy egyetemességével szemközt nem egy szerves idegrendszerrel egységbeszőtt nagy közösségi mennyország áll, amiben ismét idézve: “a magános ember kollektív emberré átformálása hatékony építészeti alátámasztást kaphat” – hanem csak atomizált magán-mennyországocskák ezernyi sokasága, ez pedig legföljebb szusszanásnyi állomása lehet a szocialista építkezésnek, nem pedig megnyugtató céliránya.
Pontosan szólva jelenleg: a szocialista humanizmusnak még csak a humanizmusa érvényesül, a szocializmus távlatai nélkül.
A sztálinvárosi lakásépítkezések vezető szempontjaiban minden benne van, ami a lakásokat használó családok belső, magán-igényei szerint az adott körülmények között józan ésszel elképzelhető. Aggasztó azonban, hogy…
Már annakelőtte sem volt előttem ismeretlen az az észrevétel, hogy a dolgozó proletárság munkaminőségben és üzemi felelősségérzésben legértékesebb részének egy ijesztő nagy rétege magánéletében, üzemen kívüli magatartásában egyre inkább befelé fordul a korlátolt családi magánérdek érzés- és eszmevilágába, bútort, motorkerékpárt, mosógépet, rádiót, televíziót halmoz, nem célrendeltetéssel, hanem a “jómód” illúziójáért, sőt annak bizonyos gőgje kedvéért, azzal a gondolatmenettel, hogy “anyagilag függetlenítse magát a külső világtól” – vagyis kispolgárrá merevedik. Egy másik nagyon jelentékeny rész pedig, mert otthona körül nincs szervesen vonzó és megtartó közösségi levegő, nem tud kimenekedni, vagy visszahanyatlik a “hivatásos” italozók régen is lesújtóan nagyszámú rendjébe. A szocialista humanizmus anyagi költészetének e telephelyén, a helyenként s időnként mese-városnak tűnő Sztálinvárosban mindenesetre mellbevágó dolog, ha e keserű megfigyelések valóságára kell rádöbbenni.
Az első nagypaneles lakóházak Magyarországon /1960. június 25.
fotó: MTI/Vadas Ernő
A görcs-oldó kulcs megtalálása egyáltalán nem csodálatos, roppant közönséges és hozzáférhető helyen van: a lépcsőházban.
Sztálinváros kisebb-nagyobb, sőt óriási lakóbérházainak csaknem száz százaléka függélyes, lépcsőházi megosztottságú. Anyaggazdasági okokból, valamint a lakóterület javára szóló térkihasználás érdekében általában szerfölött meredek lépcsőzetet tartalmazó lépcsőházak ugyanis valóban csak a megosztásról gondoskodnak, igaz, erről aztán annál ridegebben és kategorikusabban. Ha valamikor joggal beszéltek tudományos művekben rideg pásztorokról, ridegparasztokról és ridegmarhákról, akkor most joggal beszélhetünk itt rideg-lépcsőházakról. Ezek a mindenütt tükörtiszta, gondosan megóvott, helyenként virággal és ízléses falfestéssel is diszített meredek feljárók azonban semmivel sem jelentenek mást és főbbet, noha belső-szerkezeti részei az épületnek, mint a külső közlekedési út meghosszabbítását a lakásajtókig. Bennük ritmikailag és hangulatilag bántó élességgel hangsúlyozódik az egyensúly-pár egyik tétele: az egyéni otthon messzemenő tiszteletben tartása, – s fagyos teljességgel hiányzik minden tényező, ami a “garantált függetlenségű” egyéni otthonokat bármi vonatkozásban is közösséggé engedné, vagy éppen segítené összeidegződni, semmi olyan építészeti nyom sincsen, amitől “a magános ember kollektív emberré átformálása hatékony építészeti alátámasztást kaphat”.
A lépcsőházakban, akár csak a régi “jobb igényű” kapitalista városi kórházakban, akár évtizedekig ellakhatik egy ember vagy egy család anélkül, hogy a legközelebbi szomszédját is személyesen ismerné, vagy a megismerkedés igénye fölmerülne benne.
Az itteni lakások anyaggazdasági, sürgősségi szempontok, de ezektől független modern lakástervezési elvek alapján is, mind az egyes lakrészek, mind az összlakóterűlet tekintetében: kicsinyek. Csakis arra valók, hogy lakjanak bennük, többesszámú látogatók fogadására legföljebb akkor lehetnének alkalmasak, ha a modern lakástervezéshez való modern bútorzattal volnának berendezve, de mert zömileg nem ilyennel vannak, ezért két-három létszámfeletti személy jelenlétében már kínosan kényelmetlenek. S mert bizonyos tiszteletre méltó, de negatív közösségérzés van a lakókban e feszélyezettségek következtében egyszerűen kiiktatják életritmusukból a családias közvetlenségű, közösségérzéshez vezető érintkezési formákat. S mert a Sipos Gyula cikkében felvetett, Major Máté által fejlődési realitásként meghitelesített kollektív használatú kisgépek, jégszekrények stb. stb., nemcsak hogy nincsenek, hanem az irántuk való közös igény ki sem alakulhat, mert nincs hol kialakuljon: a lakók bezárkóznak. A bezárkózást még csak fagyosítja a kispolgárosodással járó módfitogtatás is sokaknál.
Azt viszont ismét hangsúlyozni kell, hogy a szervezetileg és anyagilag már szocialistának nevezhető életkeretek előbb-utóbb életveszélybe kerülnek, ha nem töltjük meg őket eleven és testmeleg szocialista kultúrával. A kultúra pedig a közösség és az egyén egészséges kölcsönhatásának terméke. A szocialista lakóépítményekben pedig csak az egyén igényei vannak kielégítve és biztosítva. Lehet így ebből élő és testmeleg kultúra?!
Illetékes “tenyész”-területe viszont ott van, ahol a társadalmat alkotó egyének és családok kenyéradó szakmájukon kívül az élet egyetemének hatásfelvevő és igényvisszasugárzó sugárnyalábjában leghuzamosabban tartózkodnak, ahová érzelmi és hangulati szálak, eltéphetetlen személyi kapcsolatok kötik őket, életük forgalmának kiinduló és megtérő, megnyugvást és új erőt adó állomásán: az otthonukban. Az otthonban, ahol “az egyéni otthon messzemenő tiszteletben tartása mellett – a magános ember kollektív emberré átformálódása hatékony építészeti alátámasztást kaphat.” Ahol az egyéni és a családi ember az egyéni otthon temérdek rezzenésű érzelmi és hangulati gomolygásából csápokat szeretne kinyújtogatni hasonló idegizgalmú, vagy igényű társak felé, először persze a fizikai közelségbe, a lépcsőházba, hogy onnan megint csak spontán közelségű csatornákon át növekedjenek, színesedjenek az alap-izgalmacskák és igényecskék, míg beleolvadnak a nagy egészbe, onnan csodálatosan felerősödve visszarezegnek az indulási helyre, ott újra gerjesztenek stb. stb.
Barsi Dénes – Sztálinváros kapujában
Viszont Sztálinvárosba költözésem harmadik hetében meghívót kaptam, hogy X Y tanácstag ekkor meg ekkor tanácstagi beszámolót tart a – 8-as számú lépcsőházban. Október végén, esős, csak kevéssé hűvös, de valahogy mégis kedélytelen estében, szétszórtan, itt-ott néhány közönyös mondatot váltva, ott ólálkodott a kapu körül 25-30 ember. Egymás iránt fanyarul, szürkén közönyösek. Megjött a tanácstag, a jelenlevők bevonultak a többinél valamicskével tágasabb, de egyúttal huzatosabb lépcsőházba, s ott folytatták tovább falnak, oszlopnak, vagy korlátnak dőlve, esetleg talpon himbálózva – az ólálkodást. Az ólálkodást csak elhelyezkedés és testtartás szerint értve, mert egyébként a tanácstag csupa fontos és helyiérdekű realitásról számolt be, a hozzászólók pedig (csaknem minden ottlevő hozzászólt), szintén csupa fontos realitásról beszéltek. Tartalmilag az összejövetel hasznos és eredményes volt. Utána szürke és fanyar közönnyel szerteszéjjel eltűntek a jelenvoltak, mintha soha ott sem lettek volna, s egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha az Alföld felszámolódó rideg tanyavilágának száműzött félnomád lelke ide tette volna át a székhelyét.
A lépcsőházi értekezlet megvilágításában legsürgősebbnek látszik, s egyúttal a legkönnyebben megvalósíthatónak is: hogy minden lépcsőház egy klubszobát kapjon. Enélkül a lépcsőház rideg elkülönítő jellegét feloldani nem lehet, létesítése esetén viszont nemcsak az idézett fajta összejövetelek kapnak méltó keretet s termékeny továbbfejlődési lehetőséget, hanem az előzőkben érintett elválasztó feszélyezettségek is csak egy ilyen, egyéni hiúságtól s kisebbségi érzettől, irigységtől, versenytől s száz gátló kicsinyességtől független összehozó helyiségben oldódhatnak fel. Ott alakulhatnak ki és szerveződhetnek valósággá a háztartási kisgépek közös használatának igényei és lehetőségei, s vonhatják maguk után a közös szervezésű gyermekfoglalkoztató helyiségek, módok és eszközök fölvetését és megvalósítását, s talán arra is rájönnek, hogy a meglevő lépcsőházak szerkezeti megbontása nélkül is meg lehet mindezekhez a helyet is teremteni. Kezdőlépés azonban feltétlenül a klubszoba, azért is, mert ennek létrehozása határos legkevésbbé a lehetetlennel, bár valószínűleg csak akkor, ha a szorító lakáshiány megenyhül, s minden lépcsőház legkisebb lakásegységét át lehet erre a célra minősíteni, esetleg csekély költséggel alakítani is. Ezt a gondolatot nem találhatják idegennek egy olyan városban, ahol a legényéletű dolgozók számára nemcsak lenyűgözően remek kiállítású és berendezésű klubszobák állnak rendelkezésre a munkásszállókban, hanem fényűzően szép kultúrtermek is még azonkívül.
Forgalom a Sztálin úton /1960. június 25.
fotó: MTI/Vadas Ernő
Sztálinváros, az első szocialista magyar város nem csupán azért épült, mert közgazdasági szükség volt rá, hanem eredeti elgondolásban is már azért is, hogy fáklya, példa, minta legyen az utána következő szocialista építkezések számára. Méltó lenne jó csillogású nevéhez, ha bár egyelőre csak pótlólagosan is, később azonban már az új tervezésekben is úttörője lenne az anyagban s lélekben egyként egészséges kollektív lakásépítkezésnek.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
