Fejér Megyei Hírlap – 1988. január 22.
A Fejér Megyei Szemle emlékszáma
Barsi Dénes író, lapszerkesztő bemutatására vállalkozott a Fejér Megyei Szemle legújabb száma. Évekig élt Dunaújvárosban, mégis kevesen ismerik műveit, szellemi hagyatékát.
“Barsi Dénes húsz éve halott, nevét nem hirdeti emléktábla, sem utcát, sem teret nem neveztek el róla. Hányan ismerik a nevét, s kik olvastak tőle legalább egy regényt? Ha már az országos ünnepségen elhangzott a neve, nem érdemelné meg a József Attila-díjas író, hogy emlékét megőrizzük?” – figyelmeztet a Szemle előszava.
Örömteli hír irodalmároknak és olvasóknak, hogy műveinek hagyományápolásában reményteljes szakasz kezdődött meg azzal, hogy a közelmúltban Dunaújvárosban megalakult a Barsi Dénes – emlékbizottság. A mostani emlékszám színvonalas memoárjaival hozzájárult művei népszerűsítéséhez, ahhoz, hogy minél több olvasó ismerje meg alkotásait. Többek között tudomást szerezzenek arról is: Szabó Pál és Sinka István mellett alapító tagja volt a Kelet Népe című népi írókat tömörítő folyóiratnak.
A Fejér Megyei Szemle emlékszámának íróit személyes baráti kapcsolat fűzi Barsi Déneshez. Tatay Sándor: Emlékeim Barsi Dénesről írása a pályatárs emlékeit tükrözi, de megtudhatunk belőle irodalomtörténeti értékkel bíró adatokat is. Pálfalvi János, aki az illusztrációkat készítette megrendítő életképekben ír a Dunaújvárosban eltöltött évek emberi, művészi állomásairól. Barsi Tamaj: Apámra emlékezve cikke fiúi szeretettel szól az olvasóit mindenkor tisztelő édesapáról, aki “1967 végén már a kórházi ágyon reszketeg betűkkel írva dunaújvárosi fiúkról, lányokról szóló regényét ajánlotta érettségi előtt álló ifjú olvasójának, H. Erzsinek. Ez a dedikáció volt utolsó kézírása”.
A Fejér Megyei Szemle több Barsi regényt elemző irodalmi tanulmányt közöl. A Jehova tanújáról, amelyet 1957-ben adott ki a Magvető, Vári Andor a Lázgörbe című regényről, amelyért József Attila-díjat kapott Pásztor Bertalan ír. Az alapos tárgyismeretről, a téma iránti szeretetről tanúskodó ismertetések az író életművét kutatóknak dokumentum-értékű információkkal szolgálnak. Dunaújváros hőskorszakát megörökítő művéről, a Sorsváltásról így ír Abaffy Lászlóné: “Barsi Dénes Sorsváltása epikus hömpölygésű, lineáris cselekményvezetése kerüli a modern írói fogásokat, de a mű igazsága és szépsége miatt maradandó élményt nyújthat az olvasóknak”. A kiadatlan Barsi-művek közül a Fejér Megyei Szemle A szivárvány halála regényből és az író levelezéséből közöl néhány jellegzetes részletet. Az emlékszám szerkesztői munkája színvonalas, irodalomtörténeti igényesség jellemzi, hagyományápoló szándékot tükröz és Barsi Dénes írói-szellemi hagyatékának minél előbbi megismerésére szólít.
(kulich)
____________________________________________________
Fejér Megyei Szemle emlékszámának elő-, és hátlapja – 1987/2
Részlet a kiadványból
“Mióta ismerem, élete szüntelen küzdelem, szakadatlan erőfeszítés volt, hol csak annak vélt, hol pedig valóban igaz és legfőbb ügyért. De mindig becsülettel és emberséggel szolgálta azt a célt, ami mellé irodalomban és szerénységgel megválasztott közéleti szerepben odaállt.”
(Élet és Irodalom, 1962. 14. sz.)
Fodor Sándor Barsi Dénes bronz mellszobra az MMK bejárata mellett
/elhelyezve: 1990
PÁLFALVI JÁNOS
“…Hű voltam és mégis megharapta sarkamat a föld”
kidőlnek a fák pusztulnak a barátok kihalnak
a nyelvek
eltűnik minden egy nap mint a lakóhelyek körül a
hallgató sodródó kidőlt szemű kutyák
tiltásunk híján tiltásunk ellenére minden
kimúlik
(Kalász Márton: Christoph Meckelnek)
NYITOM AZ AJTÓT
Ő ott áll, parányi zavarral és kihajtott gallérú patyolatinggel, a mélyen barázdált arcon kamaszos, kedves mosoly:
– Ti vagytok az idetelepült művészházaspár?
Bejön. Az új szagú, kongó lakásba derű ballag be, vidéki ízek, melegség, vonzás.
És bölcsesség. Megvívott, megszenvedett, de csak nagyon elvétve keserű és soha, soha, soha kiábrándult.
Két ember kapcsolatában a találkozások és a búcsú a meghatározó élmény. Két hűséges árbóc, s a közöttük feszülő pányván – száradó fehérneműként – emlékeink lebbenő légiója.
A VÁROS
Egy szerencsésnek nem nevezhető keresztelő következményeit mind nyűgösebben viselő, vajúdó, önmagát kereső település és a születés eufóriájában fogant sajátos öntudat, a hivatalos lét gyakran demagóg, kivagyiskodó, a bírálat nyűgeit nemigen szívlelő, kamaszosan hencegő önimádata egyfelől, s az elsők között fellángoló egészséges, munkával, önfeláldozással hitelesített lokálpatriotizmus öntudata alant. “Nem örököltük, magunk csináltuk!” írhatták volna címerükre, ha már akkor lett volna, s olyan lett volna, melyre ilyesmi írható.
A heraldika a hatvanas évek legelején még nem volt divatban, termelési eredményekbe, jelszavakba öltözött Sztálinváros. Nevének első része már, a második még — nem volt igazán érvényben.
AZ OTTHON
Az “L-épületek”-beli szűkös lakásból néhány hónap múlva átköltöztek a Kossuth Lajos utcai, már véglegesnek tekintettbe, itt – lévén három szoba – kényelmesebben létezhettek, egy helyiség csak az irodalmat, a munkát, a néha keserves munkát szolgálta, melynek következtében mind közönségesen csak “dühöngő”-nek neveztetett. Ez volt Barsi Dénes életének egyetlen, de szigorúan tiszteletben tartott privát területe, a szülőszoba, ajtaja mögül az írógép morzéja, vagy cipőinek koppanása szüremlett az írás óriában betévedt vendég fülébe.
Vendég gyakran fordult meg a földszinti árnyas lakásban, bár nem annyira számuk, mint jelenlétük volt tetemes. Ősz Ferivel és velünk, a “művészházaspárral” szinte naponta találkozott, s aki ismerte Feri és környezete vitalitását, ebből tudhatja: ha Dénes netán ki se teszi lábát az utcára, akkor is mindenről tudomást szerez, bár el-eljárogatott maga is megtapasztalni az itteni életet.
Mi persze nem azért voltunk olyan gyakori vendégei, mintha a kurirság lett volna életcélunk: nem. Egy-egy kiadós társalgás Dénessel különleges élményekkel kecsegtetett. Rendkívüli tájékozottsága, intelligenciája és nem utolsósorban jóízű, néha kissé fanvarkás humora lebilincselt bennünket. Körülültük az asztalt. Az akkori legstrapabíróbb bútorral voltak berendezkedve: krómozott acélcsőváz, az asztalon kerek üveglap, csipketerítő, tisztaság. A múltat alig valami képviselte ebben a nappaliban, inkább csak könyvek, tárgyacskák, edények. Na, meg a légkör, mely a jellegtelen bútorok köré a tisztes vidéki létezés akkurátus, nyugalmas, harmonikus érzeteit terítette. (A többször is szinte menekülésszerűen költöző család inkább a könnyen mozdítható ingóságait menekítette).
Eszembe jut, volt ott egy-két régi bútor is, de a dühöngőben, főleg a kisméretű fotelek rémlenek, kedves kopottságuknál csak kényelmetlenségük volt nagyobb.
Dénes többnyire ugyanabban a fotelban, bár valamennyi egyforma volt. Egyenes tartással ült, feje kissé előrebillent, kezei, a kubikosság-göcsölt ujjaival, ernyedten hullottak alá a karfák végein. Erő, akarat, érzékenység.
EGY EMBER ELLENPONTOKBÓL
Az asztalon Rózsa néni meggybora, a füst mintha Spisiák bácsi pipájából gomolyogna, az ablak alatt sűrű orgonabokrok levelein szitál át a fény. Béke. Tenni, tenni!
Még világosabban látom ma már, mint akkor éreztem: milyen nagy-mértékben megvoltak a hatvanas évek elején adottságaink a gyors szellemi felemelkedésre, a gyermekváros friss képességeinek felmutatására, a nemzet mostoha-érzelmeinek javunkra változtatására.
Az áttörés nem elsősorban mirajtunk múlott. A Dénes körül formálódó baráti alakzat, köztük olyanok, mint az újságíró Ősz Ferenc és Rózsa András, a költő Kalász Márton, tán magamat is megemlíthetem: nem sajnáltuk a fáradságot a jobbító tettekre. Beszélgetéseink során világosan körvonalazódtak a szükséges tennivalók, bár egy pillanatra sem állíthatom, hogy bármire, akármilyen programra is, a legkevésbé is lettek volna kimunkált elképzeléseink. De a dolgok a maguk spontán, belső erők gerjesztette módján neki-nekilendültek, hogy aztán a megfelelő falakba ütközve leüljenek megint.
Talán az Ősz Ferivel folytatott giccsellenes szélmalomharcunk, ez a kétszemélyes zsebvagánykodás volt az egyetlen, mely Absalomként nem akadt haján fogva a “Deus ex machina” sűrű ágaira. Csak meglehetősen nagyszámú ellenséget szereztünk magunknak, sokan (zsíros üzletüket féltve) a tettlegességtől se szándékoztak visszariadni. Mi nem ebbe haltunk bele, de tirádáink a Sztálinvárosi Hírlap oldalain persze nem csökkentették jelentősen a giccselők üzletét. Aki hivalkodni akart, szélesre tárta ablakát, hadd lássák az arra menők a bőgő szarvasokat, fejni való cigánylányokat, véres naplementéket. Az óhaj megvolt, az ízlés hiányzott. (És ma?)
Dénes ezt az akciónkat pajzán, de azért részvéttel leli mosolygással kísérte, gondolom, jó előre tudta a dolog kimenetelét. Ő inkább az emberekkel való testközeli kapcsolatok megteremtését látta fontosnak, így aztán létrejött a “munkás-művész találkozó”-nak nevezett kellemes és hasznos együttlétek sora, először a Bartókban (akkor még “csak” kultúrház), majd diszkrétebb helyszínt kapott, az Idegenforgalmi Hivatal egyik szobáját, hivatalos segítés is érkezett a nehéz szervezési munkák ellátására, így aztán szépen meg is szűntünk. Később hallottuk, hogy illetékesek úgy ítélték meg: Petőíi-körből elég volt egy is.
Aztán a TIT próbált meg a kultúrára szomjazó értelmiségnek valamiféle közeget teremteni a részvételünkkel – Papp Sándor barátunk lelkes közreműködésével -, ez olyan lendülettel indult (Sanyi nem sajnálta az energiát!), hogy még embléma tervezésének is nekiláttam… Aztán ismét: kopp. (Kemény volt a fejünk.)
Az író-olvasó találkozókat persze nem lehetett leállítani, ez az “intézmény” kulturális életünknek olyan bevett népművelési formájává vált. Azóta sokan meglehetősen szarkazmussal idézik az események néha valóban mosolyogtató helyzeteit, maga Dénes is hosszan tudott szórakoztatni bennünket ilyen irányú élményeivel, mégis azt kell mondanom, nagyon komolyan vette. Szinte szüksége volt rá magának is.
Számára az egyetlen lehetséges irodalmi nyersanyag a valóság volt. Mellyel néha a sárban vergődött, máskor lírai magasságba röppent. De erről szóljanak mások. Hivatottak.
Arról azonban beszélnem kell, hogy számára a valóság néha milyen kényszerű korlátokat jelentett.
Zámbó Enikő, Koós Sándor, Virág Kati és Pless József (b-j), az Ostor Együttes Mindenki táncol… című villám operett-paródia próbáján. /1961. január 9.
fotó: MTI/Bárándi István
OSTOR
Sztálinváros saját termésű kultúrája az Ősz Feri által létrehozott amatőr “kabaré” jóvoltából szökkent először szárba. Az “Ostor” is (ez volt az együttes találó neve) jelen volt a Kossuth Lajos utcai beszélgetésekben, néha fizikai valóságában is. Dénest ez a dolog is roppant érdekelte, csak úgy áradtak az események a színpad körül. Maga azonban nem érzett inspirációkat a műfaj iránt, bár egyébként írásban és szóban is jó humorú ember volt. Egyszer Feri csak rávette, hogy ő is írjon egy számot a műsorba. Nekiveselkedett, meg is írta. Dehát valahogy az érdekes, szellemes, ízes írás nem igazán passzolt a Feri munkái közé. Az olajozott, új meg új gegekre épülő pesti humortól nagyon messze állt az ő rusztikus, mélyebbre hatoló, paraszti furfangot és nyelvi leleményeket árasztó jelenete. Pedig a téma aktuális volt. Dehát a hangszerelés! “A kéz Ezsaué, de a hang Jákobé”…
MECENATÚRA
Sok mindenre büszke lehettem akkoriban, de arra legkevésbé, hogy rajongóim hada eladni való képekért zaklatott volna. Sőt. így aztán volt olyan helyzet is, hogy egy ízben ingóságainkra formás rózsaszín cédulákat ragasztgatott egy zárkózott elvtárs. A kis rózsaszín cédulákon közérdekű tájékoztatás, valahogy így? “Ez a tárgy el nem idegeníthető! Lefoglalás hatálya alatt áll” – valami lakbérhátralékról volt szó, bár nem annyira a fizetésképtelenség miatt, de az akkoriban bevezetett lakbérpótlék alkalmából nem tudtunk megegyezni az ingatlankezelővel, hogy egy ajtó nélküli helyiséget lehet-e lakószobának tekinteni. Ők természetesen úgy gondolták, lehet. Nem érdek nélkül. Én, feleségemmel teljes egyetértésben, ennek az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. Szintén nem érdek nélkül. Mikor láttuk, hogy nem hajlanak alapos érveinkre, arra gondoltunk, tettekkel győzzük meg az ellenfeleket: nem fizetünk lakbérpótlékot. Ettől majd kijózanodnak. (Később aztán kijózanodtunk…)
Hát ezt csak annak illusztrálására, hogy voltak néha financiális gondjaink. Történt egy ilyen egzisztenciális mélyrepülés idején, hogy közös barátunk. Bódis Karcsi ránk nyitotta az ajtót.
– Jánoskám, segítsetek rajtam. Képet szeretnék venni.
– Kitől? – kérdeztem a hülyét tettetve.
– Tőled. Már ki is néztem. Ez a pasztell kellene, van rá ezer forintom. Vihetem?
Alig vártuk, hogy elérkezzék látogatásaink szokott, késő délutáni ideje (nem szerettünk úgy menni, hogy feltartsuk Dénest a munkában) és lelkendezve berontottunk hozzájuk:
– Képzeljétek! Képet vettek tőlünk!
Dénes arcán megjátszott, szégyenlős mosoly.
Akkor megpillantottam mögötte a falon az én “Napimádó”-mat, duzzadó színes formáival ott szemérmetlenkedett a délelőtt eladott kép.
Ilyen volt. Tudta, ha ő akarja megvenni, nem fogadunk el pénzt.
A szorgalmas, beosztó barát támasz a bajban. (Mondhatnám a elcsépelt közhelyek modorában.) Barsiék tényleg biztonságot jelentettek.
TABLÓ
Miközben írok, mohón kutatok rojtos emlékezetemben. Mentő szalmaszálként veszem kezembe a fotót, papírja sárgás, ezüstje megfakult. Egyre delejesebben nézem, böngészem az egyszerű, igénytelen kis csoportképet, néma hírhozót az ismeretségünk előtti időkből. Dénes tekintetét faggatom.
Komoly, akaratos, sőt dacos arc, egyenes, álható tekintet. Öltöny, keménygallér, nyakkendő. Fehér virág a gomblyukban. A tanító úr. (Vajon milyen tanító volt? Kemény? Jószívű? Azt tudom, a felsőbbségekkel nem volt bensőséges, meghitt a viszonya. Konfliktusait néha felemlegette. Nyíltsága, szókimondása nem tehette őt kellemessé. De a gyerekekkel?!)
Középen a tanító úr. Készült: 1929. november 30-án
Figyelmem a nebulókra kalandozik. Megdöbbenek. Kopott, gyűrött, sőt rongyos ruhácskák, kopasz kobakok, elöl csizmák a kis lábakon: a lánykák mindenesetre takarosabbak. Itt nincs Bocskai-sapka, zsinóros kabátka, fényes cipellő. Egy megviselt nemzet elárvult, magáramaradt, reménytelen pereputtya. Nézem a szemeket. Mennyi szomorúság, értetlenség, közöny! És sajnos sunyiság, tompa tekintet. Harcsa tanító úr! Mit szólna egy mai kollegina ilyen “gyermekanyag”-hoz? Tudom, hogy a tanító úr szerette őket. Sőt, sokkal többet: elhatározta, hogy életét teszi sorsuk jobbraváltására.
Nézem az arcokat. ÉEs látom, mivel fizetett neked, Dénes ez a haza: ott gyúl körötted néhány értelmes tekintet, jövőt ígérő mosoly. Bocskai-ruhájuk nem volt. De volt egy tanítójuk.
A PER
A kafkai címszó bizony kaíkai élethelyzeteket, sorsokat takarhat. A hatalom machiavellizmusa az üldözött egyén oldaláról irracionális, mondhatnám, szürrealisztikus szituációkat teremtett. Ezt nem részletezem, Déry Tibor, Lengyel József, Háy Gyula és mások írásai közvetlenül vagy áttételekkel tanúskodnak a nem is annyira fizikai, mint lelki-idegi megpróbáltatások bugyrairól. S mily érdekessége az emberi természetnek! A bántások mennél igaztalanabbak, értelmetlenebbek, a lélek mélyeire hatolóbbak, a feloldódás, a megszabadulás, a kibeszélés igénye, sőt pszichológiai lehetősége annál korlátozottabb. A megmagyarázhatatlan, a szinte elmondhatatlan komor gátlásokat állít, őrizni emberlétünk retteneteit. A szörnyűségekről miért kívülállók beszélnek szívesebben?
Barsi Dénes sorsa is tragikusan keresztezte a politikafércelők szándékait. Parasztpárti elkötelezettségű volt, ahhoz a radikális réteghez tartozott tehát, mely a Kommunisa Párt természetes agrárszövetségesének számított.
Tiszta, sőt nemes szándékaihoz egy pillanatig sem férhetett kétség. A kétmillió koldus országában számára szinte kizárólagosan az élet peremére vetettek sorsa volt a legdöntőbb. Mint író, mint a Parasztpárt lapjának a szerkesztője, csak egyet akart: történelmi igazságot szolgáltatni a dzsentri Magyarország páriáinak. S mert nem a felszabadulás rivaldáin kezdte a politizálást, bizony érthető, hogy megküzdött hite nem tudott könnyedén hajlani a változó politikai szellőkre, viharokra.
Így vált egy szinte jelentéktelen szeletkéjévé annak a szaláminak, melyet Rákosi és szakmunkásai egyre elszántabban, mind gyorsabban szeletelgettek. Én ez idő tájt (sok más egyéb között) gondtalanul “néptáncoltam, laktanyák, téeszcsék, kultúrházak színpadán arattam a tapsot, (a vastaps nemcsak a politikai élet része volt) öröm, szerelem, fülig érő száj. Csasztuskák, szavazási műsorok… Az emlékekkel dallam-ökörnyál úszik: “… hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy…”
S mikor, immár történelemedzetten tudatom zaklatására meg-megkísértem Dénest perének, börtönidejének felidézésére, az egyébként mindenről szívesen mesélő ember pár mondat után kis ideges kézmozdulattal hessenti el feltoluló élményeit és kérdéseimet.
– Majd, egyszer . ..
– Dénes, írd meg! Dénes, írd meg!
Semmit sem kívántam akkor annyira, minthogy kiírja magából a súlyos éveket, s hittem, hogy a megszülető írás élete főműve lesz. Szinte rögeszmém volt: ő az az ember, aki predesztinálva van arra, hogy e pokoljárásnak krónikása legyen. Akkor a memoároknak még nem volt itt az évadja, fiókok, koponyacsontok őrizték a majdani poémákat.
A sors azonban a leghajlíthatatlanabb lektor. A sejtközi kommunikációban zavarok támadnak, gáttalan burjánzás, önemésztés: és tervek, művek, emlékek oda…
Biharugrán, a harmincas évek közepén, Szabó Pál udvarában. (Középen: Futó Dezső)
A NÉV
– Tölthetek?
Biztos kézzel csurgatja Rózsa néni piros meggyborát a poharamba. A csiszolt nyakú borosüveg, a világot látott, szép poharak, még ma is recehártyámon kísértenek, miként a súlyos, kéküveg hamutartó. Szeretett poharazgatni, de mértékkel és ritkán. Kilenc év alatt még csak pityókásan sem láttam. Pedig fiam születésekor is megittuk az áldomást: és kisebbik fia, Ete esküvőjén is jól éreztük magunkat.
– Na, ott hagytam el, hogy nem Barsi ám az én eredeti nevem, hanem Harcsa! Nem volt a nevemmel semmi bajom, de mikor írogatni kezdtem, akkor vettem észre, hogy ezzel a Harcsával valaki más is koptatja a papírt. Még ha legalább jó író lett volna! Meg amiket ez leírt! Hát semmi esetre se szerettem volna, ha bárki azt hiszi, van valami közöm hozzá. Így lettem Barsi.
Huncut mosollyal nyúl a szóda felé.
– Csöves-zódányt tölthetek? – Imádott bennünket ilyen madárlátta kifejezésekkel traktálni.
– Aztán meg arra is jó volt ez az írónév, hogy a faluban el ne terjedjen a híre, hogy én ilyen úri huncutságokkal is foglalkozom, odalett volna a jó hírem! Na, egészségünkre!
KULCSOS-VITA
Választott városunk kétgenerációs lakosságú volt. “A fiatalok városa vagyunk” szoktuk mondogatni némi önelégültséggel. És sokszor beszélgettünk Dénessel is arról, hogy ez a nagy nemzeti keveredés, mely a gigászi építkezés velejárója volt, milyen előnyös genetikai következményekkel járt. Kicsattanó, egészséges és szép gyerekek rohangáltak az utcán, sportbeli és szellemi teljesítményeikre valamennyien nagyon büszkék voltunk. Anyu, apu vagy éppen a gyárban dolgozott, vagy pihente az éjszakai műszak fáradalmait. Az igényektől messze elmaradt iskolai férőhely következménye a kétműszakos oktatás, így aztán délelőtt is, délután is gyerekek sokasága volt látható városszerte, nyakukban amulettként az elmaradhatatlan kulccsal.
Ez volt az a jelenség, mely a Nők Lapja újságírójának. Földes Annának a figyelmét felkeltette, sőt meg is írta. Nem tudta még, hogy mi végre. Csak később döbbent rá…
Node nemcsak gyermekeknek voltunk bővében, de kamaszoknak, szerelemre érett ifjúságnak is.
Dénes, aki a Duna-part látványának szerelmese volt, s Rózsikával mindennap sétáltak ott egyet, feloldandó a nappal gyűlt feszültségeket, döbbenettel tapasztalta, hogy akkortájt a rendőrök előszeretettel zaklatják a magányra szomjazó párocskákat. Igazoltatás, hazazavarás.
Uszályok a dunaújvárosi kikötőben.
Jobbra a kikötőparancsnokság egykori épülete, melyben a Vörös Október Ruhagyár kapott helyet. /1963. szeptember 3.
fotó: MTI/Fényes Tamás
Igyekeztünk szerfölött erkölcsösnek lenni. (Pedig hány derék családanya tudott volna regényeket mesélni ifjúkora viselt dolgairól! Vagy talán éppen azért?)
Dénesnek több se kellett. Egyébként is imádta a fiatalokat, így aztán a következményekkel nem számolva, tollat ragadott az érdekükben. Hová fejlődik az a közösség, mely nem adja meg gyermekeinek a jogot és lehetőséget élni a természet legszebb ajándékaival!
A cikk megjelent az ÉS-ben. Akkor kezdték publikálni szociológiai indíttatású cikkeiket.
Mindez még nem lett volna baj, az ÉS-t végül is nem olvasták a mi vidékünkön olyan sokan, de felfigyelt rá a Szabad Európa Rádió, és az első magyar szocialista város közállapotainak illusztrálásaképpen jócskán idézett a két cikkből.
Ezt nem lehetett válasz nélkül hagyni!
Egy idő múlva meghívást kaptunk: a két cikkel kapcsolatban rendezendő vitán szíveskedjünk részt venni. Dénestől az írószövetségből is érdeklődtek, hogy mi akar ez lenni, dehát csak valami olyas választ tudott adni: “Biztosan most fogunk kikapni.” Ilyen sejtéseink voltak, de amiben végül is részünk volt, az felülmúlta aggodalmunkat.
Megtelt a Bartók emeleti balett-terme, s amin legjobban elcsodálkoztunk, hogy mennyi az ismeretlen ember. Szabályos elnökség volt, ott foglalt helyet a két “vádlott” is.
Mikor megkezdődött a vita, akkor vettük észre, hogy inkább egy gondos szereposztású vádeljárásnak vagyunk tanúi. A fő kérdések akörül forogtak, hogy bárki is, hogyan merészel ilyen minősíthetetlen módon rágalmakat írni hazánk első szocialista városáról. Egyáltalán, milyen jogon ír a városról Földes Anna, aki idegen: s Barsi Dénes a maga két évével szintén jogosulatlan sztálinvárosinak tekinteni magát.
– Itt olyanok ülünk, elvtársak, felháborodva, akik már tizenöt éve lakunk a városban! Mi tettük az első kapavágásokat térdig sárban! Nekünk ne mondják meg kívülállók, hogy mi hogyan éljünk!
Mi szocialista város vagyunk, más, mint a többi, erre legyünk büszkék. Nálunk május elsején többen vonulnak fel, mint ahányan a városban laknak! Ki csinálja ezt utánunk?
Úgy tűnt, többen a bírálók közül nem ismerték a megbírált írásokat. Mások ismerték, de valami egyébről beszéltek. Az asztal mögött az írók igencsak sápadtnak tűntek, jóllehet derekasan állták a sarat. Csák Gyula, aki Tatay Sándorral együtt az írószövetség képviseletében került a méltatlan helyzetbe, nos Csák megpróbálta rávenni a hozzászólókat, hogy a cikkekről beszéljenek. Földes Anna és Barsi Dénes bizonygatták, hogy csak az igazságot írták le, semmi mást, azt is a segítőszándék okán. Ha nem nevezzük meg a hibákat, nem tudunk javítani sem rajtuk.
Süketek párbeszéde. Mindenki mondta a magáét. Hogy fog ez véget érni?
Ekkor jött a meglepő fordulat.
Csák Gyula szót kért.
– Kedves elvtársak. Szeretnék egy jó hírt közölni önökkel. Most jövök a minisztériumból, ahol felhatalmaztak a következők nyilvánosságra hozatalával: Barsi Dénest a művelődési miniszter József Attila-díj ezüst fokozatával tünteti ki a Lázgörbe című regényéért. Engedd meg, Dénes, hogy először én gratuláljak! – Csók, ölelés, taps. Többen nem tudták, hogy mi a teendő, ez nem volt a forgatókönyvben.
Utána néhányan nem tudtunk hazamenni, a vendégekkel róttuk az utcákat az enyhe éjszakában.
– Úristen! Nálatok még ez van?
Pedig akkor már a Sztálin úti utcatáblákon ez állt: Vasmű út.
Hiába, úgy látszik, a tudat lassabban változik, mint az utca- és városnevek.
Otthon – Dunaújvárosban
A CSALÁD
Hogy szerettünk Barsiékhoz járni, az nem csupán Dénes vonzó egyéniségének volt köszönhető, de annak a harmonikus légkörnek is, mely otthonukat jellemezte. A nehéz évtizedek után, mely kíméletlenül egymáshoz csiszolta őket, megtanulták élvezni a nyugalmat, biztonságot, apróbb örömöket. Dénes volt a bölcs barát, nem éreztük soha a meglevő korkülönbséget, gondolatai mégis időtlenül igazak voltak. Ez nem jelentette azt, hogy nem tudunk vele kiadósakat vitázni, de előbb-utóbb beláttuk igazságait.
Rózsa néni remekül kiegészítette őt, kifogyhatatlan volt a jótanácsokban: háztartás, gyereknevelés, házikonfliktusok elsimítása, és hasonlók képezték repertoárját.
Látta egyszer, hogy egyszem gyermekünk elérkezett abba a korszakába, mikor a jóistennek sem volt hajlandó tekintetbe venni a szülői óhajokat. Magyarán: makacs volt időnként és hisztis. Magasba szökő szülői indulatainkat, melyet kis paklincsunk ádázsága szított, a kellő pillanatban így hűtötte le:
– Icám! – fordult a feleségemhez, – nem szabad, hogy a gyerek érezze, hogy alakításával hatást ér el, mert akkor sosem szokik le róla. Még Komódiban történt Tomaj fiunkkal, úgy négyéves lehetett, hogy valami miatt megdühödött. De rettenetesen. Ordítva lefeküdt a küszöbre, hogy mozdulni se lehessen tőle. Tudod, én nem veszekedtem vele, egy ujjal se nyúltam hozzá. Egyszerűen észre se vettem. Átlépegettem rajta, ahogy tettem a dolgomat, mintha ott sem lenne. Győzte egy ideig az ordítást, még oda is csapkodta magát, egyszer, mintha mi se történt volna, fölállt, és ment játszani. Soha többet ilyet nem csinált.
És mi tagadás, a szépszál két fiún érződött is a szülői törődés. Kiegyensúlyozott, nyugodt, érdeklődő és gondolkozó emberekké váltak, akiket mindig fütött a cselekvési vágy. Ehhez szívós, erős fizikum párosult, sportoltak mindketten. (Ha hiszik, ha nem, néhány évig együtt ütöttük a labdát a röplabdapályán!)
Tomaj humán érdeklődésű volt, közgazdasági egyetemet végzett, tanári diplomát is szerzett, mielőtt politikai pályára lendült, tanított is. (“János, ha hiszed, ha nem, engem tényleg nagyon érdekel a politika és szeretem csinálni” – mondta egyszer az utcán, persze, hogy elhittem. Szívvel csinálta.)
Ete műszaki pályára került, vállalatvezetőként dolgozik. De emlékszem még, kamaszkorában hangszeren tanult, talán klarinéton. Írásai mellett ez a két fiú a legjobb bizonyíték a szülők erkölcsiségére. Lelküket nem árnyékolta, meggyőződésüket nem torzította az apát ért megannyi igazságtalanság.
“Atya” (így szólították őt a gyerekei) hűséges embereket nevelt a hazának.
VÉGJÁTÉK
A szörnyű kollapszus eszeveszett gyorsasággal tört szervezetére. Alig ocsúdtunk, s már Dénesnek csak az árnyéka nézett ránk a fehérgyászú kórházi ágyból. A gonosz emberi játékok után most valami még könyörtelenebb hatalom terítette elénk végzetes lapjait.
Nem tudta bevégezni a rászabott munkát. A vérrel, verejtékkel öntözött vetést elverte a jég.
Mintha jó komája, Sinka Pista sorait olvasnám hűlt ajkairól:
“Fekszik a mellemen hét nagy
kemény pecsét,
mert hű voltam és mégis
megharapta sarkamat a föld.”
Barsi Dénes – Sztálinváros kapujában
Barsi Dénes – Dunaújvárosi töprengés
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
