Szabad Ifjúság – 1952. szeptember 25.
Cselédháztól – fürdőszobás sztálinvárosi lakásig…
Amikor először elmentem az átképzős tanfolyamra, azt hittem, valami tévedés van a dologban, hiszen itt tudós embereknek akarnak nevelni minket, nem lakatosoknak. Úgy gondoltam, legfőbb, ha visszafordulok – rajzismeret, algebra – ezek ugyan nem mennek az én paraszti koponyámba. De maradtam. S most vasas leszek: a Sztálin Vasmű gépgyárának lakatosa.
Emlékszem, a második békekölcsönjegyzés idején valaki azt mondta nekem, jegyzek, jegyzek, de magam sem tudom, hogy miért. Hazudott ez az ellenséges “jóakaró”. Tudtam én, miért jegyzek. Szorosan összefügg a kettő: az én jegyzéseim, meg a lakatos mesterség, úgy, hogy jobb, ha együtt mondom el. Ehhez azonban kissé vissza kell menni a múltba.
Gyermekkoromban Baján éltem, Scheffer Mátyás négyszáz holdján. Apám gulyás volt, én kocsis, két öcsém pedig kanász. Sok mindenre nincs visszaemlékeznivalóm, hacsak nem a földveretes padlójú, poros és sötét cselédházra, az iskolára – négy elemire -, amit mezítláb jártam ki, no meg az éhezésre, mert erre igen sokszor volt alkalmunk.
A többi már a felszabadulás után történt. Ekkor tanultuk meg: mi az, amikor az urasági cseléd saját földjén élhet. A földosztáskor nyolc holdat kaptunk. Szüleim később elhatározták, hogy belépnek az állami gazdaságba. Ekkor már megengedhettük magunknak azt, hogy családunkból egy ember elmenjen “szerencsét próbálni”. Így érkeztem meg 1950 szeptember 9-én Sztálinvárosba, az akkor Dunapentelére.
Egyetlen foltos ruhám volt minden vagyonom. Így kezdtem el dolgozni a B/2-es munkahelyen, az akkoriban alakult L. Szász-brigádban. Markos gyerekek voltunk valamennyien, megfogtuk a munkát és – életemben először – becsületesen megfizettek ezért. Jól emlékszem, hatszáz forintot kerestünk fejenként egy hónapban. Ebben az időben jegyeztem életemben először – négyszáz forintért az első békekölcsönből. S ha valaki elmondhatja, hogy visszakapta a békekölcsön forintjait, nos, akkor én ezt elmondhatom.
A sztálinvárosi L. Szász Antal ifjúsági kubikosbrigád /Szabad Ifjúság
Egy pártmegbizatás teljesítésének története
Amikor megérkeztem Sztálinvárosba, sár és néhány baraképület fogadott csupán. Szemem előtt nőttek ki a földből a házak, a gyárépületek, a széles utak. Egyre nőtt az ifjú város, amelynek már én is lakója voltam. A következő évben kétszeres sztahanovista lettem és többet kerestem, mint az 1950-es esztendő végén.
Sztahanovista jelvény 1950-ből /saját gyűjtés
Ruhát, cipőt vásároltam magamnak s mindezt bizony még a szüleim is csak akkor hitték el, amikor hazautaztam látogatóba. Ez év nyarán Galyatetőn üdültem – először életemben. Ezekután úgy vélem, természetes, hogy amikor eljött a második békekölcsönjegyzés ideje, jó szívvel adtam 1000 forintot, hiszen egy éven keresztül tapasztaltam, hogyan javult meg életünk a jegyzett forintok nyomán.
Nemrég még barakban laktam, tizenketten voltunk egy szobában. Ma a város legszebb utcájában lakom, parkettás szobában, fürdőszobás lakásban. A jegyzés óta három öltöny ruhát, mindegyikhez egy-egy pár cipőt vásároltam, legutóbb pedig 1700 forintért vettem magamnak télikabátot és 940 forintért csizmát.
A legnagyobb változás azonban három hónappal ezelőtt történt életemben. Felvettek az új gépgyárba, lakatos átképzősnek. Belőlem, az egyszerű kubikosból most szakmunkás lesz. Az állam pénzén tanulok s úgy érzem, köze van ehhez az én forintjaimnak is. Az az 1400 forint, amit az utolsó két kölcsönjegyzéskor adtam, sokszorosan visszatérült. Város épült fel azóta – az én városom.
Városalapítók hétköznapi története
Nem lehet elmondom, milyen más lett az én életem ebben a városban s mi lett belőlem, a hajdani falusi kocsisból. De ha csupán arról lett volna szó, hogy az én életem legyen jobb és könnyebb, talán nem is jegyeztem volna olyan szívvel, mint úgy, ha látom, hogy a családom és a velem együtt dolgozó egyszerű emberek útja is egyre magasabbra emelkedik. Egyik öcsém tiszti iskolán tanul, nemsokára felavatják, a másik libapásztor volt, most traktorista. L. Szász elvtárs, aki hosszú időn keresztül velem együtt dolgozott, most a sztálinvárosi DISZ-bizottság szervezőtitkára. Feleségével, gyermekeivel együtt a Sztálin-úti kétszobás, fürdőszobás sztahanovista lakásban lakik. És így sorolhatnám végeslelen végig.
L. Szász Antal
A tanfolyamon eleinte nehezen ment a tanulás. De megfogadtam, hogy kiválóan tanulok, mert jó szakmunkás akarok lenni. Ez a legkevesebb, amivel meghálálhatom új életemet. Biztos vagyok benne, hogy mi, sztáilnvárosiak, akik azelőtt sötét földkunyhókban éltünk és most parkettás szobákban lakunk, mindent elkövetünk azért, hogy soha ne kelljen visszamennünk a földkunyhóba, hogy életünk továbbra is egyre szebb, boldogabb legyen.
Az épülő város 1951. június 28-án.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal
Elmondta: ifj. Krizák Ferenc, a sztálinvárosi gépgyár átképzős ifjúmunkása
