Magyar Hírlap – 1974. augusztus 3.
A telepesek és utódaik
Kifizette építési költségét a város
Dunaújváros 1974 – Vincze Lajos rajza
Ha Budapest áradó forgalmából kikeveredünk, rövid az út Dunaújvárosig. Csoda-e, ha mindössze egyetlen kérdés megfogalmazására futja az időmből: képesek voltak-e lakói megszeretni ezt a szigorú geometriai rendbe parancsolt betonvárost, ezt a grandiózus lakótelepet?
A dolgos faluk, Kulcs és Rácalmás után meglepő a fogadtatás – a virággal felírt mondat az M 6-os szélén mindenkinek szól, aki ide érkezik: szeretettel köszöntjük Dunaújvárosban!
Bevallom, a kérdésfelvetés jogosságában e pillanattól kezdve már nem voltam olyan biztos… S mire beljebb értem, elhaladva a teraszos dombhátra épült házak, a széles és gondozott parkok, a friss színű iskolák közé – tudtam, a dunaújvárosiaktól mást kell kérdezni.
Nyolcadik
– Hol van az már, amikor a “Radar”-barakk, a “Dulás”, legfeljebb a lösz marasztalta az embert, vagy egy holtrészeg “telepes” fél üveg kövidinkája – igazit a jelenhez Berzei Ferenc, aki pentelei őslakos lévén, nyolcadiknak iratkozott föl az építőik névsorára huszonöt évvel ezelőtt. – Ma kérem azon gondolkodik a nép, hogy színes televíziót, telkecskét vegyen-e valahol a környéken.
Berzei és társai – a Magyar-Lengyel szocialista brigád tagjai -, a Vasmű művelődési otthonában söröznek. Hétfő van, a pilóták szabadnapja, jólesik a sok száz kilométer út porát egy-egy pohárka itallal leöblíteni. Bár ez csak a látszat, az igazi ok: a találkozás, alkalom a beszélgetésre, a barátság ébrentartására: Simon Ferenc (Nagyenyingről jött) Méter István (adonyi) Simon László és Neppel János (budapesti) Szánoczki Gábor (páhi) Magyar László (perkátai) ember, és igencsak régen, az ötvenes években érkeztek s megszokták, hogy “egymást el nem eresztik” soha. Ez itt törvény.
Beszélgetünk.
– Előbb a Vasműtől jobbra húzták fel a házakat, ilyenekből a pesti külső kerületekben is látni eleget. Csúnyák? Igen, azok. De a fák megnőttek előttük és rajtuk szívesebben megnyugszik a szem. Ahogy teltek az évek, egyre szebben öltöztek a házak kívülről, belülről.
– A szép ház nem minden …
– Tényleg nem. De nekünk már van – láthatja – ilyen művelődési házunk, főiskolánk (a miskolci egyetem kihelyezett kohászati tagozata), két közép- és 12 általános iskolánk, sportpályánk, s az óvodákat, bölcsődéket már összeszámolni sem tudnánk. És ne feledje, ezt itt mind mi építettük. Munkaidőben vagy azután.
– Hogyhogy munkaidőben vagy azután? -tudakolom Kóré Sándortól, a városi pártbizottság titkárától.
Ha munkáskéz kell…
– Dunaújvárosban sajátos módszere alakult ki a városépítésnek. Íme a tények: a kezdet kezdetén, ha munkáskéz kellett, a főnök szólt az embernek, aki akar ide meg ide jöjjön, kiásunk húsz méter csatornát, lesimítjuk a teret. Négy éve intézményesen működik a társadalmi összefogás: április utolsó szombatján az egész város munkássága, 25-28 ezer ember, kommunista műszakot tart! Óvodát meszelnek vagy építenek. Így készítettünk gyermekintézményeket, sportpályát, legutóbb 9 milliós értékű sportcsarnokot, műjégpályát és MHSZ-lőteret.
Felavatták a dunaújvárosi műjégpályát
Most kezdjük a fedett uszodát – költsége 40 millió forint, ehhez természetesen az üzemek is hozzájárulnak. Tavaly egy lakosra 17,3 óra társadalmi munka jutott.
Dunaújváros lakosainak száma 1974 januárjában meghaladta az ötvenezret.
Ennyi lakossal már nemcsak ipara miatt számi tana fontos városunknak, jelentősége az ország számára mégis a szakadatlanul terebélyesedő vasműben rejlik. Borovszky Ambrus, a Dunai Vasmű vezérigazgatója legendás riportalany is. A hazai méretekben óriási, 13 ezer dolgozót foglalkoztató, az idén 8,5 milliárd forint termelési értéket előállító gyár alapítása óta viszi e nagy vállalkozás vezetésének terheit. Most szabadkozik, elnézést kér az esetleg kurtára sikeredő mondatokért, hiszen délután kell végső búcsút vennie attól a Vida Imrétől, aki a legnehezebb évektől – 1954-től 1970-ig volt közvetlen segítőtársa, a vasmű gazdasági igazgatója.
– Tudja, mi itt nagyon egymásra leltünk. Csak a közösség, a legmélyebb barátsággal felérő munkatársi együttműködés segített át bennünket a drámai hónapokon és éveken. Aligha túlzás ennek minősíteni. Azért sem, mert hiszen a vasmű telepítését 1960-ig – bár az egész ország, a vezetés támogatta – sokan kérdőjelezték. Vitatták működési helyét, a vállalkozás értelmét és szükségességét – s számunkra, akik feladatul kaptuk, hogy megcsináljuk —, a vasmű és a város egyetlen lehetőséggé, becsületbeli, személyes üggyé vált, amelyet aligha lehet csupán gazdasági kategóriákkal megközelíteni és mérni. Ma könnyű a helyzet ebben is …
– Könnyű?
Gazdaságos
– Bebizonyosodott, hogy az egész komplexum gazdaságosan dolgozik, jelenleg 100 forint termelési értéket 85 forintért termelünk. Termékeink nélkülözhetetlenek, mert máshonnan nem szerezhetők be. Nemhogy olcsóbban, hanem drágábban, sőt devizáért sem. A gép-, a jármű-, a szerelő-, az építőipar munkája elképzelhetetlen dunaújvárosi acéllemez és idomáru nélkül. Újabban, amióta a meleghengermű is dolgozik, számos olyan terméket készítünk, amely szinte közvetlen fogyasztásra kerül — csupán az egymillió négyzetméter fűtőfelületű lemezradiátort említem példaként, amely nélkül bizony kétséges lenne a lakásépítési program sikere.
Amikor ott jártam, a tízmilliomodik tonna acéllemez hengerelésére készültek – ehhez 14 évre volt szükség. A fordulat azonban 1960-ban, még inkább 1961-ben történt, és tíz év elegendő volt ahhoz, hogy a Dunai Vasmű teljes építési költségét (illetve annak 5 százalékos kamatát) hétmilliárd forintot visszatérítse az államnak.
Ünnepi csapolás
fotó: MTI/Jászai Csaba
De ezzel nincs vége.
– Valóban nincs: nemrég megszületett a határozat, hogy a vasmű acéltermelését megduplázzuk az ötödik ötéves terv végéig, azaz évente 16 milliárd forint értékű nyersvasat, acélt, melegen és hidegen hengerelt árut, öntvényt és más termeket készít majd az 1980-as évektől. Ehhez újabb, sokmilliárd értékű fejlesztést végzünk.
Kóré Sándor ma is fiatalember, életútja nagyon sok dunaújvárosi társáét példázza. (“Jóformán gyerek voltam, amikor a bátyám után szöktem Pentelére 1950-ben. Segédmunkásból lettem szakmunkás a vasműben, majd párttitkár és osztályvezető. Ne gondolja azonban, hogy ez sétamenet volt!”) Tőle, az ízig-vérig patriótától tudom, hogy a vasmű karrierje meghatározza Dunaújvárosét is. Az összes kellemes és kellemetlen gondokkal együtt:
– Az átlagéletkor ma sem sokkal több harminc évnél. A vasmű szakmunkásainak átlagkeresete jóval a 3000 forint fölött van, a vezetőknél nem ritka a 8-10 ezer forint jövedelem. Sok a fiatal házas és gyerek, s noha felépül az a négyezer lakás, amit a negyedik ötéves tervre vállaltunk, még mindig több, mint három és fél ezren várnak otthonra. Nincs elég közintézmény, fejletlen, szűk a bolthálózat. Sajnos, elfogyott a közművesített terület, miközben a vasmű mellett jó néhány iparág indult viharos fejlődésnek: a papírgyár, az óragyár – a városban ma már több mint hatvan ipartelep működik! Az egy lakosra jutó állóeszközértéket tekintve Miskolc után másodikak vagyunk az országban, s mi lesz az újabb fejlesztés után…
Nemzedékváltás előtt
Nézzük a konjuktúrát ellenkező oldalról is. Szakos Viktória egyike a kohóipari főiskolát végzett számos fiatalnak, akik a Dunai Vasműben most – finoman szólva – vonalakat húznak diplomás tudásukkal.
– Vannak köztünk üzemvezetők, de ma a fiatalok többségének csak ilyen fakó állást nyújt a vasmű. Ez bizony se nem méltó, se nem vonzó feladat… Én ösztöndíjasként végeztem, ma már tudomásom szerint nem kötnek ösztöndíjszerződést. Sokan vagyunk, úgy érzem, előttünk minden jobb hely foglalt.
– Ideig-óráig; 1978-80-ban ugyanis esemény következik, amilyent még a város nem élt meg – mondja elgondolkozva a párttitkár. Egyszerre lesz nvugdíjas, a vezetőtől, a mérnöktől, a munkásig, a dolgozók csaknem húsz százaléka! Míg most alig-alig megy valaki nyugdíjba évente, 1980-ban üzemek néptelenednek el egy időben. Ha csak nem nevelődik ki addig egy új generáció, amely ugyanolyan akaratossággal, elszántsággal vállalja a munkát, mint a pionírok. Dunaújváros sorsa nemcsak a beruházáson, az acél tonnáin múlik …
Kigyúlnak a lámpák, a lenyugvó nap gomolygó rózsaszínű felhőt világít meg a kohó fölött – az oxigénbefúvásos kemence füstjét. A lüktető forgalmú Vasmű út észrevétlenül átalakul korzóvá, ünneplésen felöltözött sétálókkal. A szobrok előtti padokon öreg nénik kötögetnek, egy kismama élvezi az estike illatát. A művelődési otthon könyvtárába sietnek néhányan, amott vattacukrot kínál a fehérsapkás cukrász.
A ritkán idelátogató – aki azt akarja kérdezni, képesek-e az emberek megszeretni a betonkockák városát – könnyen azt hiheti, hogy vasárnap van.
Pedig közönséges hétfő volt, hétköznap, a sok közül egy, a maga képére formálódó, szeretetre méltó városban.
Matkó István
