Szabad Ifjúság – 1952. január 6.
Egy sztálinvárosi fiatal terve:
Tavaly ipari munkás lettem, idén sztahanovista leszek
Szeretem szülőfalumat, Dunapentelét és büszke vagyok rá. Itt játszottam mint kisgyerek és itt nevelődtem dolgos emberré. Mindazt, amit érzek, nehéz szavakba önteni, mégis megpróbálom elmondani, hogyan történt. Tizenkilenc éve – amióta megszülettem – Pentelén lakom. Tizenkét év nyomorúságban telt el. Apám nincstelen cseléd volt. Rongyos cipőben, kopott ruhában járt és harminchat éven keresztül Pentele ezerholdas uraságánál dolgozott, szűkös kommencióért. Nedves, penészes viskóban laktunk. Pentele számomra eldugott, sárbasüllyedt kis falut jelentett. Más gyerekek álmokat szövögettek arról, mi lesz belőlük, ha felnőnek, én azonban tudtam, hogy mindez csak önámítás. Cseléd lesz belőlem is, akárcsak apámból, így azután nem is volt különösebb kívánságom, minthogy néhanapján jóllakhassam. Gyerekésszel még fel nem értem, de sejtettem, hogy nagy változás történt, amikor hét évvel ezelőtt a szovjet katonák Penteléről is kiverték a fasisztákat. Elmenekült a földbirtokos is, amit magával vihetett, azt vitte. De a föld ittmaradt.
Földreform Dunapentelén 1945-ben
És ezekben a napokban apám arcán addig soha nem látott bizakodást vettem észre. Földet kaptunk. Öt hold fekete földet. Néhány évvel azelőtt még a párnát is kihúzták a fejünk alól. Sokáig tartott, míg végleg elhittem, hogy a föld valóban a miénk. Aztán apámmal dolgozni kezdtünk. Eleinte megelégedett voltam, hogy búzát, kukoricát vethettem, krumplit kapálhattam a saját földünkön. De ahogy múltak az évek, többre vágytam. Tanulni szerettem volna. Olvastam az újságban: megnyílt az út az ipar felé. Itthagyjam apámékat? Nem volt hozzá szívem. Maradtam. Tétlenkedéssel ütöttem agyon a hosszú téti estéket, pedig belül csak úgy forrt bennem: eredj, dolgozz és tanulj! Aztán egyik nap új emberek, munkások érkeztek a faluba. Valóságos hadsereg. Teherautók, gépek, soha nem látott acélóriások robogtak végig a sáros utcákon. Pentelén megmozdult a föld. Napok alatt híre ment: város, gyár épül a pusztán, a DISZ-tagok, fiatalok az első sorokban építik! Menni akartam én is, de nem tudtam hogyan kerülhetek az építkezésre. Hallottam hogy jóbarátom Nagy Imre, akivel valaha egy utcában laktam már régóta ott dolgozik. Méghozzá valami vezető. Csak beszélhetnék vele, mennék én is rögvest. Egyszer azután váratlanul összetalálkoztam vele. Elmondtam tervemet. “Gyere, ha akarsz… – mondotta nevetve – … de ott aztán jól kell dolgozni, DISZ-taghoz méltóan. Nem hozhatsz szégyent a brigádra.”
1951 nyár elején beálltam a városépítők közé! Sohasem felejtem el az első heteket. Ezek voltak a legnehezebb napjaim. Otthon megszoktam, hogy a saját fejem után menjek, ezért nehezen tudtam beilleszkedni a brigádba. Szégyeltem, hogy ügyetlenül, nehezen kezelem a kőműveskanalat és amikor először raktam falat, azt vártam, hogy kinevetnek. Sem akkor, sem azután nem nevettek gyakorlatlanságomon az elvtársak. Inkább segítettek. Lassan biztosabb lett a kezem, még az ajtó- és ablakberakást is nyugodtan végeztem el. S közben nőtt a teljesítményem és a brigádé is. A gyárépítkezésnél híressé vált a brigádunk, mert havi 400 százalékos átlagteljesítménnyel sztahanovista-brigád lett. Kimondhatatlan büszkék voltunk. Megnőtt a becsületünk a faluban is. Esténként, amikor hazamentem, átjött a szomszédunk az öreg Molnár bácsi és apámmal együtt sokáig faggattak munkámul, teljesítményünk titkáról, örömmel feleltem, de belül éreztem, hogy nem alapos a tudásom, tanulnom kellene a kőművesszakmát. Amióta a Sztálin Vasműnél dolgozom, új erővel gazdagodtam: aminek nekifogok, azt becsülettel végrehajtom, így ezt az elhatározásomat is végrehajtottam. Kőműves-átképzősnek jelentkeztem. Igaz – gondoltam -, nem fogok sztahanovista-brigádban dolgozni, jóideig nem lesz mire büszkélkedni, keresetem is kevesebb lesz. Ha azonban szakmunkás leszek, többet használok a Sztálin Vasműnek. Szeptember óta tanulom a kőműves-szakmát. Teljesítményem már méri a 80 százalékot, pedig nekünk, átképzősöknek 30 százalék a normánk. S mennyi újat tanultam a három hónap alatt! Most már Kovács Ilonkával is bátrabban vitatkozom szakmai kérdésekről. Nem úgy, mint eleinte, amikor semmihez sem értettem és senkivel sem mertem beszélgetni. Az utóbbi hetekben fizetésem is növekedett, 650 forintot keresek. Vasárnap felveszem új ruhámat és táncolni megyek Sztálinvárosba, örömmel nézem az épületeket, ezen én is dolgoztam, ezt a falrészt én emeltem. Mennyi szép élményt adott életemnek Sztálinváros. Az elmúlt év életem leggazdagabb éve volt: Sztálinváros építője lettem, szakmát tanulok. Ebben ez évben sztahanovista akarok lenni. Megfogadom: az leszek!
Elmondta:
Bojsza László, kőműves átképzős, gyárépítkezés
