Élet és Irodalom – 1997. június 27.
Pongrácz Zsuzsanna
“Pentele… a’ rómaiaknak lakó helyek vala…”
Az alább olvasható dolgozat egy sorozat második darabja. A sorozat első darabját Vicze Magdolnától közöltük.
Az írások Dunaújváros és a Vasmű, valamint kapcsolt részeiről szólnak. Az időszámítás előtti évezredekben már lakott terület, az ötvenes évek lázas iparosítási idején városalapítás és nehézipari létesítmény célzott területe lett, Dunapentele községből pedig Sztálinváros, utóbb Dunaújváros nevű településsé változott. S az, hogy a szocialista város túlélte az 1989-es fordulatot, visszaigazolta, hogy már Széchenyi István is ipart és várost álmodott a Duna jobb partjára Budapest és Mohács között valahol. Sorozatunk ezt a történetet beszéli el. Következő számunkban Bóna István írását adjuk közre.
Az első szocialista város építésének hevületében örömest feledték volna Sztálinvárosban, amit Dunapentelén már emberemlékezet óta tudtak: hogy a szőlőskertek, kukoricások alatt régi korok emlékeit, embereit őrzi a föld. A leletmentések és feltárások ugyanis hol itt, hol ott lassították a munkálatokat. S az ásatások, leletek s legendák sokaságát hagyták ránk.
A. Munatius és családjának sírköve Dunapenteléről a Magyar Nemzeti Múzeumban
A régészek kutatásai révén sikerült megismerni a katonai tábor, castellum egy részét, a polgári település, vicus jelentős területeit, valamint a kivezető utak mentén néhány temetőt. Ma már több mint 3500 római sír sokszor meglepően gazdag leleteit (üveg- és kerámiaedényeket, nemesfémtárgyakat, ékszereket, hétköznapi használati tárgyak egyszerűbb vagy díszesebb változatait), majd’ 7000 római pénzt ismerünk innen, a feliratos és faragott kőemlékek száma meghaladja a félezret – “hazánkban ennél több jelentős római emlék csak Aquincumból került elő”.
Ezen egykori római település maradványai a középkorban is álltak még. Az erre utazók megjegyzéseiből következtethetünk a romok lassú pusztulására. Amikor Luigi Marsigli 1686 és 1704 között elkészíti két madártávlati térképét, valószínűleg már csak a tábor árkának nyomai látszanak: “azokat is csak a… római régiségekhez szokott szemű mérnök tudta felfedezni…”. Bél Mátyás vastag humuszréteg alól – földmunkák során – előbukkanó falmaradványokról ír. Egy XIX. század eleji német utazó pedig arról számol be, hogy a penteleiek nagy “ásatásokat” végeznek – a római romokat kőbányának használva. Mire a látható maradványok végképp eltűntek, Schoenwisner István, a mai Budapest Flórián terén előkerült nagy fürdő feltárója megfogalmazza Pentelének és Intercisának első, határozott azonosítását 1780-ban (!).
Szőlőtelepítési munkák során – a XVIII. század végén – Pentelén (az Öreghegyen) előkerült leletekkel kezdődik meg Intercisa emlékeinek előbb inkább módszeres rablása, majd jó évszázaddal később rendszeres tudományos kutatása. A XIX. század folyamán a hely kincskeresők és sírrablók zsákmányszerző területévé válik (gyakran akadunk mai ásatások során is rablóásatások – helyi szóhasználattal – ragázások nyomaira). Ezek révén kerültek leletek külföldre, szerencsés esetben múzeumokba, közülük azonban sok nyomtalanul tűnt el a fokozatosan élénkülő falánk műkincskereskedelemben. Valójában e fosztogatások megakadályozása indította el Intercisa tudományos kutatását.
A XX. század első felében a leletek ásatásokból és vásárlás útján elsősorban a Magyar Nemzeti Múzeumba és a székesfehérvári Szent István Király Múzeum gyűjteményébe kerültek. A második világháború után Dunapentele, későbbi nevén Sztálinváros (az eredeti tervek szerint múzeum nélküli!) városának feszített tempójú építkezésével új lendületet vettek a régészeti kutatások. A vasmű területén előkerült hatalmas mennyiségű és legalább akkora jelentőségű bronzkori anyag sok hányattatás után végül kikövetelte egy városi múzeum megalapítását. Így a 60-as években épített lakótelep alatti római nagytemető régészeti leletanyaga már a városban maradt.
Hívják azonban bárhogy a települést (Pentele, Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros), Intercisa-lelőhely ismertsége a nemzetközi szakirodalomban majd egyidős a régészettudománnyal. “Nincs a világon még egy határmenti római katonai település, amelyről ennyi s ilyen nagyszabású albumméretű könyv jelent volna meg…”
Intercisa
Pannonia meghódítása a birodalmi expanziós politika része volt. Augustus a birodalom optimális határaként a Dunát és az Elbát (később a Rajnát) jelölte meg, “nem mintha ezek a folyók mint látható határvonalak különösen kedvére lettek volna, vagy pedig mint déli származású ember különösebben becsülte volna a vizeket, vagy más efféle dolgok miatt, amire a modern történetírás gondolt, azért sem, mintha ezek a folyók az ő korában átkelhetetlennek számítottak volna (a Rajnán és a Dunán át történt ide-odavándorlásról a kelta és a germán észak leírásai bőven szólnak).” Augustus világosan látta, hogy a római uralom konszolidálása az Alpoktól északra, illetve a birodalmi határok biztosítása csakis folyami határokkal valósítható meg, ugyanis a szállítás, a hadsereg folyamatos ellátása, a biztos összeköttetés kizárólag vízi úton volt megteremthető. A birodalmi határvonal (megkülönböztetve aszerint, hogy tengeri vagy folyami volt-e) – ma általánosan limesnek mondjuk – Magyarországon tehát a Duna folyamát követte.
Castellum makettje az Intercisa Múzeum várostörténeti kiállításán
Intercisa neve arra utal, hogy ezt az erődöt azután alapították (Aquincumtól mérve) a 47. és 48. római mérföldkő között, amikor északra és délre már álltak castellumok (intercisa = kettévágott [határszakasz]). Helyőrsége fennállása során mindvégig kisegítő hadászati egység volt. A római hadsereg fő erejét a legio-k adták, ezt segédcsapatok (auxiliák; cohors-ok és ala-k) egészítették ki. A 25 esztendei szolgálat után az elbocsátott katonák, veteranusok földbirtokot vagy pénzt kaptak. A nagy csapatáthelyezések megszűnésével az auxiliák legénységét a környékről toborozták: a veteranusok visszatérhettek falvaikba, de sokszor táboruk mellett maradtak, ahol fiaik szolgáltak tovább. Valóságos katonacsaládok alakultak ki, ahol a “szaktudás” apáról fiúra szállt. Néhány sajátos harcmodorú csapatba azonban továbbra is az eredeti toborzás helyéről újoncoztak. Így például Intercisában a 180-as évek elejétől, a markommann-szarmata háborút követő közel 100 esztendőben mindvégig Hemesa városából származó (a túlparti szarmaták harcmodorát jól ismerő) szír katonák állomásoztak (cohors I milliaria Hemesenorum).
Hogy közülük hányán tértek vissza Kisázsiába, s hányán telepedtek le itt, arra vonatkozóan természetesen nincsenek statisztikai adataink. De a táborban és a vicusban feltárt, valaha gazdag belső díszítésű lakóépületek és a romjaikban is impozáns középületek, valamint a néhai lakóinak tehetősségét bizonyító, ritkaságszámba menő sírmellékletek utalnak a település különleges rangjára. Mindez nehezen magyarázható mással, mint a hemesai helyőrség politikai prioritásával.
Intercisa csapatait 92-től ismerjük név szerint, de már Vespasianus uralkodásától kezdve feltételezhető itt katonai egység. Ennek táborhelyét még nem sikerült teljes biztonsággal lokalizálnia a kutatásnak. A ma ismert tábort (a ma alig dombnyi Öreghegy löszplatóján) a 90-es években építették, s az V. század elejéig állt fenn. A többször is átépített erőd először ún. palánktábor volt: falait földsánc alkotta, melyet külső oldalán kettős cölöpsor közé rakott gömbfa- vagy gerendapalánkkal erősítették meg, a tábort árok vette körül. A tábor mindig egy-egy nagyobb, többnyire megsemmisítő erejű barbár betörés után korszerűsödik – ilyenkor az újonnan iderendelt csapat próbálja meg felkészíteni az erődítményt. A 117-119-es szarmata háború tapasztalatai nyomán a Birodalom határainak stabilizálására törekvő Hadrianus kezdeményezte a palánktáborok kőerőddé átépítését. A III. század elején kettős tornyú kőkapukat emeltek a korábbi fakapuk helyére, majd a IV. században modernizálják a tornyokat is: a négyszögalakú belső tornyokat átépítik a táborfalból kiugró, ún. legyező alakú tornyokká, a “hátsó”, a nyugati kaput pedig patkó alakú toronnyal zárják el.
A castellum belső szerkezetét is a birodalomszerte használt normák határozták meg. Két fő útjának csomópontjában emelkedett a tábor központi épülete, a principia. Kövezett udvarán hatalmas, mintegy 100 m3-es ciszterna állt, két oldalát 4-4 raktárhelyiség zárta. A nyugati oldalon a császárkultusz szobrai álltak. Intercisa minden bizonnyal legragyogóbb napjait 202-ben és 214-ben élte: először Septimus Severus császár és fiai, majd Caracalla tett látogatást itt. A tiszteletükre állított szobrok elpusztultak, de a talapzatuk feliratos kövei – különböző helyekről bár – előkerültek. A szobrok mögött lehetett belépni középen a táborszentélybe, két oldalt pedig 4 fűtött irodahelységbe. A parancsnoki rezidencia, praetorium a déli kapu körzetében állt. A reprezentatív építmény középső csarnokát 6 oszloppár tagolta 3 hajósra, padlója nagyméretű téglákkal és terrazzóval volt burkolva. Nyugati végén a középső “hajó” emelt apszissal záródott. A két oldalról fűtött helyiséggel övezett apszist hatszögű téglácskákkal borították. A bazilikális alaprajzot kisebb helyiségek egészítették ki. A legénységi szállások épp csak éjszakai menedékül szolgálhattak, a hosszú cellasorokat tornác igyekezett barátságosabbá tenni. A késő római tábor belső falához helyiségsort építettek: szükséghelyzetben az intercisai castellum is refugiumként, menedékként működött.
A tábort körülölelte a polgári település kelta bennszülöttek, veteránok, családtagok, kereskedők és iparosok házaival. Ezek korábban szerény, falusiasan egyszerű, favázas, sártapasztásos épületek voltak, később tágasabb, falfestéssel és stukkókkal díszített kőalapozású, vályogfalú házak. Intercisa városias fejlődésének hátterében is a szír katonaság hatását lehet látni: a keleten megszokott körülményeket próbálták megteremteni új környezetükben is, s ehhez nagy segítséget jelentett a Severus-dinasztia Pannonia- illetve hadseregbarát politikája. Így a település mind méreteiben, mind jelentőségében városias jegyeket mutat, annak ellenére, hogy a szó (római) jogi értelmében soha nem kap városi rangot. A település virágkorában sorra emelkedtek a többhelyiséges, olykor fényűzően berendezett lakóépületek. Közülük az alaprajzi struktúrája után ikerháznak nevezettet az 1970-es évek első felében helyreállították.
A legutóbbi évek intercisai ásatásainak eredményeként előkerült a katonai fürdő: a II. század utolsó éveiben készült el a katonai tábor északi kapujától mintegy 50 méterre a castellumon kívül. Intercisában – elsősorban keleti hatásra – több kultuszhely is épült. A birodalomszerte tisztelt római istenek (Jupiter, Juno és Minerva) mellett nagy szerepet kapott Mithras tisztelete is. A keleti Napisten barlangszentélyének központi helyén mindig egy liturgikus dombormű áll a szakrális bikaölő jelenettel. Intercisából néhány kisebb ilyen töredék mellett Pannonia provincia legszebb Mithras-domborműve került elő.
Mithras-dombormű /Intercisa Múzeum
Mithras-domborműről az Intercisa Múzeum oldalán
Sok fogadalmi tárgy és oltár árulkodik Deus Sol Elagabalus, Hemesa város istenének tiszteletéről is. A szentélyek minden bizonnyal valahol a település központjában, a castellum környékén állhatták. Sajnos egyik helyét sem sikerült még meghatározni. Egy feliratról következtethetünk az intercisai zsidóság zárt kis csoportjára: Cosmius praepositus stationis, a vámállomás vezetője egyszersmind a zsinagóga kántora is volt. A lakóépületekhez sokszor gazdasági udvar és jobbára fából és vályogból készült melléképületek, olykor pince is tartozott. Az ásatások tanúsága szerint társadalmi rang alapján szerveződött a lakóterület, s a különböző műhelyeket elővigyázatosan elkülönítették (több fazekaskemencét, vas- és bronzfeldolgozó, valamint üveggyártó műhelyt lokalizáltak eddig a kutatások). A löszfennsíktól északra eső völgy dunai végénél kikötő állt, nyugati részén pedig villaépület maradványai kerültek elő. A késő római vicus építkezései közül a castellum tengelyére tájolt palota emelkedik ki. Ettől nem sokkal távolabb kis, apszisos záródású épület került elő. Alaprajza és szerkezete alapján sejthetően ókeresztény templom volt. A település IV. századi lakosságáról, annak összetételéről kevés adatunk van: csupán egy-egy ritka sírkőlelet árulkodik s bizonyos jellemző lelettípusok.
A 260 táján bekövetkezett, a szír katonaságot is gyakorlatilag elsöprő barbár betörés nem tette lakatlanná a környéket. Az ittmaradottakhoz azután részben az új csapattesttel római elemek, részben a megkezdődő betelepítésekkel barbárok: előbb szarmaták, majd germánok költöztek. A korszak egyik érdekes lelete egy tegula (római peremes tetőfedő tégla). A még kiégetetlen agyagba két (talán szándékosan torz) alak és egy vadászjelenet alá Diocletianus-nak, Maximilianusnak és Constantinusnak dedikált feliratot karcoltak. Pannóniában páratlan az Intercisában előkerült keresztény emlékek sora. A legjelentősebb egy aranyfóliával díszített üvegedény aljának töredéke, ún. fondo d’oro. A Rómában készült darabon valószínűleg egy család: férfi, nő és gyermek mellképe látható. Az V. századi, földbe mélyített házak, valamint az erőd topográfiai rendszerét figyelmen kívül hagyó, kőalapozású épületek arra mutatnak, hogy a castellum és környéke sokáig lakott volt.
A római kori hagyatékot az Intercisa Múzeum, valamint a múzeum tragikus hirtelenséggel elhunyt régészéről elnevezett Vágó Eszter Alapítvány gondozza.
