Jelenkor – 1984. április
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
6.
Probst vasárnap reggel, ahogy etetés után visszament a házba, kinyitotta a rádiót. Bemondták, hogy a német csapatok bevonultak Budapestre. Nem telt bele két nap, jött valaki a hírrel, itt is a város tele németekkel. Majd a kocsmából a szomszéd, hogy a nagyobb falu is. Ide a kisebb faluba nem vezet kövesút, nyilván megússzák ezzel, mondta, aki itt járt. A nagyobb faluban a katonák semmit nem csinálnak, heverésznek a gazdapajtákban, harmonikáznak. A tisztek a két kastélyban meg a jobbmódú házak tiszta szobáiban helyezkedtek el. Azt is kezdték beszélni, ezeknek a németeknek még tábori konyhájuk sincs, úgy osztják be őket kosztra a házakhoz. Ezt azonban katonaviselt férfi nem tudta elhinni, Probst sem. Probstot vitte volna a kíváncsiság át a nagyobb faluba, mégsem ment. Aztán váratlanul megkapta a behívóját. A német hadseregbe, az SS-be. Már előző évben is a németek vitték innen sorkötelesen a férfiakat, a közvetlen negyven alattiakat, ők még idehaza voltak. Vadkerti is bevonult. Hamar hírt adtak magukról, a Tiszántúlról. Most egy sor negyven éven fölüli készült. Probst tavaly nem akart hinni Vroni egyik rokonának, aki tiszti csicskásként, két csillaggal még idehaza volt, hogy a magyar laktanyákat civil németek járják, kiszemelik maguknak a sváb legényeket, zaklatják őket, hogy lépjenek át a német hadseregbe. Vannak mindig, akik át is lépnek. Aki nem hajlandó, azt a németek megfenyegetik, hogy úgyis kötelezik hamarosan, s akkor ugyan magára vessen. A százados egyszer csak szólt ennek a rokonfiúnak, hogy tovább sajnos nem tudja magánál tartani. Annyit mégiscsak elért, hogy ne a frontra, hanem le, a déli határra, a Drávához, Matty-pusztára kerüljön.
Probst a bevonulása előtti vasárnap átbiciklizett apósáékhoz, hogy megmondja nekik, mennie kell. Nem a temetőszurdikon ereszkedett le a nagyobb faluba, hanem a Hegyi kocsma kertjén keresztül. A kocsmaudvaron nagy teherautót talált, német katonák dobálták le róla a kenyeret. Téglaforma, megmondhatatlan színű kenyér volt, a legrosszabb komisz, párjával összefogva dobálták le. Akik lent álltak, elkapták s kosarakba hajították. Probst megállt, nézte. Jól megválasztják ezek is a napot, gondolta. A katonák leejtettek egy-egy kenyeret, fölvették s a többi után hajigálták. Valamelyik akkorát rúgott a lehulló kenyérbe, hogy nagy ívben röpült hátrafelé az udvaron. Még nem harangoztak ki a kismiséről, Hegyi, a kocsmáros, ráért nézni, mit művelnek. Két-három férfi ácsorgott vele az ajtóban. Probst a kisfröccse után leballagott az apósékhoz. Meglepődött, hogy ott találja a rokonfiút, aki mostanában többször eszében járt. Az anyós főzött, a fiú beszélgetett vele. Ő is búcsúzni jött, viszik mégiscsak az orosz frontra. Matty-pusztán akkor vasárnap kora hajnalán a németek, amilyen hirtelen átjöttek a Dráván s ott termettek, olyan pillanat alatt leszerelték a magyar határőrséget. A sorompót dühösen letépték s vonultak északnak. Nekik, magyaroknak, mondta a fiú, moccanniuk nem volt szabad. Még mesélte volna tovább, hogyan vártak valami parancsra, de belépett a templomból érkező após. Probst elmondta most már, hogy kedden bevonul. Mindenki nagyot hallgatott. Aztán mégiscsak belefogott az öreg abba, amit mondani akart. Idehoztak, újságolta, valamelyik vasárnap egy ilyen németet. Hogy ezután ő lesz nálunk koszton. Nem mindig, csak vasárnap. Nem is a koszt végett, hanem hogy meglegyen a barátság a népek meg a katonák közt. Kiderült, ez a német, aki altiszt, csak egy vasárnap volt itt. Belenézett a tálba, látta, hogy bab van vastag füstölt kolbásszal. Hiába volt a leves is, a főzelék is gyönyörű paprikás zsírral leöntve, a németnek nem kellett. Fölállt, kiment az udvarra, az ott sétáló tyúkok közül lelőtte, amelyik legközelebb volt, behozta s odatette az öregasszony elé. Most már lesz mit a fazékba tenni, mondta, sarkonfordult s elment. Probst valószínűtlennek tartotta a történetet. De az anyós is azt mondta, bizony így volt. – Legalább nem jár a nyakukra senki – vigasztalta Probst az öregeket. – Dehogy nem – legyintett az anyós. – Ma jön az új. Nem várom meg, hogy ez is lelője a tyúkomat, gondoltam, levágom magam. – Probst nem maradt ebédre. Már azért se, hogy ne kelljen az új némettel találkoznia. Hazafelé menet arra gondolt, illenék Uray plébánostól is elköszönni. De még tartott a nagymise. Uray, mióta éjszaka beverték az ablakait, egyre indulatosabban prédikált vasárnaponként. Most is mintha az ő hangoskodása hallatszott volna ki a templomból. Probst tudta, odáig fajult, hogy már inkább személyeskedik a szószékről. – Hallom, ti azt mondjátok, nem szerettek engem. Jól van. Én azt mondom, már évek óta nem bírlak szeretni benneteket. – Probst a temetőbe fölérve még egyszer visszatekintett a templomra, a nagyobb falura. Aztán fölült a biciklijére s hazahajtott.
Kedden reggel kihozta a tiszta szobából az odakészített katonaládát s bepakolta, ami elő volt írva. A kisebb faluból ketten vonultak be. Probst várta, hogy a másik beszóljon. Délig be kellett érniük a városba s jelentkezniük a laktanyában. Nem engedte, hogy Vroni befogjon s kocsival vigye be őket. Megpróbálta a búcsúzkodást úgy intézni, mintha nem is katonának menne. Vroni szemérmesen megcsókolta az ura arcát, elsírta magát. Az öreg Probst, a gyerekek nem tudták igazán, mitevők legyenek. Vroni a másik bevonuló feleségével együtt lekísérte az embereket a falu aljáig. Probst közben beszólt a Scheurer-kocsmába. A falu végén még egyszer elköszöntek egymástól. A két férfi a réten át vivő gyalogösvényre tért, ládájukat előbb csak váltogatták kezükben, aztán Probst hirtelen a vállára lendítette. A kövesúthoz érve látták, hogy a nagyobb falu felől férficsapat jön a Hosszúhegynek nevezett dombon lefelé. Megvárták őket s csatlakoztak. A nagyfalubeliek közt volt a kocsmáros meg gazdálkodó Helmann Egid, Probstnak régi jó ismeretsége. Probst a városig mellette maradt, beszélgettek. Hamar észrevette, hogy Helmann mindig igyekszik kicsit lemaradni a csapattól. A kocsmáros nem sokat célozgatott, hanem megkérdezte Probsttól, szerinte most már mi legyen velük. Neki, bökte ki, nincs nagy szándéka katonának menni. – Meg kéne mindjárt szökni, Pauli – mondta halkan, hogy véletlenül se hallja más. – Hidd el, minél előbb megszökünk, annál jobb. Mi közünk nekünk ehhez az egészhez? A magyarok nem vittek be, most ezek mi jogon? – Probst a maga titkolt gondolatát hallotta egyszeriben viszont. De meglepte, hogy Egid szinte megfontolatlan a közepébe vág. Hogy meg lehetne szökni, odáig Probst nem mert jutni a gondolataival, persze. – Hogyan tudnánk – kérdezte aggódva. – Elfognak, falhoz állítanak. Ha meg arra gondolsz, idehaza meddig zaklathatják az asszonyokat, gyerekeket, a családot. – Helmann is tudta, amit Probst tudott. A tavalyi bevonulások után egy-egy faluban már megjelent az elfüggönyzött fekete autó. Hárman-négyen kiszálltak belőle s elindultak a kiszemelt ház felé. A falu tudta, hogy ott a férfi, az apa vagy akár a fiú, megszökött a katonaságtól. Az emberek nem nagyon találgatták, mi történik odabent, amíg az idegenek bent vannak. A család, akit ért, lehajtott fejjel járt, nem volt beszédes. Az emberek legföljebb azon törték a fejüket, valahol a környéken bújkál-e, akit keresnek, vagy a családja nem is látta, mióta bevonult. Az egyik közeli falu plébánosáról beszélik, hogy amikor valaki a sváb hívei közül, csöndes, vallásos fiatalember, éjszaka bekopogott hozzá, hogy ő az, fogadja be, a plébános megijedt, s hirtelen inkább a tökéletlent játszotta. Nem engedte be a katonaszökevényt, helyette megindult hangon kiszólt a jól zárkolt ajtón: “Te vagy, Johannes, vagy a szellemed?” Probstnak erről mindig Uray jutott eszébe, s most is csöndben elnevette magát. Az apró növésű, ravasz tekintetű Helmann ránézett, de nem kérdezte meg, min nevet.
A többiek hátra-hátranéztek, intettek, hogy iparkodjanak már. Be is várták őket, ahol letértek a kövesútról. A téglagyárakon át rövidebb út vitt be közvetlenül a városba, a telepi házak közt, a Duna partján. Erre ugyan nem lett volna szabad járni, de aki gyalogosan igyekezett befelé, mind itt szelte át a portól vöröslő, gödrös vidéket. A telep peremén még kocsma is volt, a Rigó. A férfiak közül most senki se ajánlotta, menjenek be egy fröccsre. Beértek a városba. A parkon át egyenesen a laktanyába vették útjukat. Német őrség állt a volt határőrlaktanya előtt. A laktanya vörös téglás, egyemeletes új épület volt, az utca felől egyszerű vaskerítéssel. Meg kellett mutatniuk a behívójukat, odabent újra elkérték tőlük. Aztán tébláboltak az emeleten, ahova küldték őket, senki nem mondott nekik semmit. Annyit tudtak, a városba már nem mehetnek ki. Ebéd volt, de olyan silány, szinte senkinek nem kellett. Délutánra ki-ki a hazulról hozott szárazát majszolta. – Erre most jólesnék egy fröccs a Helmann kocsmájában – szólalt meg valaki a falatozók közül. Helmann fölállt a hosszú asztal végén. – Gyere, beszélni akarnék veled – fordult Probsthoz. Lesétáltak az udvarra, oda szabad volt menni. Helmann hamar észrevette, nem fog Probsttal szót érteni. Probst ugyanazt hajtogatta, amit az úton. Csak a hangjában most már szomorúság érződött. – Érstd meg, nem tudom magam szökevénynek elképzelni – mondta végül szégyenkezve. Helmann bólintott. – Azt kellene tudni, itt csomagolnak-e bennünket ebbe a szar egyenruhába, vagy majd csak ott, ahova visznek. Te mit gondolsz? – Probst hallgatott. Amikor este, közvetlenül vacsora előtt, valaki végigüvöltötte a folyosót, most már foglaljon mindenki ágyat, érezze ez a kanász társaság végre kaszárnyában magát, Probst körülnézett, hol van Helmann. Nem látta sehol. Vacsoránál is őt leste, de mire szólhatott volna neki, eltűnt. Lefekvés előtt vette észre, Egid csupa idegen közt, a folyosó legvégső szobájában rendezkedett be. Probst kicsit megbántódott. Úgy gondolta, ha már így egymás mellé szegődtek, s barátok, a vonatúton, s aztán a katonaságnál majd együtt tartanak. Helmann pedig már itt új cimborákat keres. A nyitott ablakon át hirtelen ordítozás hallatszott föl, mindenki az ablakhoz ment, lenéztek az udvarra. Probst riadtan fölült az ágyban. Kiderült, az ő körletükből osont le valamelyik az udvarra, hogy a lefekvés előtti vizelést ott intézze. – Nem tudok itt, hiába – sopánkodott még félóra múlva is a sötétben -, nem tudok én szobában kimenni. – Mindenki röhögött rajta. – Ez a finom úri klozett itt nekem olyan, mintha otthon a tiszta szobába mennék.
Probst nyugtalanul hánykolódott az ágyon. Félig fölébredt olykor, s ha újra elaludt, fáradt, szaggatott álmot látott. Odahaza volt, át akart menni az udvaron, de az udvar olyan fekete volt, hogy nem mert átmenni rajta. A ház meg az istálló, a pajta ebben a feketeségben fehéren ragyogott. Mintha nem lett volna senki idehaza, minden ajtó bezárva, minden zsalu betéve. Probst átment a sötétségen, tudta, az ő háza, elvergődött az istállóig. Olyan szorongó érzése volt, elsősorban az állatoknak esett valami bajuk. Az istálló üres volt. Egyszer csak megpillantotta Vronit az ól sarkánál. Meg akarta kérdezni tőle, mi lehet a jószággal, hova lett, de nem tudta, mit akar kérdezni Vronitól. Elvitték háborúba a Sándort, mondta Vroni, s az istálló felé nézett. Probst ezt csak szájról tudta leolvasni. Én a Pauli vagyok, nem Sándor, gondolta, s a feleségére nézett. Aztán fölnézett a felsőkertbe, ott a szilvafák közt egy ló állt. Akkor derengett neki, a lovát hívják Sándornak. Elámult, hogy erről megfeledkezett. Az öreg Probst kötőféken fogta a lovat s levezette eléjük az udvarra. Megszökött a Sándor, mondta kettőjüknek, visszajött. Probst szemére akarta hányni a feleségének, ha tudtam volna, hogy neked a Sándor fáj, de látta, Vroni sír. Ez nem a Sándor, mondta Vroni, hiába szökött meg. Ez nem.
Az ágyszomszédja megrázta Probstot. – Feküdj a másik oldaladra, rosszat álmodtál – súgta neki. Probst az álmot most már csak darabjaiban, homályosan látta. Aztán ő is fölriadt az ébresztő lármájára.
Reggeli után az altisztek váratlanul kiosztották az egyenruhákat. Egymás közt lehet cserélni, mondták, de úgy álljon mindenkin az a mundér, mint a vőlegényi ruha. Probst szeme Helmann Egidet kereste. Helmann arcán semmi se látszott, próbált magának kicsivel rövidebb nadrágot találni. Félóra múlva sorba állították őket az udvaron. Magasrangú SS tiszt jött ki az épületből, mögötte azok a tisztek, akiket már előző nap láttak itt jönni-menni. Akik fölsorakoztak, valamikor mind magyar katonák voltak, ha voltak, szokatlan volt nekik hirtelen német vezényszóra mozdulni. Nem is sikerült, kicsit összevissza csinálták, amit kellett. A magasrangú tiszt gúnyosan mosolyogva nézett végig rajtuk. Leintette az altiszteket. – Bajtársak – kezdte csattanó német szóval -, üdvözöllek benneteket az SS kötelékében. A Führer, Adolf Hitler, hálás nektek, hogy hívó szavát követve siettetek az SS fegyvernem annyi kiváló hős férfiának soraiba lépni. – Itt szünetet tartott. A sorokban egyik-másik lopva a zubbony gallérj a üres csücskét tapogatta. Nem volt arra se SS, se egyéb jelzés varrva. A tiszt tovább beszélt. Megtudták, mennek most már, ma délután bevagonírozzák őket, s indulnak “ellenséges országba”, ahol az igazi SS ugyan megtisztogatta a lakosságot az ellenségtől s megszerettette a német nemzeti szocialista eszmét, de azért ellenség, mint féreg a padló alatt, még mindig lappang.
– Ezért kelletek ti, bajtársak, segítségetekkel ott végleg rendet csinálunk.
– Azt, hogy közelebbről hol ez az ott, merre, melyik ez a “Feindesland”, azt a tiszt nem árulta el. Elmondta, mielőtt az idősebb nemzedékeket az a megtiszteltetés érné, hogy bevessék őket, kiképzésen kell átesniük. Vannak itt olyanok, akik sose voltak katonák, akik meg voltak, magyar katonák voltak. A magyar hadsereg, a magyar kiképzés pedig – na, emelte föl a kezét s legyintett. Arcán ugyanaz a gúnyos mosoly látszott, mint amikor megérkeztekor végignézett rajtuk.
Késő délután lett, mire kimasíroztak az állomásra. Teljes menetfölszereléssel szinte, csak puska nélkül. A járdaszélen lépkedő altiszt nótát vezényelt. Kiderült, együtt nem tudnak egyetlen német indulót sem. Itt-ott fölhangzott bizonytalanul valami Volksbundban tanult dal, de újra meg újra elhalt. Megkönnyebbültek, amikor az állomásra kiértek. Ki-ki fölkászálódott a neki leginkább tetsző vagonba. Helmann odatelepült Probst mellé. Beesteledett, az ő vagonjaikhoz csatolt vagonokba német katonák még ezt-azt berakodtak. Hűvös volt, fellegtelen április végi idő. Kicsit fuvalmas a holdfényben. Éjfél után végre megmoccant, koccant a szerelvény s elindultak. Több helyen megálltak, hajnalra beérkeztek a megyeszékhelyre. Előbb a pályaudvaron kívül vesztegelt a vonat. Kezdtek éledezni s kimenni a töltés oldalára nyújtózni, vizelni. Valamelyik észrevette, hogy a második vagonon hatalmas fehér betűvel ez áll: DIE ALTEN AFFEN SIND HITLERS NEUE WAFFEN. A korai nap rátűzött a föliratra s ettől szinte vakított. A menetet kísérő németek is észrevették s dühödten rugdalták a vagon oldalát. Később már inkább csak röhögtek. Bent a pályaudvaron levakartatták a vasutasokkal a fehér festéket. A vén majmok Hitler új fegyverei. Probsték csöndben tanakodtak, kik s mikor írhatták rá. Amíg a sötét estében, a kisvárosi állomáson tétlenkedtek, üldögéltek a vagonlépcsőn, senkit nem vettek észre. Rossz érzés volt, hogy valakik vén majmoknak titulálják őket, ha a gúny nem is nekik szólt. A menetet kísérő németek mogorván néztek rájuk. A kísérők félszeme, ha csak megmoccantak is, mindig rajtuk volt.
Probst szívesen ballagott volna be kicsit a városba. Emlékezett, a laktanya, ahol valamikor a két esztendejét leszolgálta, nem messze esik a pályaudvartól. Ha azt megkereshetné, kíváncsi lett volna, milyen most a világ ott. Az egyik altiszt azt mondta neki, a vonat mellől sehova nem mozdulhatnak, strengster Befehl. Dél körül amerikai röpülők szálltak el fölöttük északnak. Valamivel később újabb gépraj jött végig az égbolton. A pályaudvar tájékán mindenki igyekezett árnyékba húzódni. Megint délután lett, késő délután, mire parancsot kaptak az indulásra. A németeknek, úgy látszik, nem volt sürgős, hogy ők megérkezzenek. A vagonjaikat a vasutasok tologatták s hozzácsatolták egy hosszabb szerelvényhez. A nyitott vagonajtón keresztül búcsúzva nézték a hegyoldalra föltolakvó várost. A röptéren vegyesen néhány német s magyar repülőgép állt. A vonat kattogott, Helmann a kocsmájában zajló ferblizésről kezdett beszélni. – Odahaza mindezt nem mesélném el nektek – mondta. – Az öreg Redlich, mondjuk, ha üzentek érte a kupecek, otthagyta az ökreit a szántás közepén s jött. Az asszony szaladt ki érte a mezőre, az ökröket is az hajtotta haza, gondolom, vagy folytatta a szántást, mit tudom én. Néha napokon át ment a játék. Egyik-másik asszony úgy hozta kosárban az ételt, mintha komatál lenne. Meg persze a tartalék pénzt. De nyáron ritkán volt ilyen. Inkább a téli időben játszottak. Pláne ha hirtelen nagy havak estek, s a kupeceknek nem nagy kedvük volt a szeles országúira kimenni. Meg farsang idején. – A jegyző is tudott ezekről a hazárdjátékokról, a csendőrök is hajazták. De nem történt sose baj. Helmann tovább mesélte, milyen jó fűszeres forraltborokat csináltak olyankor. Körülötte lassan mindenki megcsöndesedett. – Erre még nem jártam – szólalt meg halkan valaki a rácsos kis ablaknál. – Ilyen messze én se voltam el – felelt rá valaki más. Szürkült, a menetet kísérő németek a maguk vagonjában belefáradtak a hangoskodásba. Helmann a vagon félig nyitott ajtajában állt. Falusi állomásokon kattogtak, Helmann többször is megszólalt. – Na, itt ha leszállok, lett volna ismerősöm – mondta. – De biztosan ez is katona valahol – tette hozzá óvatosan. A határállomáson a németek szaporán leugráltak a vonatról. Járkáltak ide-oda. Az öreg újoncok megtöltötték a kulacsukat vízzel. – Utoljára hazaival – viccelődött Helmann. A falusi édes kutakhoz szokott szájaknak ez a víz rosszízű volt, vasas, pumpából eredt nehezen. Vissza mindenki a helyére, vagonajtókat becsukni, csattant mindenütt a parancs. A vagonokban sötét lett, a vonat megrándult. Probst hirtelen ráeszmélt, Helmann nincs a vagonban.
Probst döbbenten igazgatta Helmann pokrócát maga mellett. Hátha csak későn ugrott föl Egid, utolsó pillanatban, s ott lappang valamelyik szomszédos vagonban. A többiek résnyire mégiscsak kinyitották a vagonajtót, topogtak a két kis szellőzőablaknál. Lássák, hogyan mennek át, életükben először, egy ország határán. Odahaza volt, akinek a világháború, a szerb megszállás, az új határ óta odatúl estek földjei, s járt át művelni őket, de ez ilyenformán nem volt igazi határ. Hallgatták, hogyan csattog a vonat a folyó hídja fölött, mekkorát zeng a vas a vonat kerekei alatt. Még egyikük se igen látta a Drávát, nem tudták, mekkora víz a Dunához képest. Észrevették mélyen lent valami csillogást, de mihelyt fölrémlett nekik, bokrok, fák fölött jártak, s odaát voltak. – Gyere, nézd meg – szólt valaki hátra Probstnak -, már fényeket lehet látni. – Probst nem állt föl a helyéről a vagon sarkából. A vonat nagyon hamar beért az odaáti állomásra. Óvatosan magukra csukták a vagonajtót. Hallották a németek kapkodó hangját, hallottak közben horvát beszédet. Egyszer talán magyart is. – Szóval megyünk ilyenformán a partizánok ellen – szólalt meg valaki, amikor a vonat újra robogott a sötétségben. Ültek a pokrócukon, csak a legkíváncsibbak léptek oda a kis ablakhoz. – Lehet, hogy csak rövidebb úton visznek ki Ausztriába – vélekedett egy másik. Valaki fölnevetett. – Te, banga, Ausztria nekünk nem ellenséges ország. Nem hallottad, mit mondott a tiszt a laktanyaudvaron? Az a megtiszteltetés ér bennünket … – Egy újabb hang rekedten rászólt: – Tudjuk, ne folytasd. Még puskánk sincs. – A mozdony nagyot füttyentett. – Tudjátok ti, mit csinálnak a partizánok, ha elkapják a németeket? – kérdezte sokára az iménti csöndes hang. – Én nem vagyok német – csattant föl hirtelen valaki, akit eddig nemigen hallottak. Kényszeredetten röhögtek. Valaki röviden hahotázott. – Viccnek jó – dörmögte a Probsthoz közel ülő, nagydarab férfi.
A vonat dohogott, muszáj volt hallgatniuk a hangját. Néha füttyentett. Probst a sarokban ülve akkora fáradtságot érzett, töprengeni alig tudott. A fájdalom, ami otthon is meg-meglepte, a vállától lefelé, a szíve tájéka iránt olyan nagyon belehasított, mintha kés járna ott szép lassan, mélyebben s mélyebben végig a mellkasán. A vagon levegője bűzlött, itt-ott még mindig fölparázslott a bagó, a fejek fölött a huzatban sejthetőleg úszott a füst. Probst nem tudta, milyen érzés férfit magához szorítania az embernek. Nőn kívül legföljebb fiúgyereket kapdosott magához. Ha Helmann Egid a horvát állomáson óvatosan fölrántja a vagonajtót, bebújik rajta s odafészkelődik a pokrócára, mellé, Probst alighanem magához szorítja. Vagy úgy érezte, maga se tudta, miért, most, ebben a csöndben, inkább arcul üti a ravasz kupec-kocsmárost. Probst azt se tudta eddig, milyen érzés, ha úgy folynak le az ember arcán a könnyek, viszketve s megállíthatatlanul, mintha közben nem is sírna. Szeme nyitva, meredten nyitva, egyetlen porcikája se rázkódik a testének, nem hüppög, nem ad hangot. Csak ül s könnyei áradnak. Láthatatlanul, hiszen sötét van. Le a szája szögletébe, a nyakára, a nyitott, durva, fertőtlenítőszagú katonaingére.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
