Jelenkor – 1984. március
Bartháné Markovics Zsuzsanna rajza /2019
KALÁSZ MARTON
Téli bárány
5.
Januárban eljött hozzánk nagyanyánk. Akkor láttuk utoljára, amikor anyánk tőle akart pénzt kérni Paulinák hangszerre. Anyánk akkor magával vitt bennünket, Paulit meg engemet. Áthajóztunk komppal a Dunán, a Szigeten fölvett bennünket egy magyar lovaskocsi. Anyánk a kocsi derekában ült, beszélgetett a magyarral, mi Paulival lógáztuk a lábunkat, a kocsin nem volt saráglya. A kövesút mentén levő tanyákból kutyák meg gyerekek szaladgáltak ki. Egyszer kiabáltak is utánunk. – Német, kilóg a béled – mondták a tanyasi gyerekek, mert fölismertek bennünket a viseletünkről. Megverdesték vesszővel a lábunkat. Pauli nem mert megszólalni, én se. A kocsis ember megsuhogtatta az ostort, nevetett. – Csúfoljátok tik is őket. Mondjátok: “Sokac, kilóg a kukac!” – Nagyanyánk a Szigeten túl, mindjárt a holtág hídja után lakott. A magyar korábban letett bennünket, gyalog mentünk a falu széléig. Anyánk hamar összeveszett nagyanyánkkal, mert nagyanyánk azt mondta, neki nincsen huszonhét pengője mindenféle flancra. Majd mit nem. Pauli nagyon elszontyolodott. Anyánk meg-megsimogatta a fejét s odasúgta neki: – Ne félj, nagyfiam, szépségem, lesz neked trombitád, hegedűd, vagy ami kell, akár ád pénzt ez a zsugori nagyanyád akár nem! – Ott aludtunk nagyanyánknál. Még este előtt átmentünk anyánk húgához. Nagyanyánk nem jött velünk. Nagynénénk biztatott bennünket, játsszunk a lányaival. De mi csak ácsorogtunk az utcán. Ha valaki arra jött, elhallgattunk. Ez színmagyar falu volt, s német szavunkra unokatestvéreink is néztek ránk, összesúgtak, kuncogtak. – Magyar vőm, ez a szépséges csavargó – érdeklődött nagyanyánk már az ágy homálya felől, amikor visszatértünk -, ő odahaza volt-e? – Anyánk még kicsit elüldögélt velünk az asztalnál. – Hát nem csúnyább kupec ez se, mint a maga ura volt, bizony, anyám – válaszolt valamelyes csönd után nagyanyánknak. – De fekszünk, fiaim, reggel korán indulunk.
Nagyanyánk most lovas szánnal jött. Vasárnap dél körül érkezett. Apánk leves közben kinézegetett meg hallgatózott az ablakon. Mintha a ködben fogatot biztatna valaki, morogta. Csengő is hallatszott. Kiment, aztán kimentünk mindnyájan. – Lányom, lányom – hallottunk egy kiáltó hangot a ködből. – Idehaza vagytok-e? – Mire anyánk kimondta volna, uram Jézus, az anyám, a szán fölért az udvarra. Két ló állt előttünk, párállva, zúzmarásan. Ismeretlen ember kászálódott le a deszkaülésről. A szán hátuljában, féderes ülésen, nagyanyánk magasodott. Berlinerkendőkbe bugyolálva, feketén. Az ember lesegítette volna nagyanyánkat, de mindketten úgy megdermedtek az út hidegétől, jóformán moccanni se tudtak. Nagyanyánk aztán megpróbált fölállni. Széjjelcsúsztak rajta a kendők. Láttuk, fél karja sínbe van téve s kendővel fölkötve. – Istenem, anyám, mi történt magával? – kérdezte anyánk. Ahogy tudtuk, besegítettük nagyanyánkat a házba. – Eltört a karom – sírdogált egyre -, eltört a karom. Még életemben beteg se voltam, s most eltört a karom. – Leültettük a kályha mellé, lehámoztuk róla a töméntelen ruhát. Az ember is ledobta magáról a rackabundát, s fölhajtotta a krigli bort, amit apánk nyújtott neki. Anyánk a dupla gyapjúharisnyát rángatta le nagyanyánk lábáról. – Pauli, ágyaljatok meg gyorsan nagyanyátoknak – szólt ránk -, ügyesen. – Apánk jókora szál kolbászt tett föl főni. Hozott a pincéből hozzá savanyúságot. Az ember kezdett fölengedni az asztal mellett. Néztük, mekkora étvággyal falja a szál kolbászt. Neki még aznap vissza kellett mennie nagyanyánk falujába, s az legalább harminc kilométer út volt. – Még jó, hogy annyira beállt a jég – mondta anyánk -, nem félt, hogy beszakad maguk alatt? – Nagyanyánk ült az ágyban. Szipogott. Enni nem kívánt. Egyre a fölkötött karját igazgatta a berliner kendő alá. Anyánk nagy üveg meggybefőttért szaladt le a pincébe. – Ezt megbontom magának – mondta csak még hideg. – Nagyanyánk bevette az üveget maga mellé a dunyha alá s melegítette. Apánk beszélgetett az emberrel, aki egy-két krigli bor fölhajtása után el is köszönt. – Aztán mért nem ment inkább át a húgomhoz, anyám – mondta anyánk, mihelyt az ember kiment az ajtón -, ha már így járt s tehetetlen. Ebben a hidegben idáig elvergődni. – Nagyanyánk sértődötten nézett maga elé. – Azt se kérditek, hogyan történt – mondta. – De kérdjük – válaszolt anyánk. – Csak mondja meg, nincs igazam? – Nagyanyánk erre megbántottan nézett. – Tudod, reggel kelek, ahogy szoktam, még szürkületben – mondta aztán -, akarom húzni a vizet, hát megcsúsztam a jeges kövön, a vas kiugrott a kezemből s megütött. Tudod, mit mondott a húgod, amikor üzentem érte s eljött? Úgy köll nekem, mit ugrálok már hajnalon fönt. Igaz, csak első indulatában mondta. Mert nyomban szaladt a doktorért. Az meg sínbe tette. Mert, azt mondja, ez bizony, reccs, eltörött, öreganyám. Bűzlött a pálinkától, fölkeveredett a gyomrom tőle, annyira.
– Nem baj, jó helyem lesz nekem itt nálatok. Igaz-e, vőm? – sóhajtott nagyot apánkhoz fordulva nagyanyánk. – A malacot levágtam, húsom fölfüstölve, azt a négy-öt tyúkot a szomszédasszony elrendezi a tojásért. -Nagyanyánk már estefelé nem akart ágyban feküdni. Lefekvés előtt megtanácskoztuk, ki hogyan lesz, hol alszik, amíg ő itt van. Apánk a hencsenre szorult, ahol Larenc helyett most már Pauli aludt magában. Tarenc nagyanyánk mellé kéredzkedett, de nagyanyánk nem engedte. – Kiverném a szépszemedet, szegénykém, amíg alszol, ezzel a deszkás karommal, ni. – Így én kerültem nagyanyánk mellé. Pauli kelletlen fogadta apánkat. Larenc maradt anyánkkal. A dunna tetején ülve, fülig érő szájjal élvezte, hogyan vándorolunk, helyezkedünk, morgunk, nyögünk. Anyánk a kályha mellé készített állandó széket nagyanyánknak. Azt hitte, amíg itt lesz, most már mindig fázni fog. Nagyanyánk inkább az ablakhoz ült. Mihelyt a szoba fölmelegedett, fejkendőjét félkézzel magyarosan hátrakötötte, még mindig szép vöröses szőke haja dúsan kilátszott alóla. Ösztövér alakja elfoglalta szinte az egész ablakot, ha neszt hallott s ki-kinézett, hogy valamit lásson. A ködtől nem sokat látott. A havat, amely mindjárt a ház előtt egybeolvadt a köddel, egy-egy kopár fát. A ködben csókák, varjak károgtak időnként. Nem lehetett tudni, a közeli szőlőkarókon gémberednek vagy valahol a völgyben verekszenek. Nagyanyánk egyenes testtartással ült egész nap. Előbb bennünket várt, miért nem kerülünk már haza az iskolából, később apánkat, hogy nem jön meg abból a zsidó borászatból.
Napközben Larenc volt a szórakoztatója. Larenc, amekkora sózsák volt, még emeltette volna magát nagyanyánk térdére, hogy meséltessen magának. Nagyanyánk egyszer meg is feledkezett róla, hogy eltört a karja, s megpróbálta. Akkorát jajdult, hogy anyánk beszaladt a ház elől, ahol a havat söpörte. Apánk mindezt meghallotta este, s azt mondta, akkor okvetlenül be kell menni a faluba, vagy inkább a városba, a törést meg kell orvosnak mutatni. Hátha elmozdult a csont a helyéről s majd rosszul nől össze. – Helyén van ez – kocogtatta meg derűsen nagyanyánk a karján a fát. – Már nem is érzek semmit. – Nem mentünk másnap sehova. Larenc azért annyira megrémült, hogy ettől kezdve nyugton maradt. Nagyanyánk hamar észrevette, valamiért mégiscsak nagyobb nálunk a csönd, mint kellene. – Mit csinálnak a szomszédaitok – kérdezte. – Nem hallom őket, nem jönnek. Csak nem vagytok haragban? – Anyánk elmondta, Meinradék ősszel beköltöztek a nagyobb faluba. Házuk lett. – Ugyan – tűnődött nagyanyánk -, házuk. Aztán miből? – Meinrad, mint anyánk megjósolta, pár napra rá megjelent a hegyen. Délután volt, nagyanyánk azt mondta, lát valakit előbukkanni a ködből. Meinrad nem látta nagyanyánkat. Kampósbotjával fölnyúlt s megkocogtatta ablakunkat. Aztán átment a maguk présházába s megrakta a tüzet. Félóra múlva átjött hozzánk. Valakitől megtudhatta útközben, hogy nagyanyánk nálunk van, mert egyáltalán nem lepődött meg. – Szóval házra tettek szert s beköltöztek innen – vágott kíváncsiságból mindjárt a közepébe nagyanyánk. Magázta Meinradot s bácsinak szólította. – Aztán milyen a ház? – Meinrad a vállát vonta. – Ti segítettetek rendbe tenni, pakolni, költözni – fordult hozzánk. – Pauli még el is búcsúztatott bennünket a trombitájával. Mondtam is, ennek a gyereknek mire jár az esze. Ha maga azt hallotta volna. Itt áll kint a ház előtt, s amíg mi ereszkedünk lefelé a szekérrel, olyan szívhez szólóan fújja, hogy nekem, nem szégyellem utólag se kimondani, kicsordult a könnyem.
Nagyanyánk a három este csak kiszedte Meinradból a házszerzés részleteit is, amiket mi se nagyon tudtunk. S anyánk mindvégig kicsit neheztelt is Meinradékra a titkolózás miatt. A ház különben egy idős asszonyé volt, akihez Agnesz néni el-eljárt, mivel egy faluból származtak el valamikor ide hozzánk. Az öregasszony régen, amikor Agnesz néni még igen pici lány volt. Az öregasszonyt a férje utáni rokonság nem szívelte ebben a nagyobb faluban, özvegységére csak erősödött a harag köztük. S aztán szégyellték a nyavalyatörős lányt, akivel az öregasszony kettesben ittmaradt. A lány időnként elesett. Olyankor vergődött a földön, száján kitüremkedett a hab. Az öregasszony igyekezett bevonszolni a házba, de gyönge volt hozzá. Egy-egy szomszéd, arrajáró, aki látta, vagy segített vagy nem. Az emberek nem szerették nézni. Ha mezőn fordult elő, az öregasszony csöndben megkucorodott a lány mellett, s várta, hogy a roham elmúljon, kinyissa a szemét, fölkeljen. Aztán kapáltak tovább. Meinrad Agnesz néni mindig vitt gyümölcsöt, ezt-azt, tőlünk kecsketúrót, ha bement, segített az öregasszonynak, ha ráért. A nyavalyatörős lány egy-két éve szökdösni kezdett. Az öregasszony addig csatangolt a mezőn, amíg meg nem találta. Elmúlt télen, a zimankóban, csak másnap talált rá, holtan feküdt a lány, megfagyva a malomgát tetején. Arcán, talán először, a gyűrődések teljesen elsimultak, mosolygott. Ez a mosoly rajta maradt a temetés napjáig.
Meinradék nem merték nekünk se elmondani, hogy az asszony a lánya temetése után beszélt Agnesz nénivel. Vegyék meg a házát, ajánlotta, nem kell a teljes árát most ki se fizetni. Adnak a hiányzó pénzre adóslevelet, s mire megint összegyűlik annyi, rendezik a tartozást. Vagy részletben fizetnek. Meinrad félt adósságot csinálni. A ház el is volt hanyagolva, látta, sok munka lesz rajta, ha megveszi. De udvara szép nagy volt, a felsőkert fölhúzódott a domb tetejéig. S házat venni a nagyobb faluban, mindig beköltözni télire, emberek közé, nagy csábítás volt. Elmentek közösen Vass főjegyzőhöz. Ott az öregasszony nyíltan megmondta, azért sürgetné, ha hirtelen meg talál halni, nem akarja, hogy ura utáni rokonai örököljenek. De Vass jegyző úr is, Meinrad is tartsa titokban, amit mond. Vass főjegyző azt válaszolta, ezzel ügyvédhez muszáj fordulniuk. Meinrad Kincsest ismerte. De úgy volt vele, szerencsés-e ilyen időben, kényes ügyben zsidó ügyvédhez menni. Meinrad, legyen esze, mondta Vass főjegyző, maga nem olyan ember. Másnap bementek Kincseshez. Az öregasszony, Meinrad meg Agnesz néni. Kincses elsőnek elküldte őket a meglevő pénzzel a bankba. Az adóslevelet maga helyezte letétbe. Az öregasszony a szerződés aláírása után külön is beszélni akart az ügyvéddel, úgyhogy Meinradék előbb eljöttek. Amikor az öregasszony júliusban meghalt, kiderült, a végrendeletét csinálta akkor az ügyvédnél. S aszerint a bankban letett pénzét meg a Meinradéktól még járó adósságot a szülőfalujában élő húgára s annak gyerekeire hagyja. Meinradéknak ennyi s ennyi idő alatt kell tartozásukat oda törleszteniük. Az öregasszony férje utáni rokonai megrökönyödtek. De hamar fölvilágosították őket a városban, azért a kis házrészért, ami egynek-egynek jutna, fölösleges pörösködniük. Egyéb ingatlanja az öregasszonynak úgysincs. A végrendeletet tiszta elmebeli állapotában csinálta, támadhatatlan. S az a vele egy napon készült adásvételi szerződés. Vass főjegyző mindezt csak megerősítette a községházán. Meinradék ősz elején beköltözhettek a házba. Vass főjegyző még a tél végén egyik este tovább bent ült az irodájában. Hallotta, hogy a hét órát elharangozzák, az utca felől a hangok elhallgatnak. Mire ráeszmélt, hogy kopognak, a fiatal paraszt már ott állt az Íróasztala előtt. Kicsit mintha be lett volna csípve. Vass megismerte, az öregasszony sógorának fia volt. A fiatalember bizonytalankodva, de hamar a lényegre tért. – Azt üzeni édesapám, hogy ezt nem hagyjuk. Van még vonat meg hajó Pestre. Majd a Mühl Henrik ott intézkedik, hogy ezt ne lehessen. Lesz a svábnak igazsága – mondta. Vass hátrább tolta a székét. – Hát ha van édesapádnak utazni pénze, utazzon. Ez a dolog azonban törvény, s mint olyan sérthetetlen. – Hallgattak. Vass fölnézett a fiatalemberre. – Tudod mit – mondta aztán -, el se hiszem, hogy édesapád üzeni mindezt. Honnan jössz? – A fiatal paraszt elvörösödött. – Na ugye – mondta fölénye tudatában a főjegyző. – Van egyáltalán fogalmad, ki az a Mühl Henrik? – kérdezte. – Van. Vagyis nem nagyon – válaszolt készségesen a fiatal paraszt. – Hát ha kíváncsi vagy rá, megmondhatom neked – mondta a főjegyző. – Mühl Henrik volksbundista képviselő Pesten. Aki azért ül ott a Parlamentben, hogy, mint ti mondjátok, a svábnak igazsága legyen. Most pedig eredj szépen, nincs ilyesmire időm.
Meinrad következő alkalommal azzal a hírrel jött, hogy megkezdték az összeírást a nagyobb faluban. Népszámlálás lesz. Tudtunk róla, apánk is hallotta a városban, hogy járják a házakat az összeírok. – A sárgalábúak, vagy ahogy csúfolják őket, akik a pappal tartanak – mondta Meinrad -, mind azt íratják, hogy magyar nemzetiség, magyar anyanyelv. Persze ők a gazdák, őket a vagyonuk megvédi. Van, aki azt íratja, hogy nemzetisége magyar, anyanyelve német. Talán olyan is van, aki fordítva. – Meinrad beszédén érződött, tovább rágta, fontolta ő ezt, mint itt nálunk előadja. – S te mit mondtál be – kérdezte nagyanyánk. Most már tegezte Meinradot. – Nálam még nem jártak – mondta erre Meinrad. Az idő lanyhult, a hó olvadt. Tocsogós lett az út, aztán dágványos. Farsang táján, egy vasárnap ebéd után hozzánk is megérkezett az összeíró. Az egyik segédjegyző volt a nagyobb faluból. Sorra vette a nevünket, születésünket, meg ami adat kellett neki. Az, hogy nagyanyánk itt van velünk, kicsit zavarba ejtette. De aztán a biztonság kedvéért fölvette az ő adatait is. – Leánykori neve? – kérdezte begyakorlottam – Grünfelder Agatha – válaszolta nagyanyánk. Itt a segédjegyző megintcsak megállt. Ránézett nagyanyánkra. – Zsidó származású? – kérdezte zavartan. – Mit nem mond a bácsi – szólt rá nagyanyánk a fiatalemberre -, miért volnék én zsidó? Becsületes német asszony vagyok. – Az összeíró még inkább zavarba jött. – Csak a szokatlan név miatt – mondta. – Nekem ezt kötelességem mindenkitől megkérdezni. – Ingerülten apánkhoz fordult. – Úgy látom, tagja a Volksbundnak. Akkor természetes volna, hogy német nemzetiséget meg német anyanyelvet írjak. – Anyánk kérdőn nézett apánkra. – Hát igen – emelte meg asztalon heverő kezét apánk -, igen. – Mi alig vártuk, hogy a segédjegyző megigya pohár borát, fölálljon s elmenjen. Kártyázni akartunk nagyanyánkkal. Nagyanyánk nagyon jó veszítő volt. Ügyefogyottan fogta bal kezében a kártyát, a törött jobbal, ha adni kellett épp csak mutatni tudta, Larenc melyiket húzza ki a lapok közül. Larenc nem ismerte a kártyát, sokszor mellényúlt. Mi meg hujjogva, könyörtelenül lecsaptunk. Nagyanyánk szidta Larencet, bennünket, eldobálta a lapot. – Egyen meg a fene benneteket – mondta. De azért nevetett. – Nem látok már játszani – szólt -, kimegyek, megnézem, megetettek-e odakint. Apánk agallysöprűre támaszkodva állt a ház sarkánál. Anyánk mellette. Néztek le a völgybe, a szürkület elé. – Épp mondom – szólt anyánk, amikor mindnyájan kiértünk -, épp mondom, nem lesz-e abból baj, hogy csak jönnek s mindenfélét beírnak. – Apánk hallgatott. Nagyanyánk közelebb lépett. Ösztövéren, egyenes tartással állt, szinte fejjel volt magasabb apánknál.
Nagyanyánk karja egyre jobban viszketett. Ahogy kinyílt az idő, nem bírta tovább. Bement a városba, megmutatta orvosnak, s onnan már vissza se jött hozzánk. Anyánk elkísérte. Levették nagyanyánk karjáról a sínt, korábban is jöhetett volna, mondta az orvos. Rendesen összeforrt, nem mindig ilyen szerencsés idős korban már a csont. A kórházból átballagtak a várospiacára. Addig járkáltak, míg nagyanyánk nem talált ismerős lovaskocsit, aki a Szigeten át hazavigye. Szerencséjére ott volt ugyanaz a fuvarosember, aki januárban elhozta hozzánk. – De ma nem fizetek – mondta neki nagyanyánk. Vettek még ezt-azt nagyanyánknak, levesszűrőt, ingnek való kékfestőt, cukorkát az otthoni lányunokáknak. Nagyanyánk búcsúzóul anyánk cekkerébe is bújtatott egy kis pénzt. – Tedd el a gyerekeknek – mondta -, ha el nem költitek, jó lesz valamire.
– Hogy féltem, hogy nem bírom ki vele, míg itt van – mondta este idehaza anyánk -, hogy majd veszekszünk. Hogy féltem tőle. Mióta az eszemet tudom, félek tőle. – S elsírta magát.
Se apánk, se mi nem értettük anyánknak ezt a kifakadását. Nagyanyánk olyan kedves volt egész idő alatt. Egy hangos vagy morc szava nem volt. Csak az alvás okozott miatta kényelmetlenséget. De azt is megszoktuk volna már, ha nem hagy itt bennünket.
Ahogy szikkadt s tellegetett az idő, Pauli kecskeőrzés közben elkezdett odakint gyakorolni a trombitán. Bent a szobában télen nem lehetett, mert megsüketültünk volna. S nem is volt muszáj neki, hisz a zenekar télen át lakodalmakat muzsikált, azokra meg Pauli a kora miatt még nem járhatott. A kecske egészen jól megszokta a trombitát. Pauli már ijesztgetni se tudta vele, mint régebben, ha unta a legeltetést, s azt akarta, hogy szaladjon haza. A kecske minden zsengét mohón megrágott, s amikor meglettek a gidái, azok ott tipegtek, ugráltak körülötte. A gidákat tavaly is, s alig ment el nagyanyánk, idén is magával vitte Prakatur, a városi órás, távolabbi szőlőszomszéd, egy kosárban, s vagy levágta vagy eladta őket. A gidákat megsirattuk, de a pénzt, amit hozott értük, anyánk kisimította előttünk az asztalon, s örültünk neki.
Pauli esténként megint bejárt a faluba, a Scheurer-kocsma hátsó helyiségébe, próbálni. Készültek a pünkösdre. Meg a nagyobb eseményekre, a Volksbund-nagygyűlésre. Vadkerti is rendszerint benézett a próbákra. Tetszett neki, hogy Künzel, a zenekarvezető azt mondja, neki ott minden kottafej úgy stimmeljen, mintha magának Adolf Hitlernek muzsikálnának. Pauliék tudták, nemcsak ők lépnek föl a nagygyűlésen. A közeli s távoli környék minden valamirevaló zenekara eljön. Köztük egészen híresek is. Pauli idehaza minden alól fölmentette magát, csak trombitált. Vadkerti bekopogott Uzd tanítóhoz, hogy azok a fiúk, akik a zenekarban játszanak s a nagy német ünnepre készülnek, az iskolai munka alól föl legyenek oldva. Uzd összeveszett Vadkertivel. Fülünk hallatára kiutasította az iskolából. Tudtuk, Uzd tanító azóta haragszik Vadkertire, amióta a boltos beüzent neki, tovább ne merészelje lányát Erninek szólítani. Az ilyen zsidós megszólítást kikéri magának. S addig is, amíg meg nem jön a hivatalos papír, írja csak Wiegandnak a lányt. S magyarázza meg nekünk, gyerekeknek, hogy Ernesztin többé nekünk sem Erni, hanem szép német hangzással Stine. Uzd ettől fogva Ernesztinének hívta a lányt, a név végét gúnyosan megnyújtva. S nem szólt ránk, hogy ne nevessünk. Szegény Erni mindennap sírt. Aztán Uzd mégiscsak ránk szólt, most már elég. S úgy szólította Ernit, ahogyan az apja kívánta.
Uzd pünkösd előtti héten elengedte Paulit is meg a zenekarban játszó két másik fiút is. Pauliék akkor már a helyszínen gyakoroltak mindennap. Az ünnepélyt nem a nagyobb falu középpontjára tervezték, hanem lent a bikaistálló előtti nagy füves térre. A falu összes ácsmestere a tér legfelső csücskén álló ház udvarán dolgozott, hatalmas emelvényt ácsoltak. A ház kapuját kitárták, fogatok hozták a gerendát, hajópallót, lécet. Csütörtöki szünetben anyánk nekem is megengedte, hogy bemenjek a nagyobb faluba nézelődni. Előbb Meinradékhoz mentem. Csak Péter volt odahaza. Szülei valahol dolgoztak, Meinrad Mari már egy éve a városban szolgált, az apátságon volt szobalány. Péterék nem messze laktak a bikaistállótól. Péter azt mondta, apjáék nem engedték meg neki, hogy odamenjen a bikaistállóhoz. Úgy csináltuk, hogy nem az utcán mentünk, hanem fönt a felsőkerteken. Leültünk a domb oldalába, onnan néztük, mi tevődik odalent a téren. Fölhallatszott a kopácsolás, ha ledobták a gerendát, annak a hangja, messziről zeneszó. Hamar meguntuk. Hazakísértem Pétert, majd a bikaistálló felé még elcsavarogtam beljebb a faluba. Pauliék épp akkor jöttek lefelé a poros út közepén lépkedve. Fújták az indulót, Pauli észre se vehetett engem.
Pünkösd vasárnapjára virradó éjszaka Pauli már nem is aludt odahaza. Bent maradt Meinradéknál. A zenekar reggel negyedhatkor gyülekezett az olvasókör előtt, félhatkor kezdődött a pünkösdi lovas köszöntő. A Volksbund-legények már évek óta külön jártak, a katolikus legényegylet fiataljai, a gazdák szintén. A legények fölpántlikázott lovukat megülve sorra vették a lányos házakat. Az a fiú, aki épp udvarolt a soronlevő házhoz, a nyitott kapun belovagolt az udvarra a tornác elé. A többi kint maradt. Amíg a zenekar valami szép keringőt vagy mazurt játszott, a lány kijött, süteménnyel, borral kínálta a fiút. Aztán szüleivel együtt sorra kínálta az utcán maradt többi legényt. Jobbmódú háznál az apa egy-egy szivarkát is fölnyújtott a legényeknek. Mindig ráérősen ment végbe a ceremónia, komótosan köszöngették távoztukban a szíveslátást. A vége a Hegyi kocsma volt, ahol a lovakat a hosszú szin alá kötötték, s mentek be mulatni. Idén ki volt adva a parancs, féltízre végezniük kell. Tízkor kezdődik a nagygyűlés. – Mindenhun nagyon rövideket muzsikáljatok – Künzel, a zenekarvezető, egész reggel egyebet se hallott.
Háromnegyed tíz körül be is kanyarodtak a bikaistálló előtti térre. Elől a zenekar, mögötte, itt-ott kicsit inogva a lovon, föl-fölkurjantva a legények. A tér tele volt néppel. A tömeg a környező utcákba is behátrált. Mi Meinrad Péterrel fönt imbolyogtunk egy kapu tetején. Anyánk lent állt, amit nem látott, arról mi tudósítottuk, ahogy tudtuk. Meinradék nem akarták elengedni Pétert. De anyánk amúgyis veszekedős kedvében volt, rájuk ripakodott, hisz Pétert a sírás környékezte. Anyánk útközben, a falu felé is dult-fult. Napok óta arról folyt a beszéd, hogy apánknak is föl kellene vonulnia a kisebb falu férfiaival. Vadkerti üzent, hogy most már számít rá. Apánk soha semmilyen összejövetelen nem szokott résztvenni. Arra se emlékeztünk, mikor járt utoljára bent a faluban. A mostani fölvonuláshoz barna ing kellett. Apánknak olyan nem volt. Anyánk már be akart szaladni a nagyobb faluba, hátha ott kap, de apánk azt mondta, ha ezért pénzt ad ki, leveri a derekát. Apánk ilyet nem szokott mondani. Anyánk nagy hevületében aztán kitalált valamit. Apánk fehér ingét hagyma héjával befestette barnára. Meg is szárította, mire apánk a szőlészetből hazaért. Az ing azonban foltos lett. Nem olyan nagyon, de egyik helyen sötétebb, a másikon világosabb. Föl lehet ezt azért venni, gondolta anyánk, s estére eldugta az inget. Hátha még kiegyenlítődik a padláson a szél fuvalmától. Apánk ma reggel meglátta az ágyra terítve a felemás inget. Rájött, hogy ez az ő fehér inge. Dühében bevágta az ágy alá. Úgy káromkodott hozzá, hogy nemcsak a lélegzetünk, a messzi harangszó is elállt. Aztán kézre kapta Larencet, aki ott nyafogott körülötte, s kíméletlenül el- fenekelte. Ketten jöttünk be anyánkkal.
– Látod Paulit – kérdezte anyánk mert én nem. – Pauliék imént csatlakoztak a zenekarok seregéhez. Vártak, mint mindenki. Hirtelen megbolydult a nép, valahol kettévált. Több autó jött lassan keresztül, megálltak közel az emelvényhez. Akik kiszálltak belőlük, fölmentek az emelvényre. A zenekarok egy intésre játszani kezdtek. Aztán megint csönd lett. A szónok az emelvény közepére állt. Alighogy beszélni kezdett, megszólalt a templom összes harangja. Tíz óra volt, beharangoztak a nagymisére. A harangok olyan nagy hanggal szóltak, hogy a szónok zavarba jött. Hogy kivágja magát, valami megjegyzést tett a papokra meg a templomra. Nevetett a saját szavain. A tömeg azonban csöndben maradt. Elhallgattak a harangok, egyszerre mind a három. Lehetett beszélni. A hangosbemondók a magasban ide-oda visszhangoztak. Az emelvény közelében a fiatalok sorakoztak föl, a szónok le-lenézett rájuk. A lányok népviseletben, egy-egy csapat egyforma szoknyában, kendőben, melyik honnan jött. A nagyobb falu lányai mind borszínű felsőszoknyát vettek, a kisebb falu csapata sötétzöld felsőszoknyában volt. A legények meg a hátuk mögött álldogáló férfiak barna inget viseltek. Messzebb nagyon sok ember, aki egyszerű ünneplőben jött. Fehér ingben, fekete szoknyában vagy nadrágban, kendőben, kalapban. A szónok időnként megállt, végigjártatta szemét az emberrengetegen, a környező házakon. A házak elején horogkeresztes zászlók, a padlásszellőző résén kidugva. A hátul ácsorgókból az ügyesebbje elhozta a létrát a szérűkről, az udvarokról s valaminek nekitámasztva arra kapaszkodott föl. A bikaistálló tetején is ültek, a rendfönntartók hiába integettek nekik, nem jöttek le. A népről nem lehetett tudni, érti-e, amit a szónok mond, érdekli-e, unja-e. Mindenki nyugodtan, a lábát váltogatva állt. A lovak mocorogtak olykor, a hátukon bóbiskoló legények kíméletlenül izzadtak a reggeli szesztől. Akkor bolydult meg kicsit a nép, amikor a szónok egyszer csak a távolba mutatott s fenyegető hangon azt kiabálta valahova: – Mert nem fogtok ti sem soká ott settenkedni a kertek alatt, igen, hozzátok beszélek, gőgösen megülni a lovaitokat, mi majd lerángatunk benneteket a magas lóról. Arról a sárgalábúról – tette hozzá a szónok, s körülnézett, várta a hatást. De csak az emelvényen állók nevettek. A morgolódás el is nyelte a szavait. Mindenki ocsúdott, forgolódás támadt. De senki nem látott semmit. Csak akik az emelvényen voltak, meg mi, akik magasan ültünk, fogódzkodtunk, láttuk, hogy a gazdalegények lovagolnak a maguk pünkösdi köszöntőjéről jövet a kertek végében hazafelé, a kastélypark meg a kálvária felé.
A szónoklat már vagy két órája tartott. Anyánk egyszer csak rángatni kezdte a lábam szárát. Intett, jöjjünk le. Elég volt. Meinradéknál letelepült a tornácra, simítgatta a bokáját s jajveszékelt: – Jaj a lábam, nem érzem a lábam – mondta. – Ennyit ez az Adolf nem ér meg. – Meinrad egy lavórban langyos vizet hozott neki, abban áztatta, pihentette. Idehallatszott a gyűlés hangzavara. Egyszer csak csönd lett, s kezdtek ballagni az emberek az utcán soká lefelé. Meinradék ránk is számítottak az ebédnél. – Nem is bánom, halljátok – mondta anyánk -, nem tudnék én most elindulni. – Pauli nem került elő. Ők délután a kocsma udvarán meg a futballpályán muzsikáltak tovább. Az esti táncmulatságon Pauli már nem vehetett részt, mivel még iskolás volt. Mire alkonyat felé mi anyánkkal hazaértünk a hegyre, apánk Larenccel ott ült a présház előtt a rönkön. Apánk valami könyvből fölolvasott öcsémnek. – Na. ez ha már ilyesmire vetemedik, nagy lehet a lelkiismeretfurdalása – mondta anyánk. Hazajött Pauli is, mire igazán besötétedett. Holtfáradtan. Letette a hangszerét az ágyra, anyánk elétette a vacsorát. Bátyám az első falatnál elaludt.
Pauli júniusban kimaradt az iskolából. Anna, a keresztlány szintén. A vasárnap délutáni ünnepi vizsgán Uzd tanító elbúcsúzott a hatodikosoktól. Előbb még nyilvánosan vizsgáztatta őket, s bátyámat külön megdicsérte. Keresztapánkék is ott voltak. Az ünnepély után át kellett mennünk hozzájuk. Rég voltunk náluk, ők is nálunk, nehezen indult a beszéd. Keresztapánkéknak rádiójuk volt, keresztanyánk bekapcsolta. – Hallgattasd el – mondta azonnal ingerülten keresztapánk -, az ember a saját szavát nem érti. – Keresztanyánk kihozta a tiszta szobából a Paulinák szánt ajándékot, egy szép fehér, halványkék mintás, ingnek való anyagot. Anyánk is átadta a mi ajándékunkat. Keresztapánk még egy kis pénzt is dugott Pauli zsebébe. Erre anyánk intett apánknak, vegye csak elő is a bukszáját. Arról már nem volt szó, hogy bátyámnak tanulnia kéne, bujkál benne a tehetség. Uzd tanító oda se jött a szüléinkhez. Apánk beszélt Kincses ügyvéd vincellérével, s következő héten már magával vitte Paulit. Nem volt nehéz beszerezni, a férfiak mindenünnen bevonultak, Kincses munkásai közül ketten is. Bátyám tizenkét évesen is még kisebb volt a hasonló korúaknál, de inas, erős. Bírta a munkát, szeretett apánkkal a szőlészetbe járni. Nagyon büszke volt, hogy pénzt keres, Nem annyit, mint a felnőttek, de ő is leteheti most már anyánk elé a keresetét, hogy tegye el.
Nyár végén apánk hordót vásárolni is magával vihette. Távoli faluba mentek lovaskocsival, elég messzi út volt át a dombokon. A hordókat valójában már megnézte, kiválasztotta, kifizette a vincellér, ők csak értük mentek, hogy a szüret előtt avatni lehessen őket, előkészíteni a mustnak. Ott éjszakáztak a kádármesternél a pajtában. Az elkövetkező napokban apánk is mintha izgatottabb lett volna. Ritkán láttuk ilyennek. – Na, majd – mondogatta idehaza Paulinak. Egyik este meg valamennyiünknek: – Na, holnap itt az ideje.
Apánkék a hordókat jó két héten át kezelték a nagy présház előtti gyöpös porondon. Szeres forró vízzel mosták, hideg vizet állattak bennük, majd bakra görgetve a hordót, ezt a vizet kiengedték, s újra szeres forró vízzel mosták. Gurgatták, ingatták a hordókat, szagolgatták, szinte ízlelték a bensejüket. Közben a régi hordókat is elővették s átmosták. Pauli eleinte nem értette, miért olyan jókedvűek ettől. Oldalt állt, s inkább unalmasnak tűnt neki ez a munka. Vele legföljebb vizet hozattak vagy egy-egy köteg száraz venyigét a katlanba. Apánk aztán szorosan maga mellé vette, s nemcsak magyarázott neki ezt-azt, csináltatta is Paulival. Ez már jobban tetszett bátyámnak.
– Mert – mondta apánk -, ha most mindent jól megfigyelsz, könnyebben megtanulod, mint később. A magadforma gyerek könnyebben megtanul mindent, mint a felnőtt. – Pauli ámult apánkon, hirtelen milyen kedvvel beszél. Kérdezni is lehet tőle, ha mindenre nem is, készségesen válaszolgat, s nem morcosán, szófukaran, mint odahaza. Paulit a munka mozogni késztette az emberek közt, mintha máris közéjük tartozna. Ebédidőben, egy-egy cigarettaszünet alatt apánk árnyékába húzódott. – Na – mondta valamelyik új hordónak, széles mozdulattal meglapogatva közben -, hamarosan töltögetjük a jó bort. – Apánk a fejét ingatta. – Ebbe nem – válaszolt -, ebbe csakis mustot. Előbb mindig mustnak kell forrnia benne. Hogy a faízeket a szűz dongából kivegye. Ha mindjárt bort tennél bele, ezek az ízek tönkretennék. Érted? – Pauli bizonytalanul hunyorgott apánkra. Az egyszerre nem mosolyodott el. – Ragadjuk meg, ne álldogálj – szólt. – Kezedet tétlen senki ne lássa.
Ebéd után a vincellér demizson rummal jött meg a városból. Vidám volt, izzadt a vénasszonyok nyarában. – Na, öcskös – mondta, ahogy elhaladt Pauli mellett -, látom, törekszel. – A vincellér letette a demizsont a kőasztalra, s osztogatni kezdte a rumot. Ahány hordó volt, annyi adagot osztott ki. – Te, Mess – mondta apánknak -, hozd ki a bort a pincéből. Mi se maradjunk szomjasak. – Pauli is kapott egy pohárral. Az emberek a rumot beletöltögették a hordókba, öblögetni kezdtek. A vincellér később újabb adagot osztott ki, megint öblögettek. Ezt a második lét már állni hagyták a hordókban. – Hoztam azért annyit, hogy nekünk is jusson egy kis kóstoló – mondta a vincellér. Csak úgy boros poharába töltött mindenkinek a rumból. Pauli ilyet még nem ivott. Mielőtt apánk mondhatta volna, ne is próbálja, a vincellér már lenyeletett vele egy pohárral. Az emberek aznap már nem csináltak semmit. Iszogattak, beszélgettek. Nézték a Dunát. Aztán szedelőzködtek. Apánk is indult Paulival fölfelé a hegynek. Észrevette, hogy Pauli bizonytalanul lépked. Aztán hirtelen rájött Paulira a szédülés, kicsit rogyadozott. A szőlő végében le kellett ülniük. Pihentek, néztek lefelé az alkonyuló tájra. Pauli előtt hol összemosódott a táj, hol olyan közel látta a Dunát, mintha mindjárt le is esne a partján. – Berúgtunk, ugye – mondta bágyadtan. – Hát – bólintott apánk. Pauli hangjában félelem volt. – Maga is? – kérdezte. – Szinte – válaszolt rá apánk. Ölbe ejtették kezüket, Pauli nekitámaszkodott apánk oldalának. Apánk, sokára, megszólalt. – Rendesen dolgoztál, a többi nem baj – vigasztalta Paulit. – Mondok neked valamit. Mikor ilyenkorú gyerek voltam, mint te most, valaki azt mondta nekem, ad egy tanácsot. Bármeddig élek, bármilyen világ ér, a mi életünkre egyetlen dolog érvényes… – Azzal akarta, kicsit elérzékenyedve, folytatni: – Ha sváb vagy … – De elhallgatott. Ha sváb vagy, kívánta volna mondani, itt, akárhol csakis a munkád után van becsületed. Vagy egyáltalán nincs. A svábnak jól kell dolgoznia, hogy itt becsülete legyen. Mindig kicsit jobban, mint másnak. Észrevette, hogy Paulinák egészen elnehezedik a szeme. – Jól van – mondta. – Gyere, fölsegítlek. Együtt szépen hazaballagunk. Anyánk vár.
Folytatás hamarosan!
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Kalász Márton (Somberek, 1934. szeptember 8. – Budapest, 2021. december 30.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas (1971, 1987) magyar költő, író, műfordító, egyetemi tanár. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009).
Bertha Bulcsu – Interjú Kalász Mártonnal
