Irodalmi Ujság – 1950. november 16.
PALOTAI BORIS:
Vesszőnyi csak a fa, minek
a kertész puha gödröt ás,
de hallja már az ültető
a születő lombsuhogást.
(Zelk: Kommunisták)
Vallomással kezdem.
Amikor befordult az autó Dunapentelére s megláttam a sárbaragadt kis falut, a házakat, melyek aszott vénaszonyokhoz hasonlítanak, szorongás fogott el. Itt kell élnem? Ebben a csatakban, lucsokban? A lelkesedés, mellyel odahaza elhatároztam, hogy a Dunai Vasmű születéséről írok regényt, hűlni kezdett bennem. A napok óta tartó esőzés fekete sárrá dagasztotta a talajt, a nedvesség becsúszott a hátamba, a bőröm alá.
Eszembe jutott mindaz,
amit oly gyakran leírtam már s amiben teljes szívvel hittem. Hogy igazán jó író csak az lehet, aki a néppel együtt él, aki résztvesz dolgos hétköznapjaiban, hősi erőfeszítéseiben, aki nem ünnepi kiruccanásnak szánja a néppel való kapcsolatát, de életfeltételnek, célnak, feladatnak. Csak nem fogok megtorpanni, amikor az ország minden részéből tódulnak a dolgozók, hogy felépítsék az ifjúság városát, a jövő városát, szívében a Dunai Vasművel! Ezt hajtogattam, miközben a kocsi elhagyta a falut s az úthajlatnál előtűnt a hatalmas építkezés.
A táj mintha megrázkódott volna. Az Ötéves Terv rázta meg, fordította ki a sarkaiból. Milyen másképpen feldúlt a táj, mint öt esztendővel ezelőtt, amikor bombák hasították fel a talajt, vájtak üregeket a földbe, tépték ki tövestől a fákat. Tankok és golyószórók helyett most a munka fegyverei zúgnak: földgyaluló gépek habzsolják a dombokat, töltik fel a völgyeket. Hatalmas Sztálinyec-traktorok zúgnak el mellettünk, sohasem látott gumihengergépek simítják a talajt. Ott egy hennyótalpakon mozgó vasszörny gördül s három méter mély árkot hasít a földbe. Teherautók dübörögnek s hordják a szerszámokat, vasrudakat, téglákat, deszkákat. A szántóföldek helyén kavicsdombok, deszkaalagutak, vasgerendahegyek, egész utcasorok téglából… Még a széltől megtépázott felhők is hol malterhabarcshoz, hol meg homokbuckákhoz hasonlítanak, mert a képzelet is a szocialista városhoz igazodik, az álmok is a Dunai Vasmű születését lesik.
Mohácsi Lajos rajza
Nem lehet egy lélekzetre elmondani,
mi épül itt.
A Duna partjára épül a város. S a folyó, ahogy az első szocialista várost öleli át, kihúzza magát, tágul, szélesedik. A túlsó partról terebélyes fák néznek farkasszemet a folyó medrét mélyítő kotrógépekkel. Mert szabad kikötő lesz itt nemsokára, áruval megrakott hajók búgó kürtje felel a gyárkéményeknek.
– A város több lakóegységre oszlik – magyarázza Kővágó István, a vállalatvezető, akinek arcát, mintha tölgyfából faragták volna. Kőműves volt azelőtt Dorogon, most ő tartja kézben ezt a gigantikus építkezést.
– Egy-egy ilyen egységnek öt-hatezer lakója lesz. S mindegyiknek saját iskolája, kórháza, kultúrháza. – Kézmozdulattal húzza alá mondanivalóját, aztán már alig beszél, csak szemöldökével, állával int, s ahogy arcmozdulatát követjük, egyszerre gyárak, épületek, nőnek ki a földből.
Fülemben a zúgás, dübörgés, csattogás, a születő város zaja, így keresem meg a szállásomat.
A “kockában” szállásoltak el, egy padlásszobában. Lakótársnőim, két fiatal munkáslány – korareggel felugranak az ágyban, lábujjhegyre állnak s addig ágaskodnak, amíg elérik az ablakot. Tenyerükkel letörlik a párát az üvegről s szinte egyszerre kiáltanak fel: Beton!
Olyan elragadtatva bámulnak
kifelé, mintha egy tengerparti tájat pillantanának meg, vagy mintha virágba borult volna a vidék az éjszaka. Meglepetés, öröm színezi az arcukat, nem bánják a beáramló hideg levegőt, sarkig nyitják az ablakot s mutogatnak kifelé: Beton út! Tegnap még csak addig az oszlopig ért… ma pedig… ott tartunk az iskolánál.
Sose hittem volna, hogy egy betonutat ilyen gyöngéden lehet nézegetni s ennyi jelzőt találni a dicséretére.
– Nézd, hogy csillog! – mondta Balog Erzsi, nagy darab szőke lány s zavartan nevetgélt, mert úgy tele volt boldogsággal, hogy azt se tudta, mihez kezdjen. A másik összefogta mellén a hálóinget, félkézzel lenyúlt a pokrócért, körbecsavarta magán s úgy hajolt kifelé.
– Meglásd, holnapra a Városi Tanács épületéig ér.
Erre már én is felhúzódom az ablakpárkányig.
– Hát hol az a Városi Tanács?
– Ott lesz, ni!
És ujjával a levegőbe bök. – Arra jobbra… Attól a baraktól száz lépésnyire. Az ott meg az iskola. Húsz tantermes. – Kiáltja izgatottan. – És mekkora tornaterme van, te, még olyat nem is láttál! És “zsibongója”, meg kultúrterme, színpaddal. – Meztelen karjával ide-oda kaszál, köröket ír le, melyek egy-egy épületet jelentenek s közben beszél és magyaráz, már libabőrös a karja a novemberi hidegtől, de ő észre sem veszi, mert a jövendő iskola, jövendő kertjében gyönyörködik. Én kicsit tájékozatlanul kísérem keze mozgását, mert nem látok egyelőre mást, mint tégla halmazt, meszesvödröket, gerendákat, sóderes zsákokat, épület-állványzatot. De ők ketten nemcsak az épületet látják a tégladarabokban, hanem a részleteket is. Szellős, virágos termeket, tágas lépcsőket, üvegfalakat. Mint ahogy egy édesanya a puha gyermekarcban már felfedezi a felnőtt vonásait.
– Ott van a tervrajz Juhász művezető irodájában, megnézheted, mondja Balog Erzsi és egy tégladarabot tesz a csukott ablak elé, mert kilincs nincs még rajta s ha nem támasztja meg valamivel, kinyílik.
Hideg a kis szoba, topogva mosakszik, belebújik a ruhájába, amely még ki se száradt a tegnapi esőzés óta, fadarabbal kapargatja az agyagos sarat. a cipőjéről s közben képzeletben otthonosan mozog a távfűtéssel fűtött hatemeletes palotákban, amelyek már őnekik épülnek, akik reggelenként ujjongva köszöntik a megnövekedett betonutat.
Szégyelem magam. Nem futó restelkedés ez, hanem mély és komoly szégyenérzés, amely könnyel szurkálja a torkomat. Mert előző este, amikor végignyúltam a szalmazsákon, arra gondoltam, nem maradok itt két-három hétnél tovább. … Persze, hogy elég három hét. Az írói képzelet majd segít, nyugtatgattam lelkiismeretemet.
Most aztán érzem, hogyan is tudna az írói képzelet olyat létrehozni, mint a valóság. Olyan igazat, olyan meglepőt, olyan szépet. Mi más segíti az írót, ha nem az, amit itt lépten-nyomon tapasztal, ami után a képzelete hiába loholna, úgysem érné el.
Néhány hónappal azelőtt úgy jött ide a dolgozó, hogy azt se tudta, mihez jött. Kidobolták a faluban: Dunapentelén szükség van munkásokra, nagy építkezés folyik. Hát fogta a katonaládáját és elindult. Máskor is jelentkezett már napszámba Dunapentelén. Mert tíz éven keresztül folytak itt ásatások. A multat kutatták ezen a tájon, a honfoglalás korának maradványait, ahhoz kerestek napszámosokat. Most új honfoglalásra készülnek az ország dolgozói: saját hazájukat hódítja meg alkotóerejük.
Hatvanan kezdték el a munkát.
Legtöbbjük uradalomban, papi birtokon cselédkedett azelőtt. Ebből a hatvanból sokan elszivárogtak, de jöttek helyette újak. Harminc helyett két-háromszázan. Aztán azokból is lemaradtak, akik megijedtek a nehézségektől, mert nehézség akadt bőven. Először is a vízhiány. Kocsikkal szállították a vizet a habarcskeveréshez, mert hiába fúrtak kutakat, csak nem buggyant elő a víz. Ma már megfelelő szivattyúkkal húzzák ki a vizet a Dunából s az egész telep csatornákkal van behálózva.
De a legnagyobb nehézséget a szervezetlenség okozta. Kemény és szívós munkával lehetett csak ezt a többnyire alkalmi munkásokból összeverődött tömeget nevelni, öntudatosítani.
A Párt összefogta az itt dolgozókat,
hét munkahelyi pártszervezet alakult, hét DISZ-szervezet, külön a Magas- és külön a Mélyépítőknél. Sztahanovisták érkeztek ide, akik nemcsak a “technikát nyergelték meg”, de új munkaerkölcsöt hoztak, ifjúmunkások érkeztek, akiknek újjongó lelkesedése magával ragadta a közönyösöket. Könyvek érkeztek, a szovjet irodalom remekei, melyek kézről kézre jártak s a barakokban nemcsak Batmanovék jelentek meg, de megjelentek az építőállványzatokon Maximenkóék is és szinte szárnyat adtak a dolgozóknak. Hibák persze vannak még s az ellenség mindent elkövet, hogy ártson, kárt okozzon, de a munka egyre szervezettebben folyik, s ami legalább ilyen fontos: kovácsolódik az új ember, a szocialista ember a Dunai Vasmű építkezésének kohójában.
Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél
Ma ezren és ezren dolgoznak itt. Nyüzsgő, aprócska pontok, ahogy az épülő ház állványzatáról elnézem őket, de hogy megnőnek közelről! Megszólítok egyet közülük találomra. Fiatalember, a fején valami ócska kalap, melynek karimáját lenyiszálta. Amint feléje sietek, a villanypóznákkal, vastraverzekkel beborított térségen keresztül, rámkiált:
– Vigyázat! A kórház műtőjében áll! – Később elmondja, hogy Rácalmásról való s az elsőkkel jött ide május végén. Akkor még búzatáblák hullámzottak a “bivalyok” helyén s ott, ahol most az iskolához szükséges alapokat rakják le, kukoricaszárak lengették a karjukat. A barakok helyén is kukoricás állt s ő a fekhelye mellett meghagyott egy kukoricaszárat. Most is ott van még az ágyafejénél. Hogy emlékeztesse… Mire is akar emlékezni, megtudjuk mindjárt. Arra, hogy honnan indultak el és hova jutottak.
Egy felfordított malterosládára ugrik, úgy mutatja: – Amott vadkörtefák voltak. Sportstadion nő a helyükön, ő meg kubikolni jött ide, most komplex-brigádban dolgozik. November 7-re vállalták a nagycsatorna betoncső elhelyezésénél, hogy 170 százalékról 190-re emelik a teljesítményüket. Füttyent, ami azt jelenti, hogy kemény munka volt, de sikerült.
Egy pontra igazítja a fejemet, úgy mutatja: Ott épül a Dunai Vasmű, a béke műve.
Tekintetem a messzeségbe fúrom, de nem látok mást, mint a négy nap alatt elkészült víztornyot s egy sajátságos erdőt: az épületállványzatok sűrű erdejét.
– Hiába keresi még a Vasművet. Azt még csak mi látjuk, akik mindennek tudjuk már a helyét. Ott akarok majd dolgozni. – Ráncbagyűrődik a homloka, mintha nehezen szülné meg a szavakat. – Ez az éppen… hogy oda már mint szakmunkás kerülök. – Lelép a ládáról.
*
– Az első üzemi bizottság ülését két ilyen felfordított matterosládán tartottuk meg.
Azt hiszem, ha elszárad egészen a kukorica az ágya mellett s csak egy zörgő szár emlékezteti, hogy honnan jött, akkor is tudni fogja, mekkora utat tett meg, amíg uradalmi cselédből a Dunai Vasmű szakmunkása lett, tagjelölt…
*
Délben azt kérdi tőlem a gondnok, előreláthatóan mennyi időt szándékszom itt tölteni. Százával jelentkeznek a nagyüzemi ifjúmunkások. Számolni kell minden helllyel.
Ismét szorongás fog el. De egészen másfajta, mint amikor jöttem.
– Nem maradhatnék itt három-négy hónapig? Vagy még tovább?
– Hát ha nagyon akar …
– Nagyon akarok,
– mondom csendesen, mintha vallomást mondanék.
