Dél Keresztje – 1956. október 27. – Rendkívüli kiadás
Fegyveres felkelés Magyarországon!
“Mi nem hódítottunk csak harcoltunk …
Mi nem törtük meg a zsarnokságot, csak megakasztottuk …
Nem mentettük meg az országot, csak védtük …
És ha majdan történetünket írják:
Elmondhatják, hogy ellenálltunk.”
(Kossuth Lajos.)
Mintha gyászjelentést írnánk!
Lehet-e magyar újságnak rettenetesebb feladata, mint testvérharcról beszámolnia?!
De Kossuth Lajos mondását nem sírfeliratnak választottuk!
A nemzet fegyveres felkelései, szabadságküzdelmei, ha vérrel jártak is, ha egy időre elbuktak is, a magyar történelem folytatását biztosították.
1956. október 24.-én a nép nevében uralkodó kisebbség ellen a nép fegyveres felkelésére került sor.
Az a tény, hogy a mozgalom előkészítői és folytatói elsősorban az ifjúságból kerültek ki, azt bizonyítja, hogy Rákosi kegyetlen évei alatt sem megtörni, sem megnyerni nem tudták az akkor felnevelkedett új nemzedéket.
Ugyanakkor ennek az új és most az egész világ előtt bemutatkozott fiatal Magyarországnak olyan követelése és programja van, melyet – amint azt a magyar írók és egyetemi hallgatók megfogalmazták – az 1848-as 12 Ponttal tarthatunk egyenrangúnak és az otthon és külföldön élő magyarság lényegében azonosíthatja magát azzal.
Bármiképpen végződik az 1956. októberi felkelés: nemzetközi viszonylatban és odahaza olyan morális alapot jelent, mint amilyen már rég nem volt tulajdonunk.
Kiadásunk nyomdába adásakor már úgy látszik, hogy a felkelés elülése után általános megtorlásra és a sztálini terror alkalmazására nem kerül sor.
Amennyiben Moszkva milliós hadsereggel és a legkegyetlenebb módon el nem foglalja Magyarországot, a drámai események következtében a helyzet a fegyveres felkelés követeléseinek megvalósulásához vezet.
A Rákosi rendszer utolsó hónapjaiban megrótt és kizárt írók, költők, egyetemi ifjak, akik a Magyar írók Szövetségében illetve a Petőfi Körben több szabadságot és a magyar érdekek fokozottabb szolgálatát követelték – Rákosi bukása után teljes erővel mindent elkövettek, hogy – mint írták: “A borzalmas korszak mégegyszer meg ne ismétlődhessék”.
Támogatta őket az a tudat, hogy Sztálin halála, de különösen a Szovjetunió kommunista pártjának 20. Kongresszusa óta a “magyar út” is a lehetőségek világába érkezett.
Az 1949 óta kizárólagos és kíméletlen kisebbségi diktatúrát gyakorló párt, illetve annak vezetője: Rákosi Mátyás, ezév júliusában ugyan még kísérletet tett arra, hogy 400 vezető személyiséget letartóztasson, de a nemrég börtönéből szabadult Kádár János beavatkozására váratlanul Budapesten termett Mikoján szovjet miniszter, aki a budapesti pártközpontban a politikai bizottság drámai ülésén Rákosit leváltotta és Gerőt bízta meg Rákosi munkájának folytatásával.
A kommunisták abban reménykedtek, hogy a Jugoszlávia és a magyar nép felé tett lépéssel: Rákosi lemondásával, a magyar nép bizalmához közelebb férkőznek.
Az elmúlt három hónap napi és hetilapjaiban megjelent cikkek azonban arról számoltak be, hogy az első engedmény, amit a néptől teljesen elszakadt diktatúra tett: csak olaj volta tűzre.
Az egyre inkább elszaporodott népgyűlések, az írók lapjaiban megjelent cikkek, a szabadon bocsátott szociáldemokrata vezetők – elsősorban a hősiesen viselkedő Kéthly Anna példája – lassanként pontokba foglalható követelésekhez vezetett.
A sztalini-rákosis vonaltól eltérni akaró fiatal kommunista erők Nagy Imre volt miniszterelnök (1953-55) kormányalakítását. – Sajtó és szólásszabadságot. – A teljes egyenrangúság alapján kialakítandó magyar-orosz külpolitikát. – A követelések biztosított végrehajtását – és Tito példájára a “magyar kiadású” szocializmust követelték.
Küldöttségek indullak Belgrádba (többek között Vass Zoltán vezetésével). Úgy látszott, hogy hamar és zökkenő mentesen szabadabb és magyarabb élet alakul ki odahaza.
A lelkes magyar-jugoszláv és magyar-lengyel közeledés ellen szeptemberben Moszkva körlevelet intézett a magyar párthoz és óvatosságra intette annak vezetőit. Ezt követték a Tito és a szovjet vezetők közti – váratlanul bekövetkezett – krimi megbeszélések, melyeken Gerő is részt vett.
Távolléte alatt a követelések még inkább erősödtek.
Valószínűleg az oroszországi megbeszélések alapján, október 14.-én Nagy Imrét visszavették a kommunista pártba és megállapították, hogy kizárása Rákosi személyes műve volt.
Október 16.-án (hétfőn) Gerő és Hegedűs miniszterelnök vezetésével küldöttség érkezett Belgrádba.
Október 17.-én közölték, hogy az október 22.-re összehívott országgyűlést elhalasztják és október 29.-ére hívták össze.
Október 19.-én (pénteken) Lengyelországban az ott életben maradt “Rajkot”: Gomulkát a lengyel párt főtitkárává választották meg. Az új lengyel kommunista vezetők 24 órán belül urai lettek a belső helyzetnek. A megindult orosz csapatmozgásokat pedig Gomulka kérésére Moszkva leállította. A lengyel földön állomásozó hét szovjet hadosztály laktanyáiba vonult vissza.
Október 22.-én – több nappal a kitűzött megérkezés előtt – az október 16. óta Belgrádban tartózkodó Gerő-Hegedűs vezette küldöttség visszatért Budapestre.
Váratlan megérkezésük oka részben a varsói eseményekben, részben a lengyel változás budapesti visszhangja volt.
Október 20. és 21.-én ugyanis Budapesten, Szegeden és Pécsett többezer személyből álló és az ottani egyetemi ifjúságáltál rendezett naggyűlés volt. A magyar írók pedig memorandumot tettek közzé, melyben a titkos választások kiírását és az 1955-ben Rákosi által félreállított Nagy Imre hatalomra juttatását követelték. Az egyetemi ifjúság és a Néphadsereg fiatal – munkás és parasztszármazású – tisztjei lelkesen csatlakoztak a felhíváshoz.
Amikor a kommunista lapok lelkes – a lengyeleket üdvözlő – cikkeiből, továbbá a hazai és külföldi rádiók híreiből tudomást szereztek arról, hogy a lengyel változásokba az oroszok nem avatkoztak bele: hatalmas utcai tüntetésbe kezdtek.
Ebbe a helyzetbe érkezett vissza Gerő Belgrádból. Megérkezésének napján: október 23.-án (kedden) a késő délutáni órákban erélyes és a helyzethez mérten ostoba rádióbeszédet mondott. Beszédének nagyobbik részében a Szovjetuniót védelmezte.
Gerő beszédének az lett a hatása, hogy elterjedt a hír: “Úgy látszik, mindent vissza akarnak fordítani!” A lengyel példán lelkesedő és az alig két hete eltemetett, ártatlanul kivégzett Rajk-Pálffy, valamint az egy hete exhumált és eltemetett tábornokok (Sólyom, llly, Barkóczy, Révay) sírjánál elhangzott fogadalmakra emlékező Budapest népét a félelem és elszántság kerítette hatalmába.
A félelem, hogy a Rákosi rendszer rettenetes korszaka visszatér. Gerő beszédéből úgy látszott, hogy az írók és az ifjúság követeléseit nem akarja a párt teljesíteni. Éppen ezért a kommunista ifjúsági szövetség (DISZ) és az abból alig három napja kivált, többezer tagot számláló pártonkívüli egyetemi diákszövetség a Gerő beszéd elhangzása után újabb tüntetésbe kezdett.
Egybehangzó rádió és hírirodai jelentések szerint Nagy Imrét éltették és hazafias dalokat énekeltek és amerre elvonultak, szétosztották kinyomtatott követeléseiket. Ezt követelték – most már pontokba szedve:
- Sajtó és szólásszabadságot.
- Szabad és titkos választásokat a kommunista párton kívül a Kisgazdapárt, Parasztpárt, Szociáldemokrata Párt és Radikális Párt indulásának engedélyezésével.
- Ugyanolyan méretű kulturális és utazási kapcsolatokat a Nyugattal, mint a Kelettel. Mindkettőt a teljes egyenjogúság alapján.
- Nagy Imre kormányalakítását.
- Gerő és Hegedűs kormányának távozását.
Külföldi jelentések szerint: “Magyarországot a magyaroknak!” – “Független Magyarországot!” – “Éljen Nagy Imre!” – “Éljen a demokratikus Magyarország!” jelszavakat hangoztatva vonultak végig Budapest utcáin. A Kossuth Lajos térre már nemcsak az eredeti tüntetők érkeztek. A követeléseket tartalmazó röplapok és jelszavak hatására ötvenezer ember csatlakozott a felvonulókhoz.
Az Országház elé érve a “Kossuth Lajos azt üzente …” harsant fel ötvenezer torokból és szavalókórusok ismételték a követeléseket.
A Parlament belsejében akkor ült össze rendkívüli gyűlésre a kommunista párt központi vezetősége, mely minden vita nélkül Nagy Imrét a vezetőségbe és a politikai bizottságba beválasztotta.
A Kossuth Lajos téren várakozó és nótázó tömegből küldöttség indult az Országház épületébe.
A budapesti rádió jelentése szerint: a küldöttség tagjai fiatal írók, egyetemi hallgatók, ifjúmunkások és a budapesti tiszti akadémia tagjai voltak.
A küldöttséget Nagy Imre fogadta és ő vette át követelésüket.
Ezekután – már a besötétedett Budapest utcáin – az egyre növekvő tömeg a Hősök Terére vonult. Az Ezredéves Emlékmű előtt a Himnusz eléneklése és a magyar-lengyel barátság éltetése után jobbra kanyarodtak és az Aréna úton a Tököly út felé haladva a Damjanich utca és a Városliget torkolatánál (Sztálin tér) emelt 9 méter magas Sztálin szoborkolosszus ledöntéséhez fogtak hozzá. A szobrot Sztálin 70. születésnapjára emelték az e célból akkor lebontott “Regnum Marianum” templom alapzatára.
A közeli üzemekből traktorokat vontattak ki, melyek drótkötélhuzalok segítségével kísérelték meg ledönteni a hatalmas szobrot.
A szobor megingott, de – nem dőlt le…
A tüntető tömeg néhány vállalkozó tagja a szoborral szemben emelkedő új szakszervezeti székház tetejéről a nagyméretű, vörös neoncsövekből összeállított szovjet csillagot az Aréna útra taszította.
A budapesti rádió hazatérésre és nyugalomra szólította fel a tömeget, mely nem engedelmeskedett, hanem a város más pontjairól megindult tüntetők ezreivel megerősödve a Nemzeti Múzeum mögötti rádióállomáshoz vonult.
Egy küldöttség bebocsátást kért az erősen őrzött Sándor utcai kapun. Időközben az ország központját jelentő rádió épületéhez a belső fegyveres karhatalom riadóautói is megérkeztek.
A karhatalmi alakulat bevonult a rádió épületébe. Az ott tartózkodó küldöttséget nem eresztették vissza. A karhatalmi parancsnok oszlásra szólította fel a tömeget. Eközben a néphadsereg riadószázada is megérkezett. A honvédek azonban szuronyaikat levéve rövid időn belül otthagyták a rádió körüli tömeget és a karhatalmat. Újabb felszólítás után a karhatalom tüzet nyitott. Többen megsebesültek és állítólag egy magyar asszony meg is halt.
Amennyire az eddigi (okt. 26., péntek déli 1 óra) beérkezett jelentésekből meg lehet állapítani: a testvérgyilkosság elkövetése robbantotta ki Budapest fegyveres felkelését. A Sándor utcai tömeg rátámadt a karhatalomra. Puszta ököllel. Fegyvert szereztek és feltehetőleg a karhatalom sok tagja vagy átadta a géppisztolyát, vagy maga is csatlakozott a tüntetőkhöz.
Időközben a Parlament épületében lázas hangulatban folytatódott a politikai bizottság ülése. Az egyik párt: Nagy Imrével az élén az engedékenység, a másik frakció Gerővel, a párt vezetőjével az élén a további fejleményeket megakadályozó intézkedések mellett érvelt. A jelentések szerint úgy látszik, hogy végülis kompromisszum jött létre. A kommunista párt fiatal erőinek kedden este átadott követeléseiből megadták: Nagy Imrét, akit miniszterelnökké választottak meg. Ugyanakkor Gerő megmaradt a párt első titkárának az addigi miniszterelnököt (Hegedűst) pedig Nagy Imre első helyettesévé nevezték ki.
A budapesti rádió azonnal közölte a hírt október 23.-án a kora hajnali órákban. A bejelentés után a már addig is élénk budapesti utca még jobban megelevenedett.
A karhatalom fegyverhasználata és az “öszvérmegoldás”: a Gerő és Hegedűs közé szorított Nagy Imre miniszterelnöksége újabb tápot adott annak a véleménynek, mely Gerő kedd esti rádióbeszéde nyomán terjedt el az országban: “Úgy látszik, vissza akarják csinálni az egészet!”
A sajtóirodák közlése szerint a volt Bolyai katonai akadémia – ma Lenin akadémia – 800 “aks”-ja (tisztnövendéke) a politikai bizottság döntése után a felkelőkhöz csatlakozott.
A következő órákban többszöri és elkeseredett támadást intéztek a rádió birtokbavételéért. Az ott elhangzott Nagy Imre beszéd sugárzása több ízben megszakadt és bécsi jelentések szerint lövöldözés és ordítozás szűrődött át a mikrofonba.
Nagy Imre a rend és nyugalom helyreállítását kérte és bejelentette, hogy okt. 29.-én, az akkorra összehívott országgyűlés előtt részletes és 1953. júniusi programjához hasonló bejelentést fog tenni. Miután éppen 1953-ban Nagy Imre mellett ott mosolygott a párt teljhatalmú első titkára: Rákosi, s miután a politikai bizottság okt. 23.-án hajnalban szintén meghagyta Gerőt (nemrég még Rákosi jobbkezét), Nagy Imre szózata hatásalan maradt.
Az egyetemi diáktüntetésnek indult mozgalom már túl nagyarányú és feltehetőleg túl erős volt ahhoz, hogy – emlékezve az elmúlt két év hitegetéseire de méginkább az 1949-53 közti évek borzalmaira – lecsillapodjék.
A pesti rádiónak az a gyermekes felhívása, hogy márcsak az okt. 28.-án megtartandó svéd-magyar labdarúgó mérkőzésre való tekintettel is (!) oszoljanak szét, a már fegyvert fogott felkelőket szintén nem kényszerítette sportszerű belátásra.
Ezekután Nagy Imre a párt politikai bizottságával közölte, hogy a fennálló körülmények között a rendet fenntartani nem tudja és feladatát nem képes végrehajtani. Főleg arra alapozta közlését, hogy Budapest különböző pontjairól a Parlamentbe érkező telefonjelentések szerint a rendőrség és az államvédelmi osztagok (ÁVH) továbbá – és elsősorban – a néphadsereg egységei ímmel-ámmal, rokonszenvezve, több helyen pedig egyenesen a felkelőkhöz csatlakozva megbízhatatlanok a kommunista vezetőség szempontjából.
Gerő ekkor követte el huszonnégy órán belül második baklövését.
Közvetlen telefonvonalán arra kérte Moszkvát, hogy varsói katonai szerződésük értelmében a Magyarország területén laktanyázott szovjet katonaság nyújtson segítséget a felkelés megfékezéséhez.
Ezt követte a belügyminiszter ostromállapotot elrendelő bejelentése. Nagy Imre pedig aláírta a rendkívüli állapotról és statáriális bíráskodásról szóló rendeletet. Ugyanakkor – két alkalommal meghosszabbított – időhöz kötötte a felkelők kapitulációját és az amnesztiát.
Szerdán reggel már – úgy látszik – kialakulóban volt a szétszórtan harcolók központi vezetése, mely az októberi hajnalon küldöttséget indított Nagy Imréhez, aki megígérte az összes követelések teljesítését, ha a felkelők lerakják a fegyvert.
Most következett a Gerő vezette politikai bizottság harmadik baklövése. Egy, a budapesti rádióban szerdán reggel többször bemondott megadási felszólítás a felkelőket “fasiszta bandának” nevezte!
Azt a tömeget és azokat a fegyveres felkelőket, akik akkor is – és egész végig – a demokratikus Magyarországot követelték! Jellemző, hogy zsidóellenes tüntetésekre vagy cselekményekre sor nem került és az 1945-ben 7-8 éves (ma 18-20 éves) nemzedék – a rendszerben felnőtt – egyetemi ifjúság és munkás-paraszt anyagból kiválogatott fiatal tisztek és munkások harcoltak nem “ellen” hanem – valamiért!
Gerő bejelentése után az egyik oldalon a kommunista párt két tucat vezetője és az orosz haderő, a másik oldalon a nép és a népből nevelt vezetők táborára oszlott az ország.
A hatalmának biztosítására orosz segítséget kért párturalom, az 1949-53 között elkövetett leírhatatlan embertelenségek, hazugságok és gazdasági nyomor ellen a fiatal, népből jött értelmiség és az egész nép úgy fogott össze, mint akinek több veszteni valója már nincsen.
Szerdán délelőtt a felkelés kiterjedt a vidéki nagyipari centrumokba is. A jelentések szerint Szeged, Salgótarján, Miskolc, Diósgyőr, Tatabánya munkássága sztrájkba lépett és egyesült az ott állomásozó magyar fegyveres erőkkel.
Ezalatt Esztergom, Székesfehérvár, Örkény és Cegléd térségéből mozgósított szovjet gépesített csapatok acélgyűrűt fontak a főváros köré. Szerdán a késő délutáni órákban a szovjet tüzérség lőni kezdte Budapestet. Elsősorban a Belvárost és a VI., VII. és VIII. kerületet.
A felkelők a város gócpontjait, az Andrássy út 60 hírhedt ÁVH központját, a rádiót, a hidak pesti feljáróit foglalták el.
Az utcai harcokban a tüzérséggel együtt lökhajtásos katonai repülőgépek alacsony repülésben gépágyúval pásztázták a felkelő egységeket.
A tüzérségi és légi beavatkozás, valamint a főváros központja felé lassan bevonuló orosz gyalogság és a felkelők tűzharca tekintélyes rombolást vitt végbe. Az eddigi jelentések (mind a budapesti rádió szerint, mivel telefonösszeköttetés okt. 22.-e óta nincsen) a következő utcák és épületek nevét említik: a Nemzeti Múzeum és a rádió környékén több ház; a Palace szálló (Rákóczi út); a kommunista párt központja (Akadémia utca); több kórház állt lángokban. A tűzoltóparancsnok jelentése szerint (okt. 25.-én. csütörtökön) még több épület égett. Köztük olyanok is, melyeket a felkelők tartottak megszállva és az oltást megakadályozták – illetve magukat meg nem adták. A “Róbert Károly” laktanya körül heves harc folyt. Több kerületben a kommunista párt kerületi központjait felgyújtották vagy megtámadták. Az amúgyis rosszul élelmezett munkások szerdán éjjel rajtaütöttek a vágóhídon és kiosztották a felraktározott húskészleteket. A Budapestet körülvevő orosz gyűrűn át alig érkezett élelmiszerszállítmány vidékről. Már csak azért sem, mert keddről-szerdára virradó éjjel a MÁV összes vonalain leállt a forgalom és az egész bel- és külföldi repülőgép közlekedést leállították.
A párt politikai bizottsága a véromlás közben tovább ülésezett.
Végülis a kommunisták szempontjából is súlyos baklövéseket elkövetett Gerőt okt. 25.-én (csütörtökön) délelőtt leváltották és helyébe a nem-moszkovita és magyar Kádár Jánost választották a párt első titkárává.
A budapesti rádió csütörtöki közlése szerint a rendszerhez hű egységek és az orosz csapatok “már majdnem mindenhol” helyreállították a rendet. Másik közlés szerint azonban mind a fővárosban, mind a vidéki ipari gócpontokban elszigetelt felkelők még kétségbeesetten harcolnak.
Október 26.-án – rendkívüli kiadásunk nyomdába kerülésekor – érkezett legfrissebb jelentések szerint:
Kádár János új felhívást intézett a felkelőkhöz, akiket a “dolgozó nép szabadságharcosainak” nevezett és a rend helyreállításához való közreműködésüket (tehát a harcok megszüntetését) kérte, hangoztatva, hogy az új pártvezetőség “mindent elkövet” a dolgozók követelésének teljesítésére.
A lapzártakor érkezett jelentéseket egybevetve pénteken reggel 6 órakor (itt délután 2 órakor) a helyzet a következő:
A miskolci rádióállomás a felkelők kezén van és megszakítás nélküli műsort sugároz. A budapesti rádió közli, hogy a felkelés súlypontja Miskolc-Diósgyőr ipari centrumára helyeződött át. A miskolci rádió Bécsben fogott jelentése szerint:
1. a felkelők követelik a jelenlegi kormányba a nem kommunista pártok képviselőinek bevonását; 2. Farkas Mihály és Rákosi azonnali és nyilvános bűnperének tárgyalását; 3. a “Függetlenségi Front”-ba tartozó öt demokratikus párt részvételével a titkos választások kiírását és 4. a szovjet csapatok teljes kivonását az ország területéről.
A budapesti amerikai követség Bécsbe érkezett jelentése szerint Budapest utcáin szovjetorosz tankok és gyalogos csapatok piros-fehér-zöld magyar lobogó alatt a tömeg lelkes tüntetése közben átálltak a felkelőkhöz.
A miskolci rádió közli (ausztráliai időszámítás szerint pénteken d.u. 1.50-kor), hogy a rádióállomás működése óta Győr, Szeged, Tatabánya és Miskolc térségében zászlóalj egységekben a felkeléshez csatlakoznak a néphadsereg gépesített gyalogos és páncélos egységei.
Budapest: Nagy Imre miniszterelnök rádiónyilatkozata szerint a “bűnös és törvénytelen Rákosi korszak következményeképpen bekövetkezett tragikus események és a fegyvert ragadt munkásosztály jogos követelései csak a fegyverek elnémulásával érhetnek véget, illetve valósulhatnak meg.” Biztosította az országot, hogy a párt új magyar vezetősége és a kormány végre fogja hajtani a reformokat és a követeléseket. A bejelentés után a pesti rádió adása megszűnt.
A miskolci rádió szerint a felkelés nem teszi le a fegy vert addig, amíg a párt és kormány vezetőivel megállapodás nem történik.
A “United Press” moszkvai tudósítása szerint Sepilov orosz külügyminiszter a tegnapelőtti pesti pártvezetőség kívánságával indokolta a Magyarországon tartózkodó orosz csapatok bevetését. A csütörtök este rendezett egyik moszkvai diplomáciai fogadáson Suslov és Mikoján nem vett részt. A moszkvai angol laptudósítók szerint Magyarországra utaztak.
Eisenhower elnök elítélte az orosz csapatok beavatkozását és mélységes együttérzését fejezte ki a magyar nép iránt.
Fotók:
Erich Lessing
|
Sándor András – Mit látott és tapasztalt a küldöttség Budapesten Még aznap este, amikor a népgyűlés elküldött bennünket, két autóbusszal huszonhatan elindultunk Budapest felé. Elhatároztuk, hogy bármi történik is, behatolunk a fővárosba. Egész úton simán haladtunk a sűrű ködben, csupán Érd után, a Kamaraerdő felé vezető úton állított meg bennünket egy szabadságharcos csoport és figyelmeztetett, hogy a Kamaraerdőnél az oroszok esetleg felszólítás nélkül tüzelnek, ne menjünk arra. Megköszöntük a felvilágosítást és Nagytétényen át mentünk be Budapestre.
Tehát csak részeredmények voltak, a lényeges követelésekre nemleges választ kaptunk. Amikor el akartuk hagyni a Tőzsde-palotát, azt a választ kaptuk: “Nem lehet.” Vasárnap reggelig az ÁVH fogságában voltunk. Élelemmel elláttak, udvariasak voltak, de kimenni csak egy-kettőnek fegyveres kísérettel lehetett. Még néhányszor jártunk a pártközpontban, újra meg újra követelve az oroszok kivonását. Időközben hallottuk, hogy Pentelén nyugtalanság van és rólunk is kósza hírek terjedtek el. Megnyugtató közleményt adtunk le a rádióba, majd másnap ketten beszéltünk is. 1956. október 27.
Fotó: |
