Viharsarok – 1955. június 9.
Sztálinváros – hazánk büszkesége
I. RÉSZ
A dunántúli dombok között feledhetetlen tájakon kígyózik a vonat, s a kezdődő nyár napsütötte ragyogásában ezernyi színpompával tündököl millió és millió mezei virág. A termőföldek hatalmas búzatábláit vérpiros pipacs és égszínkék búzavirág tarkítja itt-ott ízlésesen megtűzdelve a vadnövények sűrű, apró virágaival.
Gyönyörű látvány mindez az alföldi szemnek!
A Csongrád megyei pártiskolások között, akik most a vonat ablakaiból szemlélik és dicsérgetik hazánk szépségeit, többen vannak, akik még soha nem jártak ezen a vidéken. Vidám éneküktől hangos a táj, s olykor-olykor szeretetteljesen, kedvesen integetnek egy-egy munkálkodó, dunántúli idős parasztnak, aki kalapját lengetve fogadja a köszöntést és öreges, huncutkás mosollyal utána mereng az utazóknak.
fénykép forrása: A Hazáért c. folyóirat
A kirándulókat vonatfütty teszi izgatottá, s a kocsik zakatolása, durva zökkenése egyre lágyabb lesz, aztán elcsendesedik, és végül egy utolsót, nagyot zöttyenve egészen megáll:
– Sztálinváros!…
A kalauz kiáltása megdobogtatja a szíveket. Mindenki a Szovjetunió adta hatalmas műre, a Sztálin Vasműre, meg a városra, a vadonatúj Sztálinvárosra gondol, amelynek helyén alig öt esztendővel ezelőtt még egyetlen épület sem állott, csak néhány kíváncsi, izgalommal teli perc múlik el, s az Alföld szülötteit, a Csongrád megyei pártiskolásokat egy öblös autóbusz gyors robogással máris a városba szállítja. A hosszú út után – érdekes – pihenni senki sem óhajt. A DISZ Sztálinvárosi Bizottságának gyönyörű, új épületében, kedves fogadtatás közben az érkezők lerakják poggyászukat, s máris indulnak tovább, hogy mielőbb láthassák a hatalmas alkotást, a Sztálin Vasművet.
Az út a városon vezet át, a szemelámul: a három-négyemeletes művészi alkotású új épületek, a lakóházak és a középületek, mint új világunk hihetetlennek tűnő, álomképszerűen ható csodái, szinte lépésenként megállásra kényszerítik az embert. Az utak, az épületek környéke, a terek – egyszóval: az egész város olyan tiszta, ízléses és rendes, amilyenhez hasonlót ezek az emberek aligha láttak még. A Sztálin úton most egy idős bácsi jön szembe a menettel, arcán látható, hogy elérzékenyül. Megszólítja a kirándulókat:
– Tudják-e az elvtársak, hogy ezen a helyen, a város helyén öt esztendővel ezelőtt még pipacsvirágos búza nőtt, meg fű? Kezdet óta itt dolgozom, de még ma sem értem: miből és hogyan is voltunk mi képesek erre!…
Karjait kitárva mondja mindezt az öreg és megremeg. Mintha az egész várost = harmincegynéhány ezer lakosával együtt – a szívére akarná ölelni és megcsókolni…
A Sztálin Vasmű hat magas, ragyogó márványoszlopon álló homlokzata hívogatóan tekint a széles betonúton közeledő emberekre, mintha mondaná:
Jöjjetek és gyönyörködjetek bennem: a tiétek vagyok!…
Lehetetlen elmondani, lehetetlen szavakba önteni mindazt, amit az ember érez, amíg az üzemet bejárja. És vajon kit nem ejtene káprázatba az emeletes épületek sokasága; az egymást merőlegesen keresztező betonutak mentén 10-15 méter magasságban, kilométereket kitevő hosszúságban húzódó méternyi átmérőjű, büszke gázcsövek fegyelmezett vonalai; a hatalmas kohó, melyből a frissen csapolt, izzó nyersvas, mint óriás csillagszóró, mint egy hatalmas, Jura korszakbeli óriáskígyó, mely lángot, kék lángot okád, bíborvörös felhőkben jelenik meg és siklik tova, hogy a Martin kemencében újra felolvadva és megedződve a világ egyik legkiválóbb és immár egyik legnevezetesebb acélja legyen!
A kirándulók mindent látni akarnak, mindent sorra akarnak nézni. Igyekeznének, hiszen még egy napjuk sincs egészen a szemlélődésre, mégis, valahogyan igen lassan haladnak odébb: tekintetük szinte lépésről-lépésre megakad valamin és nézik csodálattal.
Kirándulóinkat különösen az lepte meg először, hogy mindenütt gépek, hatalmas gépek vannak, s dolgoznak; zeng-zúg az egész üzem, de munkást csak itt-ott lehet látni, amint fürgén munkálkodik egy óriási géppel. Hihetetlenül hangzik, pedig így van: ebben a hatalmas üzemben, ahol ilyen rendkívül bonyolult gépek működnek; ebben az üzemben mindössze 514 munkás dolgzik, s ebbe beleszámítva az adminisztrátorokat, vezetőket, mérnököket, sőt még azt az ötven embert is, akik jelenleg Csepelen vannak elfoglalva egy ideig. A kirándulók megkérdezték a vezetőt, Elszász Antal elvtársat, az üzem párttitkárát: mi tette lehetővé, hogy ilyen kevés embert alkalmazzon az üzem és mégis olyan kiválóan termeljenek? A válasz csakennyi volt:
– A gépek…
Valóban: egy aránylag kicsi épület (gépház) belső villamosberendezése irányítja és működteti automatikusan az üzem valamennyi gépét: a markoló “bakdaru”-t, ami 1300 mázsa acélból épült, és 15 tonnát képes pillanatok alatt tovaszállítani; a hatalmas kohót, melynek megcsudálásához egy hét is csak pillanatként hatna, s a többi bonyolult gépet is.
A gépházban pedig csak két ember dolgozik…
Zelei Béla
Sztálinváros – hazánk büszkesége – II. RÉSZ
Felhasznált képek:
A Hazáért
Corvina Kiadó – Sztálinváros
