Szabad Ifjúság – 1952. június 12.
SZTÁLINVÁROSI FÉNYEK
Az emberhez elszakíthatatlanul hozzánőhet szülőjöldje, egy város is, úgy mint az én szívemhez nőtt Sztálinváros. Nem ezen a környéken születtem, de itt váltam emberré. Még 17 éves koromban azt hittem, hogy a világ Tótszerdahelynél kezdődik és a szomszéd dűlőnél végződik. Ezerkilencszáznegyvennyolcat írtak, amikor nyolc barátommal együtt elhagytam a falut és Budpestre mentem dogozni. Építettünk ruhagyárat, kerámiai üzemet, szintetikus homokgyárat, győztük erővel a munkát, jól kerestünk. Nem is érdekelt a pénzen kívül minket semmi más. Nem fájt a szívünk, ha elhagytuk a felépített gyárat és más helyre kerültünk – azt gondoltuk -, mi megtettük a magunkét, a borítékot megkaptuk, nem húz vissza az építkezéshez semmi.
Az épülő Sztálinváros
Így éltem munkatársaimmal együtt. Nem voltunk mi rossz emberek, csak tudni kellett beszélni velünk – és volt, aki tudott. Egy embernek a szavára akár tűzbe is mentünk volna – ez az ember, Rákosi elvtárs szólott hozzánk. Nem névszerint a Matola- brigádhoz, de az egész magyar ifjúsághoz. Mi úgy vettük, mintha nekünk szólna: építsünk új várost, Vasművet, az országnak szüksége van rá.
1950. október 28. Emlékezetes nap, sohasem felejtem el. Ekkor érkeztünk meg a poros és sáros Dunapentelére. Mindössze két mély gödör – az első kockaházak helye mutatta, hogy itt nagy tervek válnak majd valósággá: a bozótos Dunapentele gyönyörű kikötő lesz, dombok, síkságok helyén emeletes házak emelkednek, messzire látszik majd a Vasmű kéményeinek sokasága. Mindez azonban csupán terv volt még akkor, olyan álom, amelyet hiába próbálunk magunk elé képzelni a valóságban.
A pártbizottságtól és a DISZ-bizottságtól sokszor eljöttek hozzánk esténként az elvtársak. Kiültünk a munkás baraképületek elé és beszélgettünk. Ezek a beszélgetések még ma is emlékezetemben élnek. Felettünk ragyogtak a csillagok, körülöttünk a felázott homok sárrá olvadt – tanultunk álmodozni, hinni magunkban. Komszomolszkról beszélgettünk, a szovjet ifjúság nagy városáról, arról a városról, amelyet egy nagy nép ifjúsága épített fel az őserdőben, ezer veszély közepette, harcolva mérgeskígyókkal járvánnyal, hideggel, forró napsütéssel, ellenséggel és sokszor küzdve önmagukkal is. Az ő nyomaikban, az ő példájukon megtanultunk bízni saját erőnkben.
S most már nemcsak a szívemmel éreztem, de tudtam, biztos voltam benne, hogy én és a többi száz és ezer fiatal együtt – felépítjük a várost.
Matola József
Az első önálló munkahelyünk, egyben az első dunapentelei ifjúsági munkahely, a C/4 épület volt. Meg akartuk ásni a házak alapját, de nem volt lapát, nem volt sín a vágány lefektetéséhez, nem volt gép a szállításhoz – ezernyi nehézség tornyosult elénk. Mi megfogadtuk, hogy soha egy napot sem maradunk el a tervteljesítésben és ezt be is akartuk tartani. Így hát magunk kutattunk fel szerszámokat, még transzportőrt is szereztünk, kubikoltunk, falaztunk. Amikor nem volt ember, hiányzott a segédmunkás, hazamentünk a faluba és onnan toboroztunk fiatalokat. Elvégeztünk minden munkát és a ház, a C/4 épület határidő előtt elkészült. Lombos Ferenc elvtárs, a pártbizottság másodtitkára akkor felhívott magához s egy térképet terített az asztalra: “Ilyen lesz a mi Dunapentelénk, ilyen várost építetek ti, fiatalok!” – mondotta nekem. Akkor megértettem, hogy a feladatok, a nehézségek kezdetén vagyunk még, de már láttam azt is, hogy milyen lesz a jövőm, miért is harcolunk.
Sztahanovista jelvény
A II. pártkongresszusra megkaptuk a második sztahanovista kitüntetésünket, április 4-én pedig a Népköztársasági Érdemrend V. fokozatát. Az ország minden részéből: a néphadseregtől, a Ganz Yagongyárból, a Láng-gyárból, tszcs-kből, iskolákból és ipari tanulóotthonokból, levelek százai érkeztek hozzánk, 78 darab könyvet kaptunk ajándékba jó munkánkért. Az épülő város, a nagy közösség, a párt és a DISZ állandóan nevelt minket, s ahogy nőtt a város, úgy nőttek bennünk a nagy emberi érzések. Rájöttem, hogy van fontosabb a pénznél is – a nép érdeke, a közösség érdeke. De még sok baj volt velünk. A Partizán-brigád tagjai híres verekedők voltak és az italt sem vetettük meg. Először engem küldött a DISZ hathetes iskolára, majd brigádom többi tagjait. Észre sem vettük és a régi virtuskodó Partizán-brigádból olyan közösség lett, amely ma inkább jár a moziba, mint kocsmába. Ha verekedésre került volna a sor, mi azt feleltük: állj munkába, ott mérjük össze erőnket, ügyességünket. Megmutattuk, hogy nemcsak a munkában, hanem mindennapi életünkben is helyt tudunk állni. Ez volt a legnehezebb, de sikerült. A mi brigádunk politikai köre tett az első a versenyben, jutalmul klubszobát kaptunk rádióval, sakkal, társasjátékokkal.
Bíztak már bennünk, számítottak ránk, s ha akadály, nehézség támadt valahol, ott építettek a Partizán-brigádra. Amikor az öntöde építkezése elmaradt a tervtől, pártmegbizatásként odamentünk dolgozni. Komszomolszk ifjú kommunistáira gondoltunk, akik ezernyi akadály közepette is betartották szavukat és mi is helytálltunk. Több mint 148 órás műszakokban dolgoztunk egyfolytában, 300 százalékot értünk el a betonozásban, azért, hogy november 7-én acélt csapolhassunk – s e nagy napon bő sugárban ömlött is az acél.
Sztálinváros az én igazi szülőföldem. Az enyémnek érzem és övének vallom magam. Itt tanultam meg, hogy küzdeni kell azok ellen, akik el akarják tiporni boldogságunkat. Saját bőrömön tapasztaltam aljasságukat. Egy volt pap, aki normásnak került hozzánk, azt állította, hogy 25 ezer forinttal becsaptuk a nép államát, bércsalást követtünk el és megfogadta: addig nem nyugszik, amíg el nem kerget minket Sztátinvárosból. A párt és a DISZ mellénk állt. Kivizsgálták az ügyet és mi itt maradtunk: az áruló, aki a sztahanovista brigád hírnevét, becsületét akarta bemocskolni, kotródott el Sztálinvárosból. A becsületünk megmaradt s nem is lesz bepiszkolva soha! A Tűzállótéglagyár építkezésénél szeptember 4-től 310 százalékot teljesítünk mind a mai napig és ezen alul nem is adjuk!
Ilyen lesz a sztálinvárosi Tűzállótéglagyár
Esténként kiülünk a sztahanovista lakás erkélyére és nézzük a várost – a mi városunkat! Ilyenkor érezzük, milyen óriásiak vagyunk mi, az első szocialista város építői. Azelőtt magunknak éltünk és talán egy düledezö viskót sem tudtunk volna emelni családunknak. Most hosszú utcasort, gyáróriásokat építünk, hatalmas darukkal dolgozunk – nagy, országos terveket váltunk valóra. A Komszomolszk építői haladnak előttünk, azok a fiatalok, akik az egész világ ifjúságának mutattak példát.
Esténként a város ezernyi ablakszeméből messzire világítanak a fények. Ilyenkor önkéntelenül arra gondolok, hogy Sztálinváros a mi gyermekünk, amely most izmosodik, erősödik igazán. Fiatal még, de már hallatja szavát és rövidesen óriás lesz belőle. Az lesz, mert így akarjuk. Természetesen ez akkor válik valóra, ha felépül a város szíve: a Vasmű, amikor elkészül a mi nagy művünk, amely minket egész emberekké, új hazánk igaz fiaivá nevel – magyar komszomolistákká.
Matola József,
a Partizán-brigád Népköztársasági Érdemrend V. fokozatával,
a Népköztársasági Érdemérem bronzfokozatával kitüntetett
kétszeres sztahanovista vezetője
