Szabad Ifjúság – 1953. május 17.
Öt év alatt mintegy négymilliárd forintot ruházunk be legnagyobb létesítményünk, a Sztálin Vasmű építésébe. Az első nagy olvasztó nemsokára már ontja a vasat, az első ötéves terv végére üzembehelyezzük a másodikat is, a második ötéves tervben pedig még két ilyen nagyolvasztót építünk. Befejezéshez közeledik az erőmű építése, amelynek évi termelése 300 millió kilowattóra lesz. Sztálinváros negyvenezer lakosú modern nagyvárossá fejlődik. A tervezett tízezer lakásból az elmúlt év végéig több mint háromezer már elkészült. – Zádor István Kossuth-díjas művész rajza
Timár Vincénének
Endrőd
Ságvári u. 14.
Drága Édesanyám!
Nagyon boldog vagyok – s most is, mint mindig – veled osztom meg örömömet. Emléklapot kaptam. Olvasd csak, ez áll rajta: “Emléklap Timár Eszter részére, aki 1953 május 17-én először adja szavazatát a Magyar Függetlenségi Népfront képviselőjelöltjeire.” Szép keretet csináltatok majd hozzá és elküldöm neked. A kis szekrény fölé tedd, kitüntetésemhez. Rakd sorba – úgy ahogyan kaptam: az élmunkásjelvény az első, utána a Népköztársasági Érdemérem bronzfokozata, a sztahanovista jelvény és a “Sztálin Vasmű Építője” emlékérem három fokozata következik… És a hetedik – ez az emléklap, amelyet most kaptam, nagyon kedves számomra.
Felnőtt lett belőlem, anyám. Nagy, országépítő munkát végzek. A várossal, az ötéves tervadta Sztálinvárossal nőttem együtt, itt lettem igazán emberré. Már természetesnek veszem, hogy sztálinvárosi vagyok. Pedig három éve… emlékszel, nem akartál elengedni. – “Nincs benned semmi női jellemvonás” – sohasem felejtem el, ezt mondtad, nem haragból, de féltő szeretetből. Hogy igyekeztél meggyőzni. – “Ki hallott már olyant lányom, hogy 5 év alatt egy akkora gyárat építsenek a pusztán és hozzá várost is.” – Hitted is, meg nem is gyárat, s a várost. De én eljöttem.
Mennyi minden történt azóta. Vedd csak elő 1950. végén írt leveleimet. Emlékszel a szerződésre? Tudod, hogy még ma is őrzik, de már csak mint furcsaságot. Akkor majd egy hete kóboroltam már Dunapentelén, nem akadt brigád, ahol befogadtak volna. Nekünk nem kell nő – ezzel utasítottak el. (Mégis csak volt bennem valami “női jellemvonás”.) Végül Matuska Imre villanyszerelő brigádja vett pártfogásba, de szigorú feltételek mellett. Két heti próbaidőre szerződést kötöttünk, hogy “munka közben nem nézek egyik brigádtagra sem, csak akkor szólok, ha kérdeznek, úgy végzem munkámat, ahogyan azt megszabják.”
Nehéz hetek voltak ezek. Sosem felejtem el. És nem felejtem, nem felejthetem el a párt, a DISZ-szervezet segítségét sem. Támogattak, erőt, biztatást adtak munkámhoz. Eltelt a két hét próbaidő, s utána hosszú hónapok. Itt maradtam és tősgyökeres sztálinvárosi lakos lettem. Munkámat elismerik, szeretnek, megbecsülnek, úgy érzem, körülöttem az emberek is a gyárral, a várossal együtt nőttek, öntudatosodtak. Megtanulták a nőket egyenjogúnak tekinteni, a leányokat munkájuk szerint értékelni. Az én szerződésemen ma már csak nevetnek és röstellik a dolgot.
Néhány hete megírtam, hogy más beosztást kaptam. Igazgató lettem, a 22/4-es Építőipari Vállalat szociális ügyeinek igazgatója. Eleinte nagyon féltem ettől a beosztástól. Képzeld csak, 20 éves koromra ezernyi ember jobb ellátásáért vagyok felelős. Legfőbb gondom: segíteni, szebbé, boldogabbá tenni a dolgozók életét. És amikor nyakig merülök ebbe a munkába, sokat, nagyon sokat gondolok rád, anyám. Arra az időre, amelyről olyan sokat meséltél, amely megkeserítette a te életedet, a mi gyermekéveinket. Gyakran jut eszembe az a nap – számtalanszor elmondottad történetét -, amikor hideg éjszakákon hozzád bújtunk melegedni, vagy éhesen kenyérért könyörögtünk – amikor Endrődön ártatlan emberek vére folyt. Szüntelenül fülembe cseng hangod: “A parókiáról lőttek rájuk a csendőrök. Az volt a “bűnük”, kislányom, ami az apádnak. 1936-ban kérni merték a nagyméltóságos Eszterházy herceg urat, váltsa valóra választási beszédében tett ígéretének legalább egy kis részét. Több kenyeret, emberségesebb életet követeltek. Csendőrsortűz volt a fizetség, akkor vitték el a te apádat is.”
Szavazni fogok anyám, életemben először. Szavazni fogok, s nem feledkezem meg a múltról. Politikai jogot kaptunk anyám, a népi demokráciától kaptunk mindketten, hiszen te is 1945-ben szavazhattál először. Szavazni fogok — megváltozott szép életünkre, boldog jelenünkre, ragyogó holnapunkra adom életem első szavazatát. A mi ifjúkorunk nagyon szép anyám. Te nem szívesen beszélsz fiatalságodról – azt tartod: nem érdemes beszélni róla. “Summás sors volt az, nem egyéb” – mondogatod, és én most kezdelek megérteni. – Amiről ti álmodni sem mertetek, az részünkre kézzelfogható valóság. Képzeld csak mivel “fenyegetett” meg két kis öcsém a multkor, ahogy kikisértek az állomásra. Imike erősítette; ő ezredes lesz, alább nem adja. Lajoska pedig komolyan figyelmeztetett: “jó lesz ha igyekszel, mert hamarosan utolérlek. Építészmérnök leszek Sztálinvárosban.” Nekik nem mondtam, de neked elárulom: ősszel beiratkozom az esti egyetemre. Néhány év és elektromérnök leszek. Az én tervem Imike és Lajoska terve, a mi terveink megvalósulnak, csakúgy, mint ahogyan a város, a gyár megépül időre.
Május 17-én elsők között akarok szavazni. Tudom, te is ezt teszed. Ha szavazatod elhelyezed az urnában, gondolj a mi terveinkre, az 1945 előtti nyomorúságos summás életedre. Szavazz anyám – Sztálinvárosért, nagyszerű terveinkért, szebb holnapunkért a népfrontra.
Drága Édesanyám! Zárom soraimat. Az emléklapra pedig nagyon vigyázz! Hamarosan személyesen is találkozunk. Sokszor csókol lányod
Eszti.
