Állandósult öröm
A fogadónapokon, amelyeknek rendszeres megtartására min­dig nagy súlyt helyeztem, a lakásügyektől a bölcsődei és óvo­dai elhelyezésig, a legkülönbözőbb családi ügyekig az em­berek mindent elpanaszoltak, orvoslást vagy tanácsot kértek tőlem. Mindig úgy éreztem, bizalommal fordultak hozzám, s ez az érzés – amellett, hogy a fokozott felelősséget hangsú­lyozta – új erőt adott számomra, nem hagyta, hogy közöm­bössé váljak. Egy időben nagyon sok probléma adódott az óvárosi, a volt pentelei parasztok körében. Egyrészt azért, mert a gyár- és a városépítés céljaira kisajátított ingatlanaikért kártalanítást követeltek, s a rajtuk esett jogos sérelem miatt jogorvoslatot kértek. Ugyanis eleinte gyakran elmulasztották a szabályszerű kisajátítási eljárást lefolytatni és a volt földtulajdonosokat kártalanítani. Voltak olyan esetek, amikor már alapozták az épületeket, sőt már a falai is szemlátomást magasodtak, de a földtulajdonossal még csak nem is beszél­tek. Akadtak persze jogtalan követelések is. A kuszaságot csak fokozta a megbízható nyilvántartás és az iratok hiánya. Ez sok bonyodalommal járt együtt. Itt jegyzem meg, hogy gondokat okozott a kisajátítási eljárás akkor is, ha törvényes úton és eszközökkel folyt le, mert a parasztok legnehezebben saját földtulajdonukról mondtak le. Sok vihart kevert az a kuláklistára felvett 50 család, akiket még 1950 szeptemberé­ben Dunapenteléről kitelepítettek, majd később visszatelepültek. Őket, a szülőfalujuktól messze vidékre elhurcoltakat, nyilvánosan rehabilitáltuk. Nehézséget jelentett azonban számunk­ra, hogy ezek az emberek hazatérvén keresték az óvárosi földjüket, kártalanítást követeltek, ügyük rendezése nem lehe­tett közömbös a számunkra.

Tizenöt helyett – egyet!
Az egyik fogadónapomon, illetve utána, kellemetlen helyzet­be kerültem. Felkeresett egy háromtagú parasztküldöttség, és elpanaszolta, hogy a kertekben levő gyümölcsösük termését meglopják a városbeli dolgozók. Példákkal bizonyították, hogy legutóbb a szilvatermésüket dézsmálták meg erősen. Igyekeztem az embereket megnyugtatni, megígértem, hogy a helyi rendőrkapitányság vezetőjével beszélek, és igyekszünk odahatni, hogy jogos panaszuk megszűnjön. Estefelé, amikor hazamentem, majd kővé meredtem, mert Kati lányom – aki ekkor az általános iskola II. osztályába járt – azzal dicseke­dett, hogy délután három tanulótársával szilvát szedett. El­mondta, hogy mások is ott voltak, s “el sem képzelem, milyen finom volt”. Így odahaza az atyai dorgálás, “hivatalból” pe­dig a rendőrséggel való megbeszélés volt a feladatom.
A munkásokkal való kapcsolatunk egyik formája a munkás­gyűlés volt. A városi tanács vezetői a tanácstagokkal együtt jelentek meg az üzemi kollektívák előtt. Itt a város problémái­ról s a várospolitikai célkitűzésekről beszéltünk. Egyik alkalommal az ellátás kérdései szerepeltek napirenden. A gyűlés épp azon a napon volt, amikor a Belkereskedelmi Minisz­térium egyik vezetője nyilatkozott a sajtó munkatársainak ar­ról, hogy mától kezdve 15-20 fajta péksüteményt lehet az üzletekben vásárolni. Az egyik felszólaló a Vasműben tartott gyűlésünkön is utalt erre, majd arra kért, mondjam meg az illetékeseknek a Belkerben, hogy ők nem akarnak 15 féle sü­teményt, csak egyet, de azt lehetőleg frissen. Ez nagy bírálat volt a minisztérium és a tanács címére egyaránt. Sajnos, két évtized távlatából is azt kell megállapítani, hogy a hibák e téren nem szűntek meg teljesen. Ma is úgy van, mint akkori­ban: a sütőipar a kereskedelemre, a kereskedelem a sütőipar­ra hárítja a felelősséget, ha a kenyér vagy péksütemény minő­ségére panasz van.
A munkásgyűléseknek nagyszerű eredményei voltak. Külön öröm volt az összes jelenlevők számára, amikor jelenthettük a gyűlésnek egy-egy létesítmény megvalósulását, kiváltképp, ha abban a munkáskollektívák társadalmi munkája is benne volt. Az egyik ilyen gyűlésen különösen sok kérdés hangzott el a távfűtésről, a lakásépítésről, a várható kilátásokról a város fejlesztését illetően. Szóvátették, miért nem térünk rá a troli­busz-közlekedésre? Az egyik felszólaló – nagy derültséget keltve – azt kérdezte, mi a tervünk a Duna másik oldalának beépítésével, ő úgy hallotta, van ilyen tervünk, de akkor fog­lalkoznunk kellene egy Duna-híd építésével is. Nem kellene nagyobb híd – jegyezte meg a végén -, csak akkora, hogy éppen átérjen a túloldalra. A másik azt kérdezte, mikor fog­nak a Vasmű úton a sárga villamoskocsik csilingelni? Az eh­hez hasonló kérdésekre – ha mosolyogtunk is rajtuk – ko­moly választ kellett adni.

Sztálinváros és a nagyívű tervek

Az ilyen jellegű érdeklődés azon­ban azt is igazolta, hogy az emberi fantáziának nincs határa. A játszóterekről is gyakran szó esett. A lakók egy alkalom­mal a gyermekzsivajt kifogásolták, mire az egyik honpolgár megjegyezte: az a legnagyobb baj, hogy a hinták is nyikorog­nak. Aztán egyik társa azzal foglalkozott, hogy a felnőttek este – ha egy kicsit felöntenek a garatra – hintáznak, hasz­nálják a játszótereket. Az ilyen és hasonló felszólalások igen sokszor nagy derültséget keltettek. Ezeknek a megnyilvánulá­soknak azért örültem, mivel látnom kellett: az emberek fel tudnak oldódni, a gyűlés, a nyilvános szereplés nem feszélyezi őket. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a családias­ságnak ez a megnyilvánulása bármiféle közéleti fórumnak csak a javára válik.

Izgalmas hétköznapok
Visszatekintve a Dunaújvárosban eltöltött évekre, ma is el­gondolkodtat, mennyi ünnepnapot éltem ott át a város lakói­val együtt. Hiszen, volt olyan esztendő, különösen 1957-től kezdve, amikor csaknem minden héten felavattunk valamit. A létesítményekben való gondolkodás szinte már szokásunkká vált, s ez hallatlanul jó érzés volt mindannyiunk számára. Azt jelentette ugyanis, hogy van értelme a sok munkának, fárado­zásnak. Mert munka az mindig bőven volt. Egyetlen szürke, unalmas hétköznapra sem emlékszem.
A helybeliek, s hozzáteszem: a magam lokálpatriotizmusát állandó sikerélmények táplálták, az a körülmény, hogy mind­azt, amit elhatároztunk, államunk segítségével sorra-rendre meg is valósítjuk. Nagy magabiztosságot kölcsönöz ez az em­bernek, és természetesen megvannak a maga buktatói is. Fenn áll annak a veszélye, hogy a szüntelen előrehaladás kö­vetkeztében az ember egy idő után kevesebb figyelmet fordít a soha nem mellőzhető részletekre, elveszíti a kontrollt önma­ga fölött. Vagy azzal, hogy “túllihegi” a teendőket a saját egészségi állapotát károsítja.
Úgy érzem, hogy nekünk, dunaújvárosi vezetőknek sikerült elkerülnünk a legtöbb buktatót, bár voltunk, vagyunk néhányan, akik belebetegedtünk a fejlődés tempójába. Az én ese­temben is jelentkezett a túlterhelés káros hatása, amikor hozzákezdtem napi munkám mellett a jogi egyetem elvégzéséhez. Ettől kezdve hat éven át reggel négy órakor keltem, nem aludtam többet napi öt óránál. Kezdetben ez elegendőnek bi­zonyult, később azonban egyre jobban éreztem az elhatalma­sodó fáradtságot, azt, hogy kiesek az egészséges életritmusból. Ami ebben különösen fájdalmas volt: nem tudtam annyit foglalkozni a családommal, mint kellett volna. A gyermekne­velés, a háztartás gondja teljes egészében a feleségemre hárult. Szerencsére nála jobban én sem tudtam volna rendben tarta­ni otthoni dolgainkat, bár az is igaz, hogy az én túlterhelt­ségem őrá is pluszterheket rakott. Ha nehezen is, de előreha­ladtam az egyetemi tanulmányokban. Amikor jogi doktorrá avattak, ez olyan öröm volt számomra, hogy még azt is elfe­lejtettem, hogy az egyetemi tanulás évei alatt szereztem a cu­korbetegséget, ami most már életem végéig elkísér.
Mindemellett úgy látom, hogy a fejlődés irama nem sodort el, nem vitt félre, s ez véleményem szerint annak köszönhető, hogy városunk közvéleménye kezdettől fogva aktívan részt vett a közéletben, mindenben segített, amit fontosnak tar­tott, s nagy szerencsénk, hogy ugyanazt tartotta fontosnak, amit mi, a város vezetői. Arcok villannak föl a messzi múlt­ból, emberek, akiknek soha nem kellett kétszer mondani, ha valamiben a közreműködésüket kértük. Közöttük tanultam meg, vált a véremmé, hogy ha jó ügyről van szó, az emberek mellénk állnak, persze a vezetők személyes példamutatása nem maradhat el!
Városunk társadalmi – ma úgy nevezik: településfejlesz­tő – munka-akcióinak sikere más vidékeken is példamutató­nak bizonyult. Aminek mi az előőrsei voltunk, az később or­szágszerte polgárjogot nyert.

Városunk idegenforgalma
Az idegenforgalom, a vendégjárás kezdettől fogva városunk egyik jellemzője volt. Már az építés kezdeti szakaszában tö­megesen látogatták a várost a hazai és a külföldi érdeklődők, akik nálunk kívántak meggyőződni a szocializmusban termé­szetes, töretlen építő lendületről, az alkotóereje tudatára éb­redt nép teremtő kedvéről. A cikcakk-politika időszaka alatt persze hullámzott ez az érdeklődés. Még ha az ellenség kira­katvárosnak hirdette is városunkat, mi mindig fáradhatatla­nok voltunk a vendégek fogadásában. Azzal a meggyőződés­sel tettük ezt, hogy megmutatni mindazt, ami itt, a pentelei fennsíkon történt, szükségszerű, politikai feladatunk.
Hiszen itt negyedszázaddal ezelőtt jelenkori történelmünk egyik legnagyobb alkotásához fogtunk. Annak idején sokat vitattuk ezt a kérdést azokkal is, akik az idegenforgalom irá­nyítói voltak. Ma is bizton hiszem, hogy a mi álláspontunk volt a helyes. Mi ugyanis azt állítottuk, hogy amennyire fon­tos népünk, kultúránk megismerése szempontjából a múltat ismerni, az évszázadok küzdelmét, harcait tudni, annyira fon­tos, hogy megismerjük azt, amit a magyar nép szabadsága birtokában teremtett, miután kezébe vette sorsának irányí­tását.
Ahogy az évek múltak, városunkban az idegenforgalom egyre nagyobb méreteket öltött, ezért felmerült annak szüksé­gessége, hogy azt tervszerűen irányítsuk, fejlesszük. A belföl­di vendégek között sokan voltak, akik valaha, az alapok le­rakásánál társadalmi munkásként dolgoztak itt, s ilyenkor ke­resték azt a helyet, ahová először kivonultak munkára, azt az épületet, amelynek megalapozásánál ők is részt vettek, és amelyre legtöbbször alig ismertek rá, mivel azóta teljesen be­épült a környéke.
Az idegenforgalmat fellendítette a város jogi helyzetének tisztázása is. A városi tanács többször is behatóan foglalkozott az idegenforgalom kérdéseivel. Az ilyen megbeszélések, esz­mecserék során a végrehajtó bizottság megállapította, hogy a városba látogatók számára mindenekelőtt szép és tiszta város­képet kell teremteni és a szórakozási lehetőséget is biztosítani kell. Emellett az üzlethálózatot és a vendéglátóipart is kultúráltabbá kell tenni. Ennek nyomán került előtérbe a Vidám Park fejlesztése és egy kiválóan vezetett Halászcsárda létre­hozása, kitűnő zenekarral, ahol a bel- és külföldi látogatók egyaránt jól érzik magukat.

Mialatt mindezek megvalósításán fáradoztunk, nagy harc árán, egy önálló idegenforgalmi előadói státust hoztunk létre, melyet a több nyelven beszélő Pogonatu Mártával töltöttünk be. Nem sokkal ezután Idegenforgalmi Bizottságot létesítet­tünk Sófalvi István, a városi tanács akkori elnökhelyettese vezetésével. Az idegenforgalom rohamos fejlődésére egyéb­ként mi sem jellemzőbb, mint az, hogy 1958 novemberében, amikor e témát tárgyalta a városi tanács plénuma, arról szá­moltunk be, hogy az év elejétől októberig városunkat mintegy 100 000 belföldi és 4000 külföldi vendég látogatta meg, akik elismeréssel szóltak a látottakról és általában jó benyomások­kal távoztak. Az idegenforgalom további fellendülése ered­ményezte, hogy még ebben az évben, 1958. június 12-én létre­hoztuk a Városi Idegenforgalmi Hivatalt Vida Imréné vezeté­sével. S most már még jobban, tervszerűbben foglalkoztunk a hozzánk érkező vendégek fogadásával, kalauzolásával. Er­re a célra jelentős számú idegenvezetőt képeztünk ki, részük­re a párt és a tanács vezetői ismeretterjesztő előadásokat tar­tottak, így a városra vonatkozó ismeretanyag birtokában ki­tűnően ellátták feladatukat.

Bőségesen jutott azonban feladat a város vezetői számára is, akiknek a párt, a kormány, a minisztériumok és főható­ságok Magyarországon járt vendégeit kellett fogadniuk. Ak­koriban híre járt Nyugaton annak, hogy aki hazánkban jár és kiutazásakor városunk pecsétje nincs az útlevelébe beüt­ve, nem engedik ki az országból mindaddig, míg városunkat meg nem nézi. Biztos, hogy a nagy látogatottság, a növekvő idegenforgalom városunk vezetőinek munkaidejét is erősen igénybe vette. Gyakran olyanok voltunk, mint az agyonláto­gatott tsz, de mi szívesen és fáradhatatlanul dolgoztunk.
A külföldiek fogadásának “főpróbájára” úgy érzem, az el­lenforradalom után, 1957 tavaszán került sor, amikor a Kül­ügyminisztérium politikai főosztálya a Bécsbe akkreditált kül­földi – nagyszámban nyugati – sajtótudósítókat meghívta, látogassanak el városunkba. Mint később megtudtuk, a láto­gatáson a Szabad Európa Rádió is képviseltette magát.

Tito Dunaújvárosban /1964

A városról és a Vasműről szóló tájékoztató az Arany Csil­lag Szálló különtermében zajlott le, amelyet Borovszky Amb­russal tartottam. A szakmai kérdésekre Borovszky kitűnően válaszolt, majd rázósabb, hellyel-közzel provokatív jellegű kérdések következtek. Ilyen volt például az is, hogy hányan távoztak a városból az 1956-os események ideje alatt. A vá­lasz az volt, hogy számuk mindössze néhány százra tehető, de úgy gondoljuk, hogy azóta már osztrák szomszédaink is meg­győződtek arról, hogy jelenlétük városunkban mennyi gondot okozott.


Malinovkszkij, a Szovjetunió honvédelmi minisztere Dunaújvárosban /1966

Egy másik kérdés az volt: hová tervezzük a templom épí­tését. Erre azt a választ adtuk, hogy még nem terveztünk ed­dig, mert nem volt rá igény, hozzátéve, hogy a város óvárosi részében van katolikus és evangélikus templom is, ami lehető­vé teszi a hívők számára vallásuk gyakorlását. Ezután azzal kapcsolatban tettek fel kérdést, hogy miként kerültünk a vá­ros élére. Milyen a választási rendszerünk és milyen az isko­lai végzettségünk? A várospolitikai és városfejlesztési kérdé­sekbe miként szólhatnak bele a választók? Ezekre természe­tesen megkapták a megfelelő, részletes választ. Ezt követően a kereseti és lakásviszonyokkal kapcsolatos kérdések hang­zottak el.
Elmondottuk, hogy a város végleges lakói már összkomfor­tos, gázzal is ellátott modern lakásokban laknak, valamennyi lakást a Vasműből látnak el távfűtéssel, és hozzáfűztük, hogy mindezek a munka- és életkörülmények azért biztosíthatók, mert hazánkban a dolgozó nép vette kezébe sorsának irányítá­sát. Azután a város és a Vasmű megtekintése következett, amely a gyakorlatban igazolta mindazt, amiről mi számot ad­tunk. Ekkor már több kérdés nem hangzott el, vendégeink egész magatartásán látszott, hogy teljesen leköti őket a sokféle látnivaló.

“Írják a valóságot!”
A továbbiakban még számos újságírócsoport látogatott el hozzánk. Kettőről kívánok e helyen külön is megemlékezni. Két hónappal a nyugati újságírók után újabb küldöttséget fo­gadtunk, ezúttal haladóbb szellemiségű emberekről volt szó.
Miután tájékoztattam őket életünkről, munkánkról, egy-egy a városról készült kis albummal kívántam megajándékozni őket. Az albumba a városról és a Vasműről készült képek voltak beragasztva. A terv az volt, hogy az épülő szülőotthonban kö­szönök el a delegációtól.
Minden a tervnek megfelelően bonyolódott le. Végül el­mondtam, hogy “a látogatás emlékére egy kis albumot kívá­nok Önöknek átadni. Szeretném, ha emlékeztetné önöket ez az album arra, hogy mi békében akarunk dolgozni városunk­ban, továbbá ha ez a szerény útravaló emlékeztetné önöket népünk szeretetére és a szocializmus építésére …” Munka­társaim elkezdték a kis albumot kiosztani. Rövid idő múlva kínos percek következtek, mert az egyik vendég megszólalt: “Polgármester úr, mindez nagyon szép, csak az én albumom­ban nincs semmi.” Üres albumot kapott. A továbbiakban még két résztvevő jelentkezett. Szerencsére a felelős, aki a képek beragasztását nem végezte el, jelen volt. Igyekezett gyorsan pótolni a mulasztást, ami sikerült is, mi pedig kínos perceket éltünk át. A kellemetlen szituáció valamennyiünknek tanulságul szolgált: ha mégoly nagy is a vendégjárás, akkor sem szabad elfeledkezni a legkisebb mozzanat ellenőrzéséről sem.

Mr. Paterson városunkban – SLUM

Egy másik újságírócsoporttal történt a következő eset. Egyik napon, korán reggel leszóltak a Külügyminisztérium sajtóosztályáról, hogy svájci újságírókat küldenek hozzánk. Az a kívánságuk, hogy én tájékoztassam őket a városépítés történetéről, az előttünk álló feladatokról, majd mutassam meg a várost. Volt még egy kérésük, hogy hívjam fel Borovszky vezérigazgatót, mert ők hiába hívták, alighanem rossz le­het a telefonja. Kérjem meg a nevükben, hogy hozzám ha­sonlóan ő is fogadja az újságírókat és kísérje végig őket a Vasműben. A kérésnek eleget tettem. Borovszkyt is felhívtam, akit azonban épp rossz kedvében találtam. Nem tudtam meg­győzni a tennivaló fontosságáról. Rábeszélésemre erősen fel­háborodva hivatkozott rendkívül nagy elfoglaltságára, s arra, hogy más dolga is van, mint vendégeket fogadni. Én utaltam a látogatás politikai jelentőségére, a minisztériumra, amely­nek kérését tolmácsoltam stb. Végül abban maradtunk – per­sze viharos indulatkitörések közepette hogy megérkezésük után egy-két óra múlva odaviszem hozzá a küldöttséget.
A svájci vendégeket rendkívül szívélyesen fogadtam és a szokásos módon tájékoztattam. A tájékoztató során célzást tettem arra, hogy azt szeretnénk, ha városunkról a tényeket írnák meg, mert épp a közelmúltban akadtak olyanok, akik – elferdítve a valóságot – nem ezt tették. Megígérték, hogy tel­jesítik a kérést. A program végén Borovszky Ambrushoz kí­sértem a vendégeket, és bemutattam őket a még mindig rossz­kedvű, morózus “vezérigazgató úrnak”, majd barátságosan elbúcsúzva otthagytam őket. Úgy 3-4 hét telhetett el, ami­kor a Külügyminisztérium útján megkaptuk a cikket, és an­nak magyar fordítását, mely a többi között a következőket tartalmazza: “… magyarországi látogatásunk során ellátogat­tunk a Budapesttől 70 kilométerre délre fekvő új, úgynevezett szocialista kirakatvárosba, ahol a lázas építőmunka mellett a kommunista vezető ember két típusával ismerkedtünk meg. Az egyik a város főpolgármestere, aki egy kövér, udvarias, joviá­lis úriember benyomását kelti, a másik a Vasmű igazgatója, aki egy szúrós szemű, bizalmatlanságot árasztó ember. Íme a kommunista vezető két típusa…” E látogatásra Borovszkyval még sokáig gyakran visszatértünk, többször beszédtéma volt közöttünk.

Ember és gyár – Beszélgetés Borovszky Ambrussal

Két látogatás
Városunk vendégei közül azokra a kiemelkedő személyiségek­re emlékszem a legszívesebben, akik a testvéri szocialista or­szágokból érkeztek hozzánk. Látogatásuk társadalmi esemény volt, üdvözlésük mindenki ügye. Egyik legnagyobb ilyen meg­mozdulás a Szovjetunió Nyikita Szergejevics Hruscsov vezette párt- és kormányküldöttségének látogatása alkalmából zajlott le városunkban, 1958. április 5-én. Tízezrek hullámzottak az utcákon, ez a nap a magyar-szovjet barátság felejthetetlen ünnepnapja volt Dunaújvárosban. Bár – emlékszem – előző­leg ugyancsak izgultunk az időjárás miatt, hiszen március 23- án még hóakadályok voltak a városban és környékén.
Gondot okozott a nagygyűlés helyének kiválasztása. Végül a mai, akkor még be nem épített Gorkij tér mellett döntöt­tünk. Lázas izgalommal készültünk a nagy napra. S csak fo­kozta az izgalmat, mikor közölték velünk a rendezők az örömhírt, hogy Kádár János is elkíséri a delegációt. Óriási erőfeszítéseket tettünk a siker érdekében. A delegáció a Bu­dapestre érkezését követő napon jött városunkba. A hatal­mas tribünön köszöntöttük a magyar párt- és állami élet ve­zetőit, élükön Kádár Jánossal, és a téren összegyűlt 50 000 embert, akik a megyéből és tizenkét különvonaton az ország különböző részeiből érkeztek városunkba.

Hruscsov Sztálinvárosban /1958 – Ünnepi képeslap

A Hruscsov vezette szovjet delegáció tagjai között üdvözöl­hettük Kozlovot, az SZKP akkori titkárát, Gromiko külügy­minisztert, Grisint, á Szovjet Szakszervezeti Tanács elnökét, Selesztet, az Ukrán Párt kievi területének akkori első titkárát. Felejthetetlen élmény volt számomra ez a találkozás. Ráadá­sul hét ágra sütött a nap, felhőt keresve sem lehetett találni az égen. Ezt a megtisztelő látogatást sokáig emlegették a vá­rosbeliek. Büszkék voltunk rá, hogy kedves vendégeink szem­mel láthatóan jól érezték magukat körünkben.
Talán eltörpül a magas személyiségek látogatása mellett az a tervünk, hogy az óvárosi tanács kirendeltség vezetőjével, Csavajda Györggyel karöltve, idegenforgalmi szervezetünk se­gítségével megszerveztük azt, hogy az óvárosi parasztság lá­togatást tegyen a városban és a Vasműnél.
A feladat nagyobb volt, mint sokan gondolnák. A legtöbb dolgozó paraszt akkoriban – mi tagadás – görbén nézett ránk: sajnálta a földjét, amelyet kisajátítottunk. Így azután idegen­kedtek az új várostól, amelyet egyébként még telepnek hív­tak. A látogatást hosszú agitációs és felvilágosító munka előz­te meg. Ennek köszönhető, hogy a látogatás napján nagy számban gyűltek egybe az óvárosiak, akiknek a városról és a Vasműről tájékoztatást tartottunk, majd együtt megtekintet­tük a várost és a Vasművet egyaránt. Felejthetetlen élmény volt ez az 1958. évi tavaszi látogatás. S szinte leírhatatlan az a hatás, amelyet a nyersvas csapolása tett rájuk. Végül a Vidám Parkban értékeltük a látottakat. Gondolom, nem szorul bő­vebb bizonyításra, hogy ez a nap közelebb hozta a paraszt­ságot városunk munkásosztályához, erősítette a munkás-pa­raszt szövetséget, és emellett a parasztok számára emlékezetes és tanulságos élményt nyújtott.

Hasonló látogatást szerveztünk a komlói bányászokkal, akiktől nagyüzemünk a Dunai Vasmű a kokszolásra alkalmas szenet kapta. Dr. Simek Árpád, jó elvtársam és barátom, a komlói városi tanács elnöke sokat segített e kapcsolatok elmé­lyítésében és ápolásában. Vele szerveztük meg nemcsak a várospolitikai élet terén szerzett tapasztalatok kicserélését, ha­nem a kommunális, kulturális és sportkapcsolatok intézmé­nyes ápolását is. Közös akcióink során nem egyszer érkezett különvonat Komlóról városunkba, mi is több alkalommal utaztunk Komlóra. Mindez gyümölcsözően hatott a két város lakosságának közeledésére.

Dunaújváros – Komló

Egy bankár, egy földesúr…
Még ugyanebben az évben látogatott el hozzánk a szír parla­menti küldöttség, egy bankár és egy földesúr vezetésével, akik magukkal hozták feleségeiket is. A fogadás megrendezését a Bartók Béla Művelődési Házban terveztük, ahol a műsorban az úttörőzenekar is közreműködött. A látogatás előestéjén a késő esti órákban azonban felkeresett a protokollfőnök, és kö­zölte velem, hogy a vendégek az első napot egy Balaton mel­letti községben töltötték, ahol az elnök nagy hibát követett el, s emiatt igen rossz hangulatban vannak. Az történt, hogy kollégám, aki elvtársaknak szólította a vendégeket, a tájékoz­tatóban elmondotta, hogy valamikor a Balaton mellett csak a bankárok és földesurak dőzsöltek, ilyen magunkfajta ember nemigen kerülhetett ide stb. Mivel pedig ezt a tolmácsuk szó­ról szóra lefordította, igen rossz hangulat alakult ki. Azt a feladatot kaptam, hogy mint jó vendéglátó segítsem őket ki­engesztelni és ehhez megfelelő, jó légkört teremteni. Meg­próbáltam – nem rajtam múlt, hogy vegyes sikerrel.
A vendégek pontosan a megbeszélt időben megérkeztek a Bartók-kultúrház előcsarnokába. Virágcsokorral és az úttö­rőzenekar pattogó ritmusú indulóival fogadtuk őket. Én mondtam az üdvözlő beszédet, majd újból az úttörők következtek. Kitűnően eljátszottak néhány indulót. A bankár fele­ségét ez rendkívül felvillanyozta; hozzám fordult, és azt mondta: ezt a végtelen kedvességet egy-egy tábla csokoládéval szeretné honorálni, kéri, hogy azonnal szerezzek valahonnan. Ez meg is történt. A szomszéd, Béke üzletházból szereztem harmincnyolc tábla csokoládét, amelyet a méltóságos asszony szétosztott a zenekar tagjai között. Nagy volt az elégedettség. Eddig tervszerűen ment a dolog, mert azokat a számokat ját­szották, amelyekben megállapodtunk. Most azonban megszó­lalt a karmester és azt mondotta, hogy “.. gyerekek, köszön­jük meg az ajándékot [amit a vendégek egyébként elfelejtettek kifizetni] az 5-ös számú indulónkkal”. Az úttörők elkezd­ték játszani a “Fel vörösök, proletárok!” című ismert mun­kásmozgalmi dalt. Majd kővé meredtem, amikor a delegáció vezetője hozzám szólt és a tolmács útján azt kérdezi, “ez mi­lyen dal, mert neki valahonnét nagyon ismerős”. Mire azt fe­leltem, hogy ez egy régi magyar munkásdal. A protokollfő­nök pedig a fülembe súgta, “no, ezt jól megcsináltad”.

Ebben az időben már valamennyi idegenforgalmi és ven­déglátóipari vállalatunk és a Vidám Park is komolyan vette az idegenforgalmat, a bel- és külföldi látogatók fogadását. Még ebben az évben fogadtuk a Magyarországon levő diplo­máciai testületek képviselőit, amiért a Külügytől és a vendé­gektől egyaránt elismerésben részesültünk. A látogatás során a legnagyobb sikere a Vidám Parknak volt, ahol kipróbál­ták az újonnan felszerelt dodgemet és a körhintát is, amelyen a vendégek kitűnően szórakoztak. Húztak is az esettel kap­csolatban barátaim, akik azt mondták, hogy meghintáztattam még a nagyköveteket is.

Koccanás, gipszkötés
Egy másik vidám parki látogatásra is emlékszem. Ugyanezen év nyarán a román főváros delegációja látogatott hozzánk. Egynapos programot készítettünk számukra. Délelőtt a tanács munkájáról, várospolitikai tevékenységéről tájékoztattuk ven­dégeinket, majd a várost tekintettük meg, délután pedig a Vasműbe látogattunk, és a Vidám Parkban fejeztük be a napi programot. Az új dodgemet velük együtt én is kipróbáltam. Kálmán testvérem is elkísérte a delegációt, s miután ő is részt vett a szórakozásban, a tréfa kedvéért igyekeztünk néhány­szor összekoccanni.

Az egyik összeütközésnél nagy ütést érez­tem bal tenyeremen, nyomában nyilalló fájdalmat. Minthogy az erős fájdalom nem szűnt meg és a tenyerem erősen megkékült s megduzzadt, orvoshoz fordultam. A kórházban meg­röntgenezték, s megállapították, hogy két helyen törés van, ezért gipszkötést kell kapnom. Ez meg is történt, bal karomat felkötötték. És most jött az igazi nehézség, mert az emberek az utcán egyre-másra megállítottak a kérdéssel: “mi történt, elnök elvtárs?” Hogy röviden intézzem el a dolgot, azt vála­szoltam, kisebb közlekedési baleset történt velem. A dodgemet szándékosan nem mondtam, mert szégyenlettem is, azt meg végképp nem akartam dobra verni, hogy az öcsémmel történt ez a furcsa összeütközés.

Tiszteletkor a tanácsháza előtt
1960-ban a város születésének tizedik évfordulójára az üze­mekben és hivatalokban társadalmimunka-felajánlásokkal, munkaversenyekkel készültünk. Ebben az évben, 1960. áp­rilis 17-én magas rangú vendég érkezett városunkba. Szukar- no, az Indonéz Köztársaság elnöke, Szubandrio külügyminisz­ter társaságában, Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnöké­nek és Kiss Károlynak, az Elnöki Tanács akkori egyik titká­rának kíséretében érkezett a városba. Fogadásukat igen nagy gonddal készítettük elő. A rendőrség képviselői is részt vettek az előkészítő megbeszéléseken, akik a biztosításért és a köz­lekedésért feleltek. Érkezésüket bukósisakos motorkerékpá­ros rendőrök jelezték. A 25 gépkocsiból álló oszlop sebesen közeledett. Ilyen nagy küldöttség városunkban eddig még nem volt. A város szélén felállított díszkapunál mintegy ötszázan voltak a várakozók, zászlókat lobogtatva, a tanácsháza előtt pedig ott álltak a fogadóbizottság tagjai: Juhász János, a pártbizottság titkára, Bondor József, az építőipari vállalat igazga­tója, országgyűlési képviselő, Borovszky Ambrus, a Vasmű vezérigazgatója és én, valamint legalább háromezer ember, indonéz és magyar zászlócskákkal a kezükben és az úttörő­zenekar. Az érkezést a rádió és a televízió közvetítette, sze­rencsére nem egyenes adásban. Az egész várost átszőtték a hangosító berendezések vezetékei.


Sukarno indonéz államfő Sztálinvárosban /1960

A tervek szerint a tanácsháza előtti meszelt vonalnál meg kellett volna állni a vezérkocsinak, a zenekar szereplése után üdvözölnöm Szukarno elnököt, bemutatni a fogadóbizottság tagjait és bekísérni a vendégeket a tanácsterembe, ahol aztán a városról kellett volna tájékoztatót tartanom. A terv azon­ban nem így valósult meg. A vezérkocsi megállt ugyan a kije­lölt helyen, a zenekar is elkezdte a tervbe vett számot játsza­ni, a háromezer ember integetett és éltette az indonéz-magyar barátságot, a vendégeket vivő kocsi azonban nem állt meg, hanem a bukósisakos rendőrökkel tovább ment. Erre retten­tő ideges lettem, és barátomnak, aki motorkerékpárral a ven­dégkocsi után haladt, odakiáltottam – sajnos az egész város hallotta -, hogy hová a… micsodába mentek! Mire egy rendőr a menet élére igyekezett, és egy kört leírva a Beloian­nisz utca, a Vasmű út és a Kossuth Lajos utcán át visszahoz­ta a tanácsháza elé a kocsikaravánt. Az úttörőzenekar hangjai és a dolgozók éljenzése közben ekkor fogadtam a kocsiból ki­lépő elnököt. Beszédemben örömömnek adtam kifejezést azért, hogy eljött megnézni a mi fiatal, új szocialista városun­kat. Még be sem tudtam fejezni azonban mondókámat, ami­kor Szukarno megszólalt, s a tolmács útján közölte: “főpol­gármester úr, úgy vélem, mi már voltunk erre”. Mire én azt feleltem: “… igen, mert a mi városunkban az a tradíció, hogy a vendégek a népi hatalom helyi szerve előtt leírnak egy tiszteletkört”. Erre Dobi István odasúgja a fülembe: “Te sem mégy el a szomszédba egy kis hazugságért, de jól kivág­tad magad!”
Ilyen izgalmak után került sor a tájékoztatóra, a város és a Vasmű megtekintésére, a díszebédre, ahol pohárköszöntőt kel­lett mondanom. Ebéd után a vendégek eltávoztak, mi pedig a rendőrség képviselőivel, a rádió és a televízió munkatársai­val egy pohár bor mellett felelevenítettük az izgalmakban bő­velkedő látogatás eseményeit. A riporterek lepergették a hang­szalagot, ami az én “népies” kifejezésemet tartalmazta, s bi­zony örülünk, hogy nem egyenes adásban történt a közvetítés.
Még ugyanez év tavaszán hozzánk látogatott a francia pol­gármesterek küldöttsége. A Párizs vörösövezetéhez tartozó Villejuif kommunista polgármestere, az egyik szünetet kihasz­nálva azt ajánlotta, nekem: létesítsünk testvérvárosi kapcsola­tot 60 000 lakosú városukkal.
Nagy örömmel vettem a javaslatot, amelyet jóváhagyás vé­gett továbbítottam felsőbb szerveinkhez. A kapcsolat felvéte­lét engedélyezték. Ez a látogatás azért nevezetes számunkra, mert innen számítjuk, tehát 1960-tól, a testvérvárosi mozga­lomban való részvételünket.

Hazánk felszabadulásának 15. évfordulóján
A vendégjárás ünnepek alkalmával volt a negnagyobb. Szíve­sen emlékszem vissza például Dunaújváros tízéves jubileumá­ra, amely egybeesett hazánk fölszabadulásának 15. évforduló­jával. A kettős évfordulót az üzemekben, a lakóterületeken munkafelajánlásokkal, társadalmi munkával kívántuk meg­ünnepelni. A párt által szervezett felvilágosító munka ered­ményes volt. Lelkes felajánlások születtek, növekedett a szo­cialista munkabrigádok száma. Jól dolgoztak a tanácstagok és a népfrontaktívák is: mindenkit megismertettek várospoli­tikai célkitűzéseinkkel. Új lakások építéséhez kezdtünk hoz­zá. Munkásszállót avattunk, befejeztük a 32 tantermes új is­kola építését.
A város lakosságának társadalmi munkájához csatlakoztak az óvárosi parasztok is: meszelték házaikat, virággal ültették be a házak környékét. A jubileumi évfordulóra valóban virá­gos, tiszta város fogadta a hozzánk érkezőket.
A felszabadulás évfordulójának megünneplését az építők nagygyűlése vezette be, amelyen Bondor József köszöntötte a város építőit. Este a fiatalok fáklyás felvonulást rendeztek. Majd a Bartók Béla Művelődési Házban ünnepi műsorral egybekötött nagygyűlést tartottunk, amelyen Juhász János, a városi pártbizottság első titkára köszöntötte a jelenlevőket, közöttük P. Jordanovot, Dimitrovgrad (Bulgária) tanácselnö­két és L. Dollyt, Villejuif (Franciaország) testvérvárosunk polgármesterét. Átadták a testvérvárosok üdvözletét jubiláló városunknak. Másnap a KISZ által rendezett kiállítás nyílt a tízéves város életéből. A jól megszervezett bemutató egy hétig tartott nyitva, ez idő alatt igen sok látogató kereste fel.
Másnap, április 5-én hazánk felszabadulásának évforduló­jára a fővárosba érkezett szovjet párt- és állami küldöttség városunkba is ellátogatott. A küldöttséget K. T. Mazurov, a  Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének tagja, a Belorusz KP első titkára vezette. A város megtekintése után vendégeink ellátogattak a Vasműbe is, majd a mechanikai üzem nagycsar­nokában nagygyűlésen találkoztak a dolgozókkal. Mazurov és Juhász János mondott beszédet. Mazurov szavai által vala­mennyien igazolva láttuk, hogy tízesztendős küzdelmünk és az erőfeszítés, amellyel sikerült új várost teremteni a pusztaság helyén, nem volt hiábavaló.
Alig volt egy kis lélegzetvételnyi időnk, máris május elseje méltó megünneplésére készülődtünk. Az immár hagyományos felvonulást a tízéves gyerekek csoportja nyitotta meg, akik magasba emelve vitték a táblát: “Együtt születtünk szeretett városunkkal.” Nyomukban az úttörőzenekar haladt, őket követték a többi iskolások, majd az ifjúgárdisták következtek. A felnőttek menetében az élüzemek, kiváló vállalatok halad­tak az élen, nyomukban a több ezer dolgozó, a város egész lakossága. Felvonultak a Vörös Csillag Termelőszövetkezet tagjai is. Több mint két óra hosszat tartott a menet, a dolgozók színpompás felvonulása, amelyen húszezren vettek részt.

Hol a kabát?
Május elején román belkereskedelmi küldöttség érkezett váro­sunkba. Tausz János, akkori belkereskedelmi miniszter és első helyettese, Sebes Sándor kísérte el a delegációt, amely Bara­nyába menet tért be városunkba, rövid látogatásra.
Vasárnap reggel volt. Az Arany Csillag Szállóba érkeztek vendégeink, ahol rövid tájékoztatót tartottam a tízéves város fejlődéséről, főleg kereskedelméről, majd városnézés követ­kezett, melynek végeztével visszatértünk a szállóba, ahol a még felmerült kérdésekre válaszoltam. Rövid idő múlva, mi­vel az idejük nagyon ki volt számítva, vendégeink búcsúzkodni kezdtek, s a ruhatárhoz indultak a felöltőikért. A kísérethez tartozó minisztériumi tisztviselők segítették fel a kabátokat. Észrevettem, hogy a román miniszter vendégünkön egy feltűnően kopott kabát van, melynek ujja is igen rövid ne­ki. Láttam, hogy vendégünk rosszul érzi magát a kabátban, én pedig fulladoztam a visszafojtott nevetéstől, mert magas ran­gú vendégünk bizony eléggé komikusan hatott. Közben lá­tom, hogy belenyúl a zsebébe, egy gyantadarabot vesz ki be­lőle, és döbbenten rámered. Elsápadt, elvörösödött, aztán megszólalt: “elnök elvtárs, ez nem az én kabátom”. Kiderült, hogy a felöltő az Arany Csillag Szálló zenekarának brácsásáé volt!

Mozgalmas július
Május 22-én vasárnap a szokottnál is jobban megfiatalodott a város. Itt rendezték meg a megyei ifjúsági találkozót. A több mint 15 000 fiatalt a megye nevében Nagy Miklós, a KISZ megyei, majd Takács Imre, a városi KISZ-bizottság titkára köszöntötte. A gyűlés szónoka Komócsin Zoltán, a párt Poli­tikai Bizottságának tagja, a KISZ Központi Bizottságának el­ső titkára volt. Ezután a kulturális seregszemlén kitűnt leg­jobb együttesek és szólisták bemutatója, majd sportműsor kö­vetkezett, este pedig utcabál és tűzijáték szórakoztatta az egybegyűlteket. A jól sikerült találkozó, amelyhez hasonló koráb­ban nem volt a városban, sokáig beszédtéma volt. Egyéb­ként májusban, egyetlen hónap alatt 36 605 belföldi látogató kereste fel városunkat. A szocialista brigádok száma pedig az ünnepi felajánlások során – amint ezt a Vasmű Szakszer­vezeti Bizottsága 1960. június 20-án értékelte – 200-ra emel­kedett.

Az év legmozgalmasabb hónapja a július volt. Ekkor a vá­rosnak azokat a régi építőit köszöntöttük, akik azóta elkerül­tek innen más munkaterületre. Eljöttek nagy számban a régi építőmunkások, továbbá a város régebbi vezetői, közöttük Sebestyén János, a Vasmű-építkezés volt kormánybiztosa, Földes László, a város egykori párttitkára, Mester Sándor, Berecz Bertalan, Kovács Miklós és még sokan mások.
A Bartók Művelődési Házon transzparens köszöntötte a vendégeket, melyen ez állt: “Szeretettel várjuk a régi sztálinvárosiakat!”, majd Juhász János, a városi pártbizottság első titkára üdvözölte a megjelenteket. Később meginvitáltuk őket egy közös sétára a városban. A séta nyomán még inkább fel­elevenedtek az emlékek. Élmény volt hallgatni a régi építők észrevételeit, amelyek között bíráló megjegyzés is akadt. A látogatás végén emlékplakettet és jelvényt ajándékoztunk ven­dégeinknek.


Találkozás a 10 éves város régi építőivel és vezetőivel

Július 9-én rendeztük meg az Országos Vasas Táncfesz­tivált, amelyen 400 táncos vett részt, Budapest, Csepel, Győr, Diósgyőr, Ózd, Székesfehérvár legjobb táncosai. Részt vett a bemutatón a Vasas Munka Vörös Zászló Érdemrendjével kitüntetett Központi Művészegyüttese, továbbá a Szovjet Hadsereg Művészegyüttese, és Chamonix francia város táncegyüt­tese. Színvonalas bemutatójuk sok érdeklődőt vonzott. A program keretében mutatták be Wünsch László, “Új város születik” című tánckompozícióját, amely átütő sikert aratott. A Bartók Béla Művelődési Ház elé vonult színpompás öltö­zetben a 400 táncos, akiket sok-sok ezer helybeli tapsa kísért. A gálaest is kitűnően sikerült, közvetítette a televízió is. A nézőközönség soraiban helyet foglalt sok, Budapestről jött vendég, élükön Kállai Gyulával, aki akkoriban a miniszterta­nács első elnökhelyettese volt és számos diplomata. Ezt az országos rendezvényt nagy siker és elismerés kísérte.
A jelentős évforduló és ünnepségsorozat sokakban felkeltet­te a város iránti érdeklődést. Még többen jöttek látogatók, mint korábban bármikor. Nemcsak az iparral foglalkozók, hanem a politikusok mellett a társadalmi élet legkülönbözőbb képviselői is. Augusztusban a Mali Köztársaságból érkezett hozzánk egy afrikai békeharcos is. Vendégünk számára a Vas­mű és a város megtekintését terveztük, emellett találkozott a városi tanács vezetőivel és a helyi békemozgalom képviselői­vel is. Érkezése előtt Budapestről felhívtak, s közölték velem, hogy vendégünk rossz hangulatban van, mert mikor elmond­ta Budapesten, hogy három felesége van, nevettek közlésén, s ez nem esett jól neki. Nekem kellett kiengesztelnem a vendé­get. Megérkezésekor, hivatalos tájékoztató után, baráti beszél­getésre került sor. Csakhamar megkérdezte tőlem a vendég, hogy hány gyermekem van, milyenek a családi körülményeim. Erre azt válaszoltam, hogy csak két gyermekem és sajnos csak egy feleségem van. Mire ő azt felelte: nagyon örül, hogy végre találkozik nálunk olyan emberrel, aki szeretné, ha több felesége és gyermeke lenne. A visszakérdezés után megtudtam, hogy 12 gyermeke és három felesége van. Ezek után barátunk vidám hangulatban távozott, és lelkemre kötötte, hogy szeret­né, ha meglátogatnám, ha arra járok feléjük. Erre mindmáig nem került sor.

A jubileum
Nem sokkal ezután következett a város alapításának tízéves jubileumi ünnepsége. Az ünnepség előestéjén ünnepi tanács­ülést tartottunk, amelyen Csergő János, akkori kohó- és gép­ipari miniszter mondta az ünnepi beszédet. Méltatta a tízéves város eredményeit, és kitüntetéseket adott át az építésben kiemelkedő munkát végzett dolgozóknak. Eljött az ülésre Nagy Józsefné könnyűipari miniszter is. Délután a 10 tantermes iskolában ő nyitotta meg a könnyűipari és tanácsi-helyiipari kiállítást, amely gazdag színfoltja volt a jubileumi ünnepségsorozatnak. Akik eljöttek, láthatták, hogy a helyi és szolgáltatóipar miként elégíti ki a lakosság növekvő igényeit. Nem mondhatjuk, hogy e téren nem volt semmi zökkenő, de azt megállapíthatta bárki, hogy tíz év alatt a fejlődés óriási üte­mű volt.

 

A fő ünnepségre – a hengermű avatására, és ezt követően a Vasmű előtti téren megrendezett nagygyűlésre – másnap került sor. Az ünnepség szónoka Kádár János, az MSZMP KB első titkára volt. Amikor aktíváink megtudták, hogy az ünnepi szónok Kádár János lesz, az egész városon lázas ün­nepi készülődés lett úrrá. Az avatási ünnepség a nagygyűlés előtt, a hengerműben zajlott le.


Kádár János és Apró Antal a 10 éves Sztálinvárosban

Ünnepel és avat a tízéves város

Borovszky Ambrus vezérigazgató jelentette Kádár János­nak az üzem elkészülését, és engedélyt kért annak megnyitá­sára. Ünnepi pillanatok következtek: megindultak a gyáróriás dübörgő gépei. Ezt követte a nagygyűlés, melyre Kádár Jánost elkísérte Apró Antal, a minisztertanács akkori első elnökhelyettese, Csergő János kohó- és gépipari miniszter, Czottner Sándor nehézipari miniszter, Nagy Józsefné könnyűipari mi­niszter, Sándor József és Friss István, a KB osztályvezetői. Je­len volt Blagovescsenszkijjel az élen a szovjet tervező brigád, amely részt vett a hengermű tervezésében. Körünkben üdvö­zölhettük még a csehszlovákiai Nowa Huta és az NDK-beli Eisenhüttenstadt városi és az ottani vasmű képviselőit is.
A nagygyűlést – melyen 20 000 ember vett részt – Juhász János nyitotta meg, és köszöntötte a megjelenteket.

Kádár János beszédében üdvözölte a város építőit és dol­gozóit, a város lakosságát. Külön köszöntötte a Vasmű 200 és az építők 60 szocialista brigádját, majd a következőket mondta: “Ez a város megérdemli a szocialista jelzőt azért is, mert lakói kitettek magukért a társadalmi munkában”, majd megállapította, hogy a város a szovjet és a magyar nép barát­ságának jelképe. Többek között elmondta még: “Itt, ebben a városban mások a körülmények és az adottságok, másként kell dolgozni… mutassák meg a szocialista ipar magasabbrendűségét. Tömörüljenek még jobban a párt és a kormány mögé, álljanak rendíthetetlenül a szocializmus zászlaja alatt.”
A gyűlés óta másfél évtized telt el. Úgy gondolom, hogy a dunaújvárosiak méltóképpen feleltek e felhívásra, mert a kö­vetkező években követték és ma is híven követik az útmu­tatást.
Az ünnepi nagygyűlés után Kádár János ellátogatott a vá­rosba, s megtekintett néhány nevezetességet. A dunaújváro­siak mindenütt nagy szeretettel fogadták, és még sokáig be­széltek e látogatásról, melynek országos visszhangja volt. Dr. Münnich Ferenc, a kormány akkori elnöke, augusztus 4-én a Parlamentben megállapította, hogy a Dunai Vasmű iparunk bázisa, s Dunaújváros a magyar nép büszkesége.
A jubileumi esztendőt november 7-e megünneplésével zár­tuk. Az ünnepi beszédet ebből az alkalomból Bondor József országgyűlési képviselő, a városi párt-végrehajtóbizottság tagja, a 26. számú Építőipari Vállalat akkori igazgatója mondta. Ezen az ünnepélyen osztottuk ki a kiemelkedő társa­dalmi munkások számára alapított kitüntetéseket. A kiemel­kedő teljesítményt elért kollektíva – a szénelőkészítőké – a pártbizottság vándorzászlaját kapta. Egyénileg az első díjat Tóth János, a Vasmű dolgozója nyerte el, aki az év folyamán 612 óra társadalmi munkát végzett.

Gagarint köszöntjük, és sok más vendéget fogadunk
A második évtized első évének legnagyobb ünnepe augusztus 20-a volt, amikor Gagarin, a világ első űrhajósa, Baranyába utazva, ellátogatott városunkba. Nagy esemény volt ez, hi­szen nem sokkal az űrrepülés, április 12-e után került sor a látogatásra. Alkotmányunk ünnepén reggel korán már tíz­ezrek voltak az utcán, mert látni akarták az első űrhajóst.
A környező községek dolgozói, nagy tömegekben, autóbu­szokon jöttek a városba. Zászlódíszbe öltözött a város. A Vas­mű dolgozói a Dózsa mozi elé egy űrhajó makettjét állították föl, iaz öntödei dolgozók pedig egy bronzból készült martinász­szobrot készítettek.

Felejthetetlen fogadtatás a Vasmű úton

Jancsi az “űrhajós”

Jurij Alekszejevics Gagarin űrhajós őrnagy feleségével, Valentyina Ivanovnával, Trautmann Rezső építésügyi miniszter kíséretében érkezett városunkba. A megye és a város vezetői a Dózsa mozi előtt üdvözölték a hőst. Juhász János városi párttitkár a város lakossága üdvözletét tolmácsolta, én pedig a városi tanács emlékkönyvébe írattam és átadtam Gagarinnak a város ajándékát, majd Schopper József a Vasmű dolgo­zói nevében az említett martinász-szobrot nyújtotta át neki. Minden rendőri és munkásőri biztosítás ellenére a rend telje­sen felborult. Kapusi Rózsát, a népszerű rádióriportert is el­sodorta a tömeg. Mindenki közelről akarta látni a szeretett vendéget, mindenki kezet akart szorítani vele. Gagarin hő­siesen állta az ostromot, most is látom vidám, fiús nevetését, fölemelt két karját, amint integet olyan mozdulattal, mintha magához akarná ölelni az egész várost.
Akadtak egészen más jellegű látogatások is, amelyek bővel­kedtek humoros epizódokban.
Emlékszem például az egyik indiai vendégünkre, akit úgy jelentett be a Külügy, hogy vigyázzunk a legkisebb formaság­ra is a vendéglátásnál, mivel az illető egy dúsgazdag maharad­zsa, akinek kincseit mázsára mérik odahaza.
Vigyáztunk is, amennyire tudtunk, idők folyamán némi gyakorlatra tettünk szert e tekintetben. Volt azonban valami, amire – bármilyen furcsán hangzik – kiváltképp fel kellett volna hívni a figyelmünket, hogy ne érjen bennünket várat­lanul.
A tanácsháza előtt vártuk a maharadzsát. Mint ilyenkor szokás volt, a járókelők is megálltak, egyre nagyobb lett a csoportosulás, főként amikor elterjedt, hogy kicsoda az illető. Megérkezik a nagy fekete autó, kiszáll belőle turbános díszöltözetben a vendég. A turbánnal nem is lett volna semmi baj. Amint azonban közelebb jön, mi pedig megyünk elébe, észreveszem, hogy vendégünknek – fél bajusza van. Fekete csík, takarosan kipödörve, de csak az arca egyik felén, a másik oldalon meg teljesen csupasz. Még ha csak én vettem volna észre! De körülöttem nevetett mindenki. Egy pillanat alatt lőttek az ünnepélyességnek, én sem bírtam megállni nevetés nél­kül.
Látva a sok vigyorgó arcot, a maharadzsa is nevetni kez­dett. Megyünk be a tanácsházára, ott is amerre csak elhalad­tunk, mindenütt nevető arcok. Az egész nap így telt el. A lá­togatás végén azután a maharadzsa megjegyezte: ő már sokfe­lé járt a világban, de ilyen vidám emberekkel még nem talál­kozott. Ennyit mondott, a fél bajuszát pödörgetve.
Még aznap felhívott Borovszky a Vasműtől. Tréfásan mondta, de nem minden él nélkül: ha sok ilyen fél bajszú vendéget viszünk hozzájuk, ő nem tudja garantálni a tervtel­jesítést. Mert amerre ez a különben rokonszenves ember a műhelyekben elhaladt, mindenütt leállt a termelés, az embe­rek alig tudtak magukhoz térni a látványtól. Később is föl­emlegettük egymás között, s ez úgy hangzott, mint valami kö­zépkori átok: látogasson meg téged a fél bajszú maharad­zsa…
Évek távlatából arcok villannak föl előttem: külföldi állam­férfiak, írók, tudósok, politikusok, mindazok, akiket váro­sunkban üdvözölhettünk. Milyen nehéz volt leküzdenem – főként eleinte – a megilletődöttséget, amikor ott állt előttem valaki, akit azelőtt csak képekről láttam, akinek a műveit ol­vastam, s tudtam róla, miért ismerik a nevét szerte a világ­ban. Solohov és Thorez, Henry Winston és George Marchais, Tito marsall, Reza Pahlavi iráni sah és mások látogatását em­léksorok örökítik meg a város vendégkönyvében. Én pedig úgy gondolok vissza rájuk, mint személyes ismerőseimre, és erre – minek tagadnám – büszke vagyok. Dehogy gondol­tam én szabósegéd koromban, hogy az életem ilyen szerencsésen alakul, ennyire kitárul előttem a világ. Jó érzés arra is gondolni, hogy ez a lehetőség velem együtt sokaknak meg­adatott.

Kora reggel befelé
Ezekben az években különösen megnőtt a felelősségünk, me­lyet két tényező növelt: egyik, hogy az ország első szocialista városában élünk és dolgozunk, s ebből ered a másik: mun­kánkat fokozott társadalmi és nemzetközi érdeklődés köze­pette végezzük. Rengeteg volt a tennivaló, s jómagam, mint a városi tanács elnöke, nem mondhattam soha, hogy fáradt va­gyok, ha nehéz volt is – mert néha nagyon nehéz volt – eleget tenni a rám háruló sokféle kötelezettségnek.
A nagy vendégjárás éveiben szoktam hozzá, s később, már nyugalmasabb időszakokban sem akartam róla leszokni, hogy reggelenként, jóval a munkaidő kezdete előtt a munkahelye­men legyek. Így pótoltam a munkámban a vendégek kalauzo­lásával együttjáró kiesést, a hivatali munkában keletkezett kisebb-nagyobb restanciákat.
Emlékszem, egy ízben is kora reggel mentem be, aznap még Pestre is kellett utaznom, sok munka várt. Barátságtalan téli nap volt, hófúvás. Megyek a hóban, egyszer csak a Ruby bár előtt, amely akkor még javában üzemelt, egyik vasutas ismerősöm megszólított: Tapolczai elvtárs, miért megy maga ilyen korán dolgozni? Olyasmit válaszoltam, muszáj bemen­ni, mert az emberek nem azért választottak ebbe a tisztségbe, hogy helyettem mások végezzék el, amit nekem kell. “Ugyan, az emberek – legyintett a vasutas -, azt hiszi maga, hogy az emberek megérdemlik, hogy ennyit törje magát?”
Nem vitáztam, láttam, egy kicsit kapatos az én emberem. A kérdés azonban nem hagyott nyugodni. Végül azt a feleletet fogalmaztam meg, csak úgy, a magam számára, hogy aki úgy tartja, nem érdemlik meg az emberek, hogy a másik ember küzdjön, fáradjon értük, az ne is vállaljon soha közszolgála­tot. A magam részéről ilyen kérdés fel sem merült bennem so­ha. Talán annak köszönhetem, hogy erőben, lendületben, akarásban, úgy érzem, mindig sikerült megújulnom, mert szenvedélyesen érdekelt a munkám. Azonkívül az én korosztályom számára még nem idegen a forradalmi romantika ér­zése, az a tudat, hogy új történelmet formálunk, s munkabírá­sunkat ez a körülmény tovább fokozta. Nem egyszer előfor­dult, hogy akkor sem éreztük fáradtnak magunkat, amikor majd leragadt a szemünk az álmosságtól, s alig volt jártányi erőnk.
Miből táplálkozott az energiánk? Nem utolsósorban abból, hogy nap mint nap láttuk, tapasztalhattuk erőbefektetésünk eredményeit, amelyek a város, a közösség javára kamatoz­nak, hogy ami tegnap még elképzelés volt, az mára megvaló­sult, teljesebben, mint amennyire legmerészebb álmainkban is remélni mertük.
Talán azért van az, hogy az idelátogatókat mindenkor nagy szeretettel fogadtuk, fáradhatatlanul jártuk velük a várost, mutattuk meg munkánkat, annak sikereit. Ha pedig a párt-, vagy tanácsi területen dolgozó elvtársainkat üdvözölhettük körünkben, félreértve a protokolláris szabályokat, tevékeny­ségünk árnyoldalait, a fogyatékosságokat, a hibákat sem ta­kargattuk. S ahogy az évek teltek, egyre nagyobb lett a tábo­ra azoknak, akik velünk együtt vallották: itt ebben a városban igazán érdemes élni és dolgozni.


Bondor József, a város országgyűlési képviselője olasz képviselőket üvözöl

Testvérvárosok
A testvérvárosi mozgalom kibontakozása az 1950-es évek kö­zepe táján kezdődött. Ma már tudjuk, hogy a testvérvárosi kapcsolatoknak egyrészt hallatlan jelentősége van a népek ba­rátságának elmélyítése szempontjából, másrészt szakmai szem­pontból a városfejlesztés, a várospolitika, a kommunális, a vá­rosrendezési, kulturális és egyéb területen. Ezek értékét talán fel sem tudjuk becsülni, még kevésbé tudjuk és tudtuk az így szerzett tapasztalatainkat közreadni. A mi bekapcsolódásun­kat a testvérvárosi mozgalomba egyrészt a külföldről hozzánk látogató városi vezetők, másrészt az egyes baráti országok követei segítették. Rudolf Helmemek, az NDK, Adam Wilmanna’k, a Lengyel Népköztársaság és Sztankó Sztojcsevnek, a Bolgár Népköztársaság magyarországi nagykövetének volt nagy része abban, hogy ez a mozgalom gyors ütemben bonta­kozott ki nálunk is. Kezdetben baráti esteken találkoztunk, ahol összeismerkedtünk Eisenhüttenstadt, Nowa Huta és Dimitrovgrad képviselőivel és találkoztunk Bratislava és Ostrava vezetőivel is.
Első látogatásunk igen mély benyomásokat keltett ben­nünk. Rájöttünk, hogy közösek a problémáink, és ezek meg­oldásának módja is hasonló. Közben kiderült, hogy új váro­saink: Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Várpalota, sőt Tatabánya gondjaiban is nagyon sok a közös vonás. Ezeknek együttes hazai megvitatásában is tetemes hasznot láttunk, ezért az említett városok vezetőivel közös tanácskozásokat is tartottunk. A minisztertanács tanácsszervek osztálya és a Ha­zafias Népfront Országos Tanácsa is sokat segített ebben. Jó alkalom kínálkozott ezeken a tanácskozásokon a közös gon­dok megvitatása mellett, a gondokból kivezető legjobb megol­dások kialakítására, elemzésére.
A már említett és velünk barátságba került külföldi váro­sokkal igen élénk levelezést folytattunk, képeket, terveket cse­réltünk, 1958-ban pedig már sor került az első külföldi ta­pasztalatcserékre is. Újévkor, továbbá hazánk felszabadulásá­nak évfordulóján köszöntöttek bennünket ismerős városaink párt- és tanácsi vezetői, közöttük Sztálingrád is, a város kép­viseletében Dinkin, a városi szovjet elnöke. A barátság és a testvéri kör egyre szélesedett. 1958 februárjában meghívtak bennünket Nowa Hutába. Vendéglátóink elvittek bennünket Krakkóba, Zakopanéba, Auschwitzba, Katowicéba és Varsó­ba is. Igen nagy utat tettünk meg, és nagyon sokat láttunk. Bármerre jártunk, éreztük a lengyel-magyar barátság ezer­nyi jelét.
Soha nem felejtem el, hogy mikor Krakkó egyik vendéglő­jében vacsoráztunk és az asztalon kint volt a magyar zászló, odajött egy lengyel munkás, aki meghívta a delegáció vezető­jét egy kis koccintásra. Elmentem az invitálásra, poharat nyomtak a kezembe, és nagyon mondogatták a “polák-venger dva bratanski”, “a lengyel és a magyar két barát” szö­veget. Olyan erős szeszt életemben nem ittam. Valamilyen spi­rituszféle ital volt, úgy éreztem, mintha kimarta volna a nyelőcsövemet.
Ezt a látogatást természetesen követte a mi meghívásunk, rövidesen Dunaújvárosban üdvözölhettük Nowa Huta kül­döttségét.
1959. április 25-én Max Richter főpolgármester vezetésével érkezett hozzánk az NDK-beli Eisenhüttenstadt város küldött­sége. Másnap a végrehajtó bizottsági ülésen köszöntöttük vendégeinket, majd este a német nagykövet részvételével német-magyar baráti estet rendeztünk.
1960 februárjában vezetésemmel Dimitrovgradba utazott a városi tanács küldöttsége. Velem jött dr. Weiner Tibor, a vá­ros főépítésze is. Meglepett bennünket nemcsak bolgár bará­taink szívélyes fogadtatása, hanem az ott látottak újszerűsége is. Barátaink nemcsak a városukban folyó építkezéseket mu­tatták meg nekünk, hanem a Bulgária festői vidékein folyó munkálatokat is. 1960. április 4-re meghívtuk Dimitrovgrad és Villejuif város küldöttségét. A tíztagú küldöttség élén P. J. Jordanov tanácselnök, illetve L. Dolly, a város polgármeste­re állt. A delegáció tapasztalatcserét folytatott a pártbizott­ság és a tanács vezetőivel, nemcsak városépítési, urbanizációs problémákról, hanem kulturális, egészségügyi és sok más kér­désben is.


Weiner Tibor

A város és alkotója

1960 augusztusában pedig mi vettünk részt Eisenhütten­stadt tízéves jubileumi évfordulóján. Amellett, hogy részt vet­tünk a jubileumi ünnepségen, gazdag programot biztosítot­tak. Az ünnepség alkalmával nagy élményt jelentett számunk­ra az, hogy találkoztunk Ottó Grotewohl miniszterelnökkel, az ünnepi nagygyűlés szónokával, továbbá az NDK kohó- és gépipari miniszterével és az ünnepségen részt vett megyei vezetőkkel. Német barátainkkal városnézés során megnéztük a legújabb középületeket.
Ezeknek a testvérvárosi kapcsolatoknak a kölcsönös szak­mai, várospolitikai tapasztalatszerzéseken kívül nem utolsó­sorban politikai céljai is voltak, nevezetesen a béke gondolatá­nak s a békés egymás mellett élés elősegítése, ezért francia barátaink és elvtársaink javaslatára 1961 májusában “testvérvárosi baráti bizottságokat” alakítottunk. Engler Ibolya, a Hazafias Népfront városi titkára sokat segített a szervezésben. A bizottságok kiállítást rendeztek a testvérpártok életéből, az IBUSZ útján szerveztek látogatásokat, segítették a városok iskolái közötti kölcsönös levelezéseket.
Közben a népfront javaslatára 100 tő rózsabokrot küldtünk a csehszlovákiai Lidicébe, a barbár német pusztítás évfordu­lója alkalmából. Ezenkívül rendszeressé tettük a különböző baráti esteket. A kapcsolatok kiszélesítésére törekedtünk, hogy ne csak a városok vezetői találkozzanak, hanem az üzemek, vállalatok és intézmények, valamint a lakosság is létesítsen közvetlen kapcsolatokat testvérvárosunk lakosságával. Mind­ez végül is segítette ezen városok jobb megismerését, a békés egymás mellett élés politikáját, a béke ügyét.

Karola, a tolmács
1962. április 27-én Drezdában dr. Biczó Györggyel, Szeged tanácselnökével részt vettem az európai városok várospoliti­kai kollokviumán, melynek napirendjén főleg kommunális kérdések szerepeltek. A kétnapos tanácskozás programja szá­munkra igen érdekes és tanulságos volt, annál is inkább, mert ez volt az első nemzetközi tanácskozás, amelyen a magyar városok képviseletében részt vettünk.
A kollokvium végén elvittek minket a lipcsei dolgozók má­jus 1-i ünnepségeire, ahol megkapott bennünket barátaink kitűnő szervezőkészsége és szívélyessége. Soha nem felejtjük azonban el a kegyetlen időjárást. Az egész felvonulás hózá­porban zajlott le, ami különösen az ott vendégségben levő afrikai küldöttségeket erősen megviselte.
Ide, az egyéb élményekhez kívánkozik az is, hogy a Drez­dába vezető úton többször beszédtéma volt, hogy vajon miként fogunk a rendező bizottság megbízottjával a nagy forgalom­ban találkozni. Megérkeztünk Drezdába, a pályaudvaron – miközben szálltunk le a vonatról – éles női hangot hallottunk, amely azt kiabálta, “magyarok”. Mi a hang felé mentünk, és természetesen visszakiáltottunk, hogy “itt vagyunk”. Egyszer csak elénk került egy 50-60 év közötti, nagy fehér kalapos nő, aki mintha egy több évtizeddel ezelőtti divatbemutatóból került volna elő. Bemutatkozott, rögtön tegezni kezdett bennünket, és közölte, hogy ő lesz a tolmácsunk. Útközben el­mondta, hogy régi németországbeli lakos, Magyarországról te­lepült át.
Csakhamar kiderült, hogy magyarul bizony elfelejtett. Köz­ben elmondta, hogy cirkuszokban dolgozott, híres artista volt. S bizonyításul elővette a régi képeit. Ilyen előzmények után került sor a plenáris ülésre, melyen a köztünk ülő öreg hölgy bebizonyította, hogy semmit sem ér a nyelvtudása, mi pedig felhasználva orosz nyelvismeretünket, tolmácsberendezésen keresztül oroszul hallgattuk a felszólalásokat, mert így job­ban megértettük. Tolmácsnőnk egy másik kínos helyzetet is produkált, méghozzá a lipcsei főpolgármester fogadásán. Va­csorára voltunk hivatalosak. A polgármester két oldalán mi ültünk Biczóval, szemben a tolmácsnő, akit Karolának hívtak. És miközben a tanácskozásról és Lipcséről beszélgettünk, s mondtuk el élményeinket, Karola elővette a régi fényképeket és elmondotta, hogy mint kitűnő artista ő szerepelt ebben a kongresszusi teremben. Lipcséhez nagyon szép emlékek fűzik, mindjárt el is kezdte feleleveníteni azokat. Most aztán már képtelenek voltunk meggátolni enyhén szólva furcsa fecse­gését.

Megtisztelő javaslat
A magyar városok nemzetközi tekintélye, kapcsolatai egy­re nőttek, ezért illetékesek hozzájárultak, hogy öt magyar vá­ros belépjen az alakulófélben levő Testvérvárosok Világszö­vetségébe. így lett a Szövetség tagja Szeged, Pécs, Győr, Kecs­kemét és Dunaújváros, amelyeknek képviseletében utaztunk el Coventrybe, az 1962. szeptember 10-én megtartott testvérvárosi kongresszusra.
A kongresszuson főként szervezeti kérdések szerepeltek a napirenden. Sok szó esett arról is, miként lehet a városokat, illetve azok lakosságát közelebb hozni egymáshoz, és ami a legfontosabb, a béke szolgálatába állítani. Végül a Világszö­vetség Végrehajtó Tanácsának megválasztására került sor. Ennek során Iszajev, a leningrádi szovjet elnöke a Végrehajtó Tanács tagjává javasolt engem. Az elnök a javaslatra úgy vá­laszolt, hogy Tapolczai nincs is jelen a kongresszuson. Isza­jev közölte, hogy jelen vagyok. Erre az elnök kért, hogy men­jek fel az emelvényre. Miután nemcsak a szocialista tábor or­szágaiból érkezettek, hanem a városunkban járt angol, fran­cia és olasz polgármesterek is tapsoltak, kifejezve egyetértésü­ket Iszajev javaslatával, az elnök szavaztatott.
A javaslatot elfogadták, és ezzel az a megtiszteltetés ért, hogy szovjet javaslatra a Testvérvárosok Világszövetsége Vég­rehajtó Tanácsának tagja lettem. Ezt a tisztséget 15 évig töl­töttem be azután, hogy tagságomat később a párizsi, a lenin­grádi és a varsói kongresszus meghosszabbította.
A coventryi kongresszus után megkeresett a város proto­kollfőnöke, aki a főpolgármester ebédmeghívását tolmácsolta, amelyet a magyar delegáció tiszteletére kíván adni a város­háza dísztermében. A meghívásnak eleget téve, minthogy nagykövetségünket is meghívták, a követség egyik tanácsosá­val együtt részt vettünk a nagy ceremóniával rendezett dísz­ebéden, amelyen pohárköszöntő során a polgármester elmond­ta, hogy városunkkal, amelyről sok szépet hallottak, testvérvárosi szerződést kívánnak létesíteni, s ezt szeretnék egy éven belül megkötni. Felszólalásomban megköszöntem a vendéglá­tást, és elmondtam, hogy a megtisztelő javaslatot örömmel ter­jesztem városi tanácsunk elé. Végül átadtam vendéglátóink­nak városunk díszalbumát és ajándékát.


Coventryben Dijon főpolgármesterével, Kyr kanonokkal is találkoztunk

A testvérvárosi kapcsolatok egy részének szervezését a ba­ráti szocialista országok vonatkozásában nem a tanács, hanem illetékes pártszervek végezték. Ennek első megnyilvánulása­ként a Vorosilovgrád megyei Kommunarszk, a megye nagy vaskohászati centruma lett testvérvárosunk, ahova Takács Imre városi első titkár vezetésével utazott városunk első kül­döttsége 1963. július 2-án.
A több mint százezer lakosú ukrán város vezetői – őszin­te örömünkre – nagy szeretettel fogadták az első magyar testvérvárosi küldöttséget, és megállapodtak a kapcsolatok erősítésének soron következő tennivalóiban. Ezt követően ve­zetésemmel a romániai Constantába kaptunk meghívást és ajánlatot a testvérvárosi kapcsolatok felvételére. A delegáció tagjai egy hetet töltöttek a Román Népköztársaságban, főleg Constantában, valamint a hozzátartozó Efóriában és Mangaliában, ahol hatalmas méretű tengerparti építkezéseket lát­tunk. Ezen kívül Bukarest új városnegyedeit – elsősorban a lakásépítkezéseket – tanulmányoztuk. Hasznos tapasztala­tokkal gazdagodva tértünk haza, és még ma is sajnáljuk, hogy a testvérvárosi kapcsolatok nem fejlődhettek ki. Hozzáte­szem: nem a mi hibánkból.
A testvérvárosi kapcsolatok reprezentatív megnyilvánulá­sa volt 1963. augusztus 25-e, amikor városunkba érkezett Coventry város küldöttsége, Mrs. E. Allen asszonynak, a vá­ros főpolgármesterének, a Lord Mayornak vezetésével. A négytagú küldöttség a város nevezetességeinek megtekintésé­re, várospolitikai kérdések tapasztalatcseréjére és a testvérvá­rosi szerződés aláírása céljából érkezett városunkba.
A testvérvárosi szerződést augusztus 28-án írtuk alá, ame­lyet a televízió is közvetített.


Coventry város lord majorja és felesége a dunaújvárosi tanácsnál

A rózsák és a béke
A testvérvárosi kapcsolatok új formáival ismerkedtünk meg a következő év tavaszán. Ekkor történt, hogy Coventryben nemzetközi gyermekrajz-kiállítást rendeztek. A város vezetői bennünket is megkértek, hassunk oda, hogy a város iskolái vegyenek részt a kiállításon. Ennek a felkérésnek eleget téve, gyermekeink lelkesen készültek és a legjobb rajzaikat küld­ték el.
Ezzel kapcsolatban az első öröm akkor ért bennünket, ami­kor egy hónap múlva jött a levél, mely arról értesített, hogy a rendező bizottság rajzainkat jónak tartja, így azo­kat a kiállításon szerepeltetik. Nagy örömet szerzett a gyermekeknek és nekünk is, amikor két hónap múlva értesí­tést kaptunk: a kiállításon sikert arattak rajzaink, és kérték hozzájárulásunkat, hogy ezeket a rajzokat Drezdába és Volgográdba is elküldhessék.
Ugyanebben az időszakban levelet kaptunk Coventry város főpolgármesterétől, melyben azt kérte tőlünk, hogy küldjünk részükre a városról készült fényképeket, plakátokat és pros­pektusokat, amelyeket iskoláikban kívánnak elhelyezni.
Nemsokára 200 tő különböző színű rózsát kaptunk tőlük, amelyeket a Vidám Parkban, a szabadtéri színpad előtti park­ba ültettünk ki, megjelölve, hogy ezeket Coventry testvérvá­rosunktól kaptuk. Ily módon újabb módját ismertük meg annak, hogy miként lehet a testvérvárosi kapcsolatokat ápolni, a népek barátságát erősíteni, s a béke ügyét így is szolgálni.

1964. október 6-án magas rangú vendég, Jean Marié Bres- sand, a Testvérvárosok Világszövetségének főtitkára látogatott el hozzánk. Vendégünk látogatásának célja, mint elmondotta, az volt, hogy a Végrehajtó Tanács tagját meglátogassa, ta­pasztalatokat szerezzen a testvérvárosi kapcsolatokról. De az is kiderült, hogy újabb testvérvárosokat szeretne beléptetni a Világszövetségbe. Ennek azonban legfőbb akadálya volt, hogy – lévén a Világszövetség székhelye Párizsban – a tagsági dí­jat frankban kellett fizetni.
A főtitkár megérkezése utáni beszélgetéseink során kifej­tette azt is, hogy szeretne találkozni a főváros tanácselnöké­vel és a Külügyminisztérium vezető tisztviselőjével. Másnap kérésemre Sarlós István Budapest akkori tanácselnöke fogad­ta vendégünket, s igen udvariasan közölte vele, hogy majd a főváros vezető testületé elé terjeszti a kérdést, ámbár azt is kifejtette, hogy mivel a tagsági díj a város lakosságának lét­száma után frankban fizetendő, nem hiszi, hogy menni fog a dolog. Ezt követően Szarka Károly külügyminiszter-helyettes fogadott bennünket, melynek során a Testvérvárosok Világszövetsége ENSZ-beli státuskérelmének támogatását kérte. Ugyanis a Világszövetség az ENSZ “B” kategóriába sorolt szövetsége, s azt szerettük volna, hogy a magasabb, az “A” kategóriába kerüljünk, ami nagyobb anyagi dotációt és fő­leg nagyobb tekintélyt jelentett volna. Miután erre pozitív vá­laszt kapott, nagy megelégedéssel távozott. Kérése az ENSZ-nél – noha néhány évvel később – teljesült. Innen a parla­mentbe mentünk, ahol Vass Istvánná, az országgyűlés elnö­ke fogadta Bressand-t nagy diplomáciai érzékkel és udvarias­sággal, majd a főváros nevezetességeit tekintettük meg. Ven­dégeink végül elismerő szavakkal búcsúztak. Azt hiszem, jo­gos volt az a feltételezésünk, hogy személyükben újra baráto­kat szereztünk népünknek.

Húsvét hétfő Veszprémben
A testvérvárosi kapcsolatok egyik legsikerültebb találkozójá­ra 1966. április 6-án került sor, amikor Mr. William Parfitt, Coventry város polgármestere és felesége érkezett városunkba. Az olvasónak talán feltűnik, hogy gyakran változnak a nevek. Ez abból fakad, hogy az angol polgármesterek, akik az öregek héttagú tanácsából kerülnek ki, évente változnak. Így lett egy évre a következő polgármester Parfitt, aki büszkén hi­vatkozott megérkezésekor arra, hogy ő a Munkáspárt tagja, és valamikor bányász volt. Neki is a szokásos programot dolgoz­tuk ki. A Vasmű mellett – ahol a hideghengerművei büszkél­kedtünk – megmutattuk az elkészült, felavatott kórházat – ez szebb volt, mint az angliai -, és megnéztük a Vasmű-klubot.
Tisztelgő látogatást tettünk a megye székhelyén, Székesfe­hérvárott. Látogatásunk húsvét hétfőre esett, amikor Veszp­rém és a Balaton megtekintése szerepelt a programban. Veszprémben dr. Ditrai József tanácselnök, jó barátom és elv­társam fogadott, aki a vendégek részére igen tartalmas ismer­tetőt tartott a városról, majd a város megtekintése követke­zett. A városnézés során, amikor a püspöki templom előtt el­haladtunk, észrevette vendégünk, hogy istentisztelet folyik a templomban. Kérte, hadd menjen be, kérésének természete­sen eleget tettünk.
Kijövet azonnal leszögezte: most meggyőződött személye­sen arról, hogy sok minden nem úgy van, mint ahogyan az ő egyik-másik újságjuk írja. Majd így folytatta: “azt írják pél­dául, hogy itt Magyarországon nincs vallásszabadság, ma pe­dig ennek ellenkezőjéről győződtem meg”. Meggyőződésének a helyi lapban is hangot adott, amikor a lap munkatársai­nak, többek között, a következőket mondta: “…Magyarországon szabadság van, ennek számos jelét tapasztaltuk. Vannak nálunk olyan hangok, hogy Magyarországon korlá­tozzák a lelkiismereti szabadságot. A húsvéti ünnepek alatt ennek ellenkezőjéről győződtünk meg. Saját szemünkkel lát­tuk az igazságot, s a jövőben visszautasítjuk azt a rágalmat, hogy Magyarországon nincs vallásszabadság.”
Egyébként, hogy magyarországi látogatása milyen mély nyomokat hagyott benne, azt igazolják azok a sorok is, ame­lyeket a városi tanács emlékkönyvébe búcsúzásul bejegyzett: “A béke és a barátság szellemében hoztuk el önöknek Coventry város üdvözletét. Önök csodálatos szép várost építe­nek. Hálásak vagyunk a vendégszeretetért, amelyben bennünket részesítettek.” Gondolom, hogy ezek a szavak is igazol­ják, hogy a testvérvárosi kapcsolatokat jól használtuk fel a második világháborúban annyit szenvedett 320000 lakosú Coventry esetében is a népek közötti barátság elmélyítésére s a tapasztalatok felhasználására.
A fentiekben korántsem írtam le a testvérvárosi mozgalom valamennyi, bennünket érintő eseményét. Amit azonban a sok ezzel kapcsolatos élményből felidéztem, úgy gondolom, némi­képp érzékelteti a kezdeményezés súlyát, fontosságát. Van a dolognak igen sok szubjektív vonatkozása is. Én például számos munkatársammal együtt jórészt ennek a mozgalomnak köszönhetem, hogy a külföldet megismertem.
Jóval elmúltam már negyven éves, amikor először indultam külföldi útra. Talán ez is magyarázza, miért tartottam, tartom minden utamat különleges jelentőségű eseménynek. Hiszen életem javát úgy éltem le, hogy tulajdonképpen hazámat sem ismerhettem meg teljes egészében, a mindig visszahívó dunán­túli tájat kivéve, alig-alig alkothattam képet magamnak orszá­gunk más vidékeiről.
Amikor első külföldi utamra elindulhattam, úgy éreztem, kitárul előttem a világ. A messzeség hívása mögött a munká­val összefüggő megannyi kérdés keresett választ bennem. Az a meggyőződés vezetett, hogy lehetőség szerint mindent apró­lékosan megfigyeljek, amiről – úgy gondoltam – odahaza a város fejlesztésében mindannyian okulhatunk. Ha rajtam múl­na, én mindenkit elküldenék világot látni. Aki sokat utazik, az tudja, mire lehetünk büszkék idehaza, s mi az, ami szerény­ségre tanít.
A testvérvárosi mozgalomban is ezért láttam, látok ma is fantáziát. Ha mostanában délutánonként elüldögélek az ősz fényeiben, sokat foglalkoztat az a gondolat: bár megérhet­ném, hogy az utánam következők, a közigazgatás minden szintjén, életük természetes tartozékának tekinthetnék a test­vérvárosokkal való rendszeres találkozásokat.

Mert így tárulhat ki a horizontunk, így adatik meg, hogy olyan összefüggésekben tanuljunk meg gondolkodni, amelyek birtokában messzebbre látunk. Úgy gondolom, ennek ma­napság – a helsinki békekonferencia után – különösen van jelentősége. Sajnálom, hogy napjainkban nem fejlődik úgy a testvérvárosi mozgalom, amint azt sokan szeretnénk.

Nehéz búcsú
1966-ban, amikor a város lakossága már elérte a 40 000-et, megtudtam: az illetékesek azt tervezik, hogy az 1967-es tava­szi választások alkalmával a Fejér megyei Tanács elnöke le­gyek.
Először nem is hittem el ezt a hírt, ugyanis szokatlan kö­rülmények között jutott a tudomásomra. Egy szép őszi estén hazafelé tartottam a megye másik feléből, és megálltunk a Seregélyesi vendéglőnél egy pohár sörre. A felszolgálót régebb­ről ismertem, mindig messziről köszöntött, ha meglátott. Ez­úttal is így történt, de a köszönéssel nem volt befejezve a do­log. “Nagyon érdekes hírem van – mondta -, meg lesz le­pődve, csak tessék leülni, mindjárt jövök, elmondom.” Jött is, aztán: “Képzelje Tapolczai elvtárs, tegnap itt szórakozott egy társaság, nagyon vidám hangulatban voltak és magáról be­széltek. Maga lesz az új megyei tanácselnök. Gratulálok!”
Szóhoz sem jutottam. “Ugyan ne vicceljen már, hát arról nekem is tudnom kellene” – mondtam, amikor magamhoz tértem. “Meg is tudja hamarosan, csak figyeljen a szavamra.” Alig telt el pár nap, és megkaptam az értesítést. A “félhiva­talos” közlést hivatalosan is megerősítették.
A hír kezdetben mélyen megrendített. Családom ugyanígy volt vele. 14 évi izgalmakban és örömökben gazdag ténykedé­sem után kínos volt arra gondolni, hogy itt kell hagynom munkahelyemet, ahol egészséges, jó légkör alakult ki. A vá­ros, amelynek élén álltam, már a kulturált, fejlett városok közé küzdötte fel magát. És most, a nyugdíjkorhatár előtt 6 évvel kell búcsút vennem barátaimtól, elvtársaimtól, a város lakóitól, akiket annyira megszerettem. Nehezen tudtam meg­barátkozni a gondolattal. Ugyanakkor, mint mindig, ezúttal is éreztem a párt megtisztelő bizalmát, és vállaltam a nagyobb felelősséggel járó beosztást, feladatot. Dunaújvárosban nagyon nehéz volt a búcsúzkodás, bár a megyénél is feladataimhoz tartozott a várossal való törődés, mégis, nem szégyellem be­vallani, könnyezve távoztam. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor Sárosi József, a városi pártbizottság titkára búcsúzta­tott és mondott köszönetét a város érdekében kifejtett mun­kámért. Én pedig búcsúztam attól a várostól, ahol életem leg­szebb szakaszában dolgoztam, ott, ahol olyan nehéz időket él­tem át, mint a személyi kultusz időszaka és az ellenforradalom vihara, de ahol megérhettem a konszolidációt és a felfelé íve­lés nagyszerű időszakát, szeretett városom, Dunaújváros felvi­rágzását.

Folytatás hamarosan!

A kiadványban nem szereplő képek forrása:
MTI
József Attila Könyvtár
Intercisa Múzeum

Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója

Dunaujvaros