Népszabadság – 1964. február 9.
DUNAÚJVÁROS
a szocialista városépítés iskolája Magyarországon
Dunaújváros története a mi történetünk. Benne saját sorsunkra ismerünk, az utóbbi 15 év fordulataira. Merészen szárnyaló elképzelés, nagyvonalú vállalkozás, de gyakran kicsinyes korlátok közé szorított megvalósítás, a helyes elgondolások túlhajtása, túlélezése, olyannyira, hogy azok önmaguk visszájára fordulnak, visszatérés a helyes alapokhoz, a túlhajtások lenyesése, a helyes arányok helyreállítása, a jövő józan tervezése. Ez Dunaújváros építésének története dióhéjban.
Legjobban az elsőnek megépült városnegyedet szeretem; a Május 1. utcát és a kis terecskét a kultúrház és az üzletek előtt, az első házakat és a házak között már kivirágzott kerteket. Itthon érzem magam ebben a környezetben, üdít, pihentet ez a táj. Nyakamat nem kell hátrafeszítenem, hogy embertelenül magas házak felett még valamit az égből is megláthassak. Az utcák nem vezetnek messzire, csak a lakókörzet belső forgalmát szolgálják. A házak nem árnyékolják egymást, szabadon lélegzenek. A házak közötti légtér (a házak magasságának és egymástól való távolságának aránya) 1:2, 1:3.
Az ember nem vész el ebben a környezetben. A most már felserdült, és a házakkal körülbelül egyidős fák a házak válláig érnek.
Nem véletlenül mondok vállat. Az ember minden munkájában saját magát keresi, saját arányaihoz mér mindent. A házak ablakait értelmesen néző, vagy sunyin pislákoló szemeknek látja, a nyitott kaput ásító toroknak. Ha az utolsó ablaksorra nehéz falak, súlyos párkányzat nehezedik, ez tiszteletet parancsoló, szigorú arckifejezést ad a házaknak. Ennek a negyednek a lakóházai egyszerűek, szerények. Magas tetők, nehéz párkányok helyett sima vasbeton lemez, valamiféle ellenzés sapka árnyékolja homlokukat. Nem szépek ezek a házak, az akkori országos típusok helyi applikációi, mégis az egész telep házastul, fástul, bokrostul, gyerekestül arányos, emberi.
Légi felvétel Dunaújvárosról. – 1964. június 2.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Az arány – ez az, ami a legfontosabb az építészetben. A régi görögök a templom minden elemét az oszloptörzs legalsó metszetének átmérőjéhez viszonyították. A dunaújvárosi épületek elemeit nem mérlegelték ilyen finomságokig. De az arányosságot mi sokkal tágabb összefüggésben keressük, igényeljük. Arányosnak azt érezzük, ami mindenekelőtt a társadalmi feladathoz mérten az, ami a feladat jellegével, természeti, társadalmi, gazdasági és szellemi feltételeivel, lehetőségeivel összhangzó. Dunaújváros elhelyezkedését környezetében, szervezetét, struktúráját és ennek az első ütemnek megoldását minden hibája ellenébe a kor és a feladat lényegéhez illőnek, korszerűnek és arányosnak ítéljük.
A korszerű városépítési elvek az első negyed beépítésében még viszonylag tisztán, torzításoktól mentesen nyilatkoznak meg. Nincsenek tűzfalak, hátsó traktusok, levegőtlen udvarok, kerítések. Nincsenek fő- és mellékhomlokzatok. A házak minden homlokzatukkal lélegzik a teret, a tér a házakat szabadon körüláramolja.
Egészen e század elejéig az építészek általában zárt tereket alkottak, utcafolyosókat hasítottak a házaknak spontán alakult sűrűjébe. Ezt az építési módot az akkori építészeti feladatok társadalmi körülményei magyarázzák. Az építész nem ismeri azokat a törvényszerű folyamatokat, amelyek a társadalmi fejlődést, az ország földjeinek megoszlását és felhasználását, a települések fejlődését meghatározzák, és így nem is vállalkozhat a számára adott és szigorúan körülhatárolt telken kívüli területek, egységes városnegyedek, még kevésbé tájak rendezésére. Korunk építésze és különösen a szocialista társadalom építésze viszont nem elszigetelt feladatokkal birkózik, hanem tudatos munkával feltárt, rendezett terekbe ülteti bele épületeit, lakótelepeit. Minden egyes épület, telep amellett, hogy viszonylag önálló szerves egységet képez, belekapcsolódik a nagyobb összefüggések rendjébe. A viszonylag önálló terek szervesen egymásba kapcsolódnak, áthatják egymást. Így van ez a dunaújvárosi első negyed esetében is; a tekintet házakon és lombokon pihen meg, de a lombok csipkéi mögül a távolból újabb házak mosolyognak elő, és a házak közül a távolba újabb kertek csalogatnak.
Sajnos, azok a korszerű vívmányok, amelyek a város egész szervezetében és az első negyed épületeiben testet öltöttek, a további építés folyamán eltorzultak, és részben veszendőbe mentek. A főút, a főúttól a Duna felé eső negyed, a Kossuth Lajos utca és az úgynevezett technikumi negyed építészetére gondolok. Az első negyed épületei sem szépek önmagukban, és nem is különösen korszerűek. Egyszerű, vakolt téglaházak, amelyeknél a modern technika, a gépi, nagyüzemi építés módszerei még nem jutottak szerephez, de – még egyszer hangsúlyozom – arányosak, léptékük megfelel a város nagyságrendjének, jellegének, és ez a döntő.
A Vasmű út nagy tömbjei ezzel szemben már egészen más léptékűek, egészen más levegőt lehelnek. Nem az ötemeletnyi vagy a torony esetében nyolcemeletnyi magasság az, ami bántó, hiszen a laza elrendezésben ennél magasabb házak is épülhettek volna, hanem az, hogy ezek a tömbök egyetlen hatalmas falat alkotnak, amely nemcsak az első negyed laza beépítésű körzeteit vágja el a zöldsávtól, hanem lényegében az egész várost kettészeli.
“Régi” utcarészlet
A házak, mint a régi városokban, főfrontjukkal állnak ki a főútra, mintha szégyellni való nyomortanyákat kellene a főútvonal elől eltakarniuk. Az eredeti, a korszerű városépítészeti koncepciót itt teljesen félreértették, hiszen a Vasmű felé irányuló forgalmi út azért halad széles zöldövezetben, hogy a lakótelepeket a forgalom zajától és füstjétől megkímélje. Itt pedig a legnagyobb lakóházakat ültették ki a fő forgalmi útra. Persze nem félreértésről van szó, hanem arról, hogy ez időszak felfogásának megfelelően Dunaújváros főútvonalát a Dunai Vasmű patetikusan megfogalmazott felvonulási útjává kellett formálni.
A főúttól a Duna felé eső negyedek és az úgynevezett technikumi negyed lakótömbjei tengelyekre fűződnek fel, és a sarkokon zárt udvarokat képeznek, a magyar kisvárosi barokk és klasszicista építészet párkányait, vakolt elemeit hordozzák; magastetősek, konzervatív, vidékies hatásúak, ami furcsa ellentétben áll nagyszabású szimmetrikus kompozíciójukkal. A magyar történeti építészetből vett, de a mai technikának és szemléletnek ellentmondó elavult formáknak az volt a hivatása, hogy Dunaújváros épületeinek nemzeti jelleget kölcsönözzenek. Ezeken a negyedeken ma már, sajnos, a legszebb növényzet sem segít, díszítettségük ellenére szegényesebbek, sivárabbak, mint az első negyed simára vakolt kockái.
Az első negyed, ami most az utcák és kertek kiépülte után olyan megnyerőnek tűnik, az első években, a széljárta löszháton, dagadó sárban, sivárnak hatott. Az emberek a régen megszokott városias, befejezett környezetet igényelték. Emlékeztetnem kell arra, hogy 10-12 évvel ezelőtt a lakosság tömegei előtt a modem formájú bútorok, épületek szokatlanok, ismeretlenek voltak. Azóta ezen a téren is nagyot léptünk előre, de akkor az értetlenség mellett nem lehetett kézlegyintéssel továbbmenni, bizonyos fokú visszalépés alig volt elkerülhető.
A zárt beépítésű, régies architektúrájú főutca, az árkádok alatti üzletsorral, a mozi előtti zárt tér, a sarkokon zárt, udvaros tömbök, a városiasság iránti igényt voltak hivatva kielégíteni, a megnyugvás, a befejezettség érzését kívánták kelteni, amit a csupasz, befejezetlen első telep lakóinak nélkülözniük kellett.
A Dunaújváros építésének első ütemeként elkészült telep valóban nem volt befejezett, pontosabban a Vasmű lakótelepe volt és nem több ennél – nem város. Az építési program is szűkösen, csak lakótelepül irányozta elő, nem szánta neki az önálló központ, járási székhely szerepét, amelyet most mégis betölt. Ennek a szemléletnek megfelelően csak hiányosan épültek ki azok a kommunális központok, amelyek a telepeket szerves egységekké összefogni hivatottak. A város főtere még ma sem épült meg. Mindez a befejezetlenség érzésének objektív alapot nyújtott.
A modem építészeti formák, ha nem is egészen közvetlen módon, a modern építési technikából nőnek ki. Az éles sarkok, sima, díszítetlen felületek, a gépi tömegtermelés igényeinek felelnek meg, annak szellemét sugározzák. Ez az új technika Dunaújváros építésének sem első, sem második periódusában nem állt még rendelkezésre. Mind az első modem külsejű házak, mind a második periódus archaizáló épületei hasonló típuslakásokat tartalmaznak, téglából és vakolatból épültek fel. Az első negyed formái bizonyos fokú ellentmondásban állottak a még viszonylag fejletlen technikával. Ez a tény, ha nem is tette szükségszerűvé, de megengedte a visszatérést a megszokott magyar kisvárosi architektúrához.
Nyolcemeletes, új bérház
Azóta Dunaújvárosban is gyökeret vert az a technika, amelyik házak tömeges előállítását teszi lehetővé. Épületelemgyárak létesültek, amelyek futószalagon blokkokat és paneleket gyártanak. A tömeges építés technológiája pedig már nem tűri a kispolgári hangulatokat idéző kézműves formákat. A saroképületeknek, magas tetőknek, saroktomyocskáknak, tagolt párkányoknak és magyaros mintájú erkélyeknek végleg bealkonyult.
De megváltozott a társadalmi igény is. A tömeges lakásépítés ennek a megváltozott szemléletnek megnyilatkozása. Az építészetnek nem elsődleges feladata többé monumentális emlékműveket emelni, patetikus felvonulási utakat nyitni, hanem a dolgozó ember mindennapi élete számára kell kellemes környezetet biztosítania. A nemzeti jelleget nem a magyaros formák, hagyományos elemek alkalmazásával véljük elérni, hanem azzal, hogy a feladat reális feltételeinek igyekszünk megfelelni, az adott táj, éghajlat, társadalom és nép igényeit közelítjük meg.
Dunaújvárosban azóta blokkokból és planelekből új, korszerű telepek épültek, amelyeknél a korszerűség nemcsak szemlélet és külső forma, hanem a szerkezet, a technika megnyilatkozása is. A házak szabadon állnak, nem képeznek zárt udvarokat. A típuselemekkel történő építés nem tűri a házak tördelését, be- és kifordítását, hiszen ez újabb, viszonylag ritkán felhasználható elemek gyártást igényli, a technológiai folyamat megbontását eredményezi. De szemléletünk, amelyik életformánk anyagi-technikai alapjainak fejlődésével együtt, ha nem is azzal teljesen párhuzamosan bontakozik ki, sem tűri a kézműves korok termékeire jellemző kisléptékűséget, kicsinyes széttördeltséget, puha festőiséget, kispolgári romantikát. A korszerű építészet a logikus gondolkodás, a céltudatos emberi munka diadalát hirdeti, a világos szerkezet, a kristályos tömeg, a tiszta, célszerű forma szépségével hat. A kisvárosi romantika elvesztéséért a szabad emberi élet kereteit adja cserébe és mindazt a kényelmet, amit a modem technika nyújtani képes. Ennek az új építészeti korszaknak első hírnökei Dunaújvárosban a blokk- és a panelházak, a toronyházak, az új iparitanuló-iskola stb.
Az új iparitanuló-intézet
Nem szabad persze, hogy a tömeges építés az igények uniformizálásához, egyhangú, színtelen, sivár lakótelepek építéséhez vezessen. A technológia érdekei mellett differenciált emberi igényeknek is szóhoz kell jutniuk. A különböző korú, foglalkozású, különböző életvitelű emberek, családok részére különféle lakástípusokat kell kialakítani. A különféle igények vátozatos, dinamikus jellegű tömegkompozíció kialakítására nyújtanak lehetőséget. A “Barátság” negyedben földszintes és kétszintes OTP családi házak közelében garzonlakásos magasház emelkedik.
Megpróbálták a régi hibák kijavítását és takarását is. De a továbbiakban, úgy gondoljuk, maradjunk hűek az eredeti koncepcióhoz. Kár volna a főútvonal melletti zöldövezetet végig tovább keskenyíteni, a csúnya régi házak elé modem házakat állítani. Mit teszünk majd, ha már ezek a ma modernnek érzett házak is elavulnak? Tovább keskenyítjük a főutat?
Légifelvétel a Barátság lakóteleprõl – 1964. június 2.
fotó: MTI/Járai Rudolf
Dunaújváros további építésénél a régi, alapjában helyes koncepciót kell kibontani, továbbfejleszteni. A takargatás itt sem méltó eljárás. Építsünk a régiek mellé jobb és szebb házakat, korszerűbb telepeket, de ne fokozzuk a régiek stílustisztátalanságát. Fejlesszük Dunaújvárost igazi várossá, a környék központjává. Építsük ki az egyes negyedek közösségi centrumait, építsük meg a központi funkciók ellátásához szükséges középületeket, és fejezzük be az egész város főterének építését, hogy lakosai és sok tízezer látogatója végre egésznek láthassa.
Bonta János
(Reismann János felvételei)
