Magyarország – 1987. június 28.
Kaland, romantika
– Goethe nem érte meg
– A kihívás késztetése
KORUNK HŐSEI – Mindenki csodálta az evezősöket
Egy hír 1862-ből: “Két magyar sportsman, Birly István és Rosti Pál egyedülálló út megtételére vállalkozott. Evezővel és vitorlával felszerelt csolnakon az Északi-tengertől Pestig hajóztak.” … és egy hír 125 évvel később (Népszabadság, 1987. május 13.): “A Rajna-Majna-Duna-csatorna, Európa leghosszabb mesterséges víziútja 1992-ben teljes hosszában hajózhatóvá válik. Az immár véglegesnek tekinthető dátum a csatorna megépítésre létrehozott részvénytársaságtól származik és összefügg azzal: hamarosan megkezdődik a Nürnberg és Kelheim közötti utolsó kilenc zsilip építése.”
Várni kellett
A két nagy európai folyó, a Rajna és a Duna már sok száz éve ihlette azt a gondolatot, hogy e két nagy víz felhasználásával össze lehetne kötni az Északi-tengert a Fekete-tengerrel, hajózható utat nyitva a személy- és áruszállításnak. Ehhez a két folyó között megfelelő kapcsolatot kellett teremteni. Hiába merült fel a gondolat már a VIII. században, hiába kezdtek bele a szükséges munkálatokba Nagy Károly korában (az akkor épített árok, a Fossa Carolina még ma is felfedezhető), a nagy álom valóra válására még hosszú ideig várni kellett. Goethe mondta egykor, hogy az egyik dolog, amit érdemes lenne megélnie, az a Rajnát a Dunával összekötő csatorna megnyitása. (14 évvel halála után készült el a Lajos-csatorna, ami ma is járható, de csak kis hajók forgalmát teszi lehetővé.)
Ezt a fontos víziutat először a halászok, a kis áruszállító bárkák vezetői és – a XIX. században – az evezősök próbálták ki, mintegy kitapogatva az utat a nagyobb hajók, gőzösök számára. Mi, magyarok különös büszkeséggel emlékezhetünk meg néhány nagyszerű sportemberről, olyan evezősökről, akik akkor bizonyították a víziút létesítésének lehetőségét, amikor a Rajna, a Majna, a Duna csak szakaszonként volt hajózható, s cselekedeteikkel ébren tartották az Európán át vezető vízáút megvalósításának gondolatát.
A romantikus lelkületű, vállalkozó kedvű, tettrekész XIX. századi ember szívesen vágott neki az ismeretlennek, kereste az erőpróbákat. Érthető, hogy a mai értelemben vett versenysport ekkor kezdte meg diadalútját. Angliában már a század elején versenyeztek az evezősök, igényeik felvirágoztatták a sporthajóépítést. Fejlett evezőssportot talált a szigetországban Széchenyi István. Ő, aki mindent, amit külhonban látott, tapasztalt, összevetett a hazai viszonyokkal, ezt az élményét is a haza javára igyekezett fordítani. Hajóvásárlásokkal, személyes példával, az első evezős egyletnek tekinthető Csolnakda megalapításával meghonosította Magyarországon az evezőssportot.
Széchenyi, a példakép
Képzelhető, .mennyire megörvendeztették barátai Széchenyit döblingi magányában, amikor 1853-ban hírt vittek neki három angol fiatalember evezőstúrájáról. E sportemberek hol gőzösön utazva, hol evezve a Rajnán és a Majnán túrázgattak. Eközben határozták el, hogy a dunai evezésbe is belekóstolnak. Tervüket megvalósították, kalandos, vidám, 25 napos, 700 mérföldes utazás után a Water Lily-n Pestre érkeztek. Mindenki csodálta az evezősöket és csónakjukat, az ilyen “sajkautazás” szenzációt jelentett, bár nem volt egyedülálló már akkor sem. A Water Lilyt a hazai evezőssportban jelentős szerepet játszó Duna-gőzhajózási Társaság vette meg, még 1864-ben is szerepelt versenycsónakként: ekkor egy handicapviadalon győzött Széchenyi Ödön Sympathy-je előtt. Ezt azért érdemes megemlíteni, mert ezzel a múltból egy újabb név és egy újabb hajó bukkan fel, amely szerepet játszott az európai víziutak “felfedezésében”. Széchenyi István fia 1862-ben ebben a kétpárevezős csónakban evezett le Vilhofentől Linzig egyedül, onnan barátjával, Keve Józseffel a Dunán, Pestig. (Öt évvel ezután Széchenyi Ödön ennél jóval nagyobb figyelmet keltő útra vállalkozott. Miután dunai kereskedelmi kapitányi vizsgát tett, 12 lóerejű, Hableány nevű gőzösét maga vezette a Dunán fel Kelheimig, majd a Lajos-csatornán, Majnán, Rajnán Strassbourgig, onnan a Canale laterale-on, Marne-on és a Szajnán Párizsig! Európa-szerte felfigyeltek erre az útra. Híressé vált hazánkfia a párizsi világkiállítás aranyérmét és más kitüntetéseket kapott teljesítményéért.)
A Walter Lily utasai azonban nemcsak Széchenyi Ödönt ösztönözték nagyobb vízitúrára. Nagyon valószínű, hogy a Rotterdam-Pest közötti csónakút gondolata akkor fogant meg Birly István és Rosti Pál agyában, amikor az angol evezősök kikötöttek Pesten romantikus nevű hajójukkal. A két vállalkozó kedvű sportember nemcsak külsőségekben hasonlított egymásra, de egyazon eszmékért is lelkesedett. Mindketten eszményképük, Széchenyi István sportfelfogását vallották. Egészséges rivalizálás is kialakult közöttük, Rosti Pál 1856-tól közel hároméves utazást tett az Egyesült Államokban és Mexikóban, s útjáról máig nevezetes, saját képeivel illusztrált könyvet jelentetett meg (1861, Heckenast Nyomda).
Rosti Pál – Uti emlékezetek Amerikából
A jóbarátot, Birly Istvánt ez a “kihívás” késztette arra, hogy hasonló művet hozzon létre. Ennek köszönhető a két fiatalember nagyszerű sportteljesítményének, a Rotterdam-Pest közötti csónakútnak művészi leírása.
A könyv előszavában Birly így fogalmazta meg útjuk célját: “A Rajnát egyedül evezővel és vitorlával, gőz és vontatóerő segítsége nélkül fölfelé megjárni, így Európát egyik végétől a másikig átmetsző víziutat összeállítani, sőt, ha lehetne, ezt utasoknak és a kereskedelemnek ezáltal szintúgy bemutatni, hasznavehetetlenségét lassan, részletenként személyesen megvizsgálva felette minden kitelhető tudósítást szolgálni, a vizek erejét, mélységét kutatni, a hirdetett veszélyek és akadályok mibenlétét megtekinteni és efelett fölvilágosítást adni: ez volt célja azon utazásnak, melyre Rosti Pál barátom és én vállalkoztunk.”
Hajójukat Londonban rendelték (ebben is Széchenyi Istvánt követve). A kétmázsás, norvég fenyődeszkából épült, evezésre és vitorlázásra egyaránt alkalmas Ellidával Rotterdamban kezdték meg útjukat a Rajnán felfelé. Már az első nap meggyűlt a bajuk a hullámokkal, a szélvésszel, a sarkantyúkkal és az örvényekkel. Ahogy haladtak, a Rajna egyre nehezebb ellenfélnek bizonyult. Kősarkantyúk, sebes vízzel fedett zátonyok víz alatti sziklák között evezve haladtak a zúgó, bőszülten rohanó folyón. Örvények forgatták, vad tájtékzó hullámok csapkodták az Ellidát.
Nem volt szelíd csónakázás a Majnán való utazás sem. Ingoványos zátonyra futottak, volt olyan szakasz, ahol övig érő vízben, sűrű parti fűzeseken áttörve kötélen kellett vontatni az Ellidát. Könnyű haladásuk csak a Lajos-csatornán volt, amelyen Regensburgnál érték el a Dunát. Az itteni híres, a XII. században épített kőhíd pillérei közt olyan zuhatagos volt a víz, hogy a kereskedelmi hajók sem járták, inkább átrakták terhüket. A két csónakos egy kis fortéllyal küzdötte le az akadályt: felfedezték a híd szélső pillérénél egy malom vízlevezető árkát és ebbe átemelve csónakjukat, biztonságosan jutottak át a veszélyes szakaszon. Még sok ilyen várt rájuk, például a Kachletnek nevezett szűkületek, mint a Strudel vagy a Wirbel, ahol csak e század elején robbantottak egy 80 méter széles hajóútat. Itt az összepréselt, bömbölve, zúgva áradó víz útjában még három sziklaszirt is állt. Ezen a zúgón is átjutottak, ahogy Birly írta: “…oly sebességgel, minővel még vízen sohasem jártunk.”
Hírhedt szakasza volt a Dunának a Greim alatti rész, ahol a víz gránitpartok, sziklák közt törve utat, hatalmas örvényeket kavarva zuhogott. Itt sok hajós és utas lelte halálát. Bár a biztonságosabb hajóút kiépítése már 1777-ben megkezdődött, két csónakosunk utazása idején e munkálatok még javában folytak, s e szakasz nem volt veszélytelen még a gőzösök számára sem. Birlyék azonban sehol sem fogadták el gőzösök, teherhajók felajánlott segítségét, mindenütt saját erejükre, ügyességükre és az Ellidára bízták magukat, bármennyire bizonygatták a helybeliek, hogy “… merő képtelenség az akadályon átevezni akarni.”
A legkeményebb nap
Még a kevesebb izgalmat ígérő, utolsó Duna-szakasz is tartogatott erőpróbákat. Komáromnál támadt olyan szélvész, hogy csak a vízbe ugorva “az üldöző hab segítségével” rántották partra hajójukat. Innen hazáig a hatalmas hullámokat nyomó déli szélben küzdöttek, melyről Birly feljegyzi: “Nem hiszem, hogy kibírtuk volna a munkát, ha az eszme, hogy ez utolsó napja fáradságainknak, nem kettőzte volna meg erőnket: és így sikerült éppen, midőn már sötétség kezdette borítani a láthatárt, a felhőkön áttörő utolsó alkonyatfénynél megpillantani a hosszú fáradalmaink célját jelölő Gellérthegyet. Minden bizonnyal egész utunk legkeményebb napja volt ez, mert ismét öt és fél órát dolgoztunk folytonosan egész erővel úgy, hogy ujjaink több napokig hasznavehetetlenek és merevek maradtak.”
Ily nagy erőt, kitartást, leleményt kívánó feladatot nem hagytak utódaikra a múlt század kalandot, romantikát, virtust kedvelő férfiai. A mai fiatalok a kevésbé romantikus, szabályos sportpályákon küzdhetnek a sikerért. Csak az akarat az, ami ma ehhez éppen úgy kell, mint kellett ahhoz az úthoz, amely 125 évvel ezelőtt ezer veszélyen át Rotterdam kikötőjéből a pesti csónakház kivilágított tutajáig vezetett.
PAP KORNÉLIA
