Magyar Nemzet – 1952. június 29.
Hincz Gyula – Az épülő sztálinvárosi erőmű (kréta)
ÍGY MÁR KÖVETELHETÜNK!
írta: Palotai Boris
A sztálinvárosi Erőműnél a hatvantonnás előregyártott betongerenda beemeléséhez készülődtek. A hatalmas acélszürke oszlop a földön feküdt, mögötte a gigászi kapuhoz hasonló erőmű váza, melynek vakmerő pillérei már várták, hogy az emelőbika vállukra emelje az újszülött óriást. Az emelő készenlétben állt, a dolgozók köréje sereglettek, amikor megjött Duclos elvtárs letartóztatásának híre.
A hír eloltotta a dolgozók jófajta izgalmát, melyet mindannyiszor éreztek a magasba törő pillérek, gerendák láttán. A munka egyenletes ritmusa darabokra hullt, az ismerős zajok megszakadtak.
– Ez igaz? – faggatták egymást, mintha nem hinnének a fülüknek. Akadtak köztük olyanok is, akik megkérdezték, ki az a Duclos elvtárs. S amikor megmagyarázták nekik, tanácstalanul néztek egymásra. “Hát azt lehet… lefogni egy ilyen embert” ezt fejezte ki hunyorgó szemük, leeresztett karjuk.
Hír Jacques Duclos letartóztatásáról – Szabad Nép – 1952. május 29.
A hír, amely eleinte úgy szivárgott szét, mint a füst, most haragos felcsapó lánggal égett, bevilágítva mindazt a becstelen szándékot, amely megbújt mögötte. Izgatott hangok hallatszottak, fenyegető moraj. Néhány perc múlva mésszel teli vödör állt a betongerenda mellett. A gerenda szürke lapját csillogó mésszel vonták be, arra írták méteres vörös belükkel: “Követeljük Duclos elvtárs szabadonbocsátását!”
A bika emelőszerkezetét beleakasztották az oszlopba, a motor zúgva megindult s mintha nem csupán az oszlop mozdult volna meg, de annak a sokezer embernek a szenvedélyes, elszánt akarata, akik körülötte álltak s elfogódottan, némán nézték, hogyan emelkedik a friss festéktől csillogó gerenda a magasba.
Senki sem szólt. Hátraszegett nyakkal, gyorsuló lélekzettel kísérték az oszlop lassú emelkedését. Régen letelt már a vasszerelők, ácsok, betonozók, emelők munkaideje s mégis csapatokba verődve figyelték, hogyan illeszkedik a vasbeton test az egészbe.
Senki sem emlékszik már, ki vette legelőször észre. Valaki a magasba mutatott. Az új betongerenda mellett Rákosi elvtárs neve állt, biztonságosan, védőn: “Éljen Rákosi Mátyás elvtársunk!”
Azok az emberek, akik pihenésüket megszakítva tódultak ide, egyszerre megérezték, hogy a két betonoszlop felírása – eleven történelem. “Éljen Rákosi Mátyás elvtársunk!”, “Követeljük Duclos elvtárs szabadonbocsátását!” – olvasták hangosan, tagolva, holott ismerték jól a felírást, de így egymás mellett az ötéves terv érhálózatában, lüktetésében új tartalommal telt meg számukra. Népek sorsa bontakozott ki előttük: azoké, akik a békét akarják s azoké, akiknek az imperialisták tébofyodott profitéhsége meszesgödröt, pernyére pusztult városokat szánt.
Korán reggel, amikor a sziréna febúgoti, úgy hallottuk, mintha a földet és levegőt megrázón bőgött volna, figyelmeztetve valami távoli veszélyre. Vinis Béla munkaérdemrendes sztahanovista főművezető megszólalt.
– Nem elég követelni. Úgy kell dolgozni, hogy jogunk legyen követelni… Hogy azt mondhassák: ez igen!
És Balog Gyula hegesztő, akit ha éjjel hívnak hegeszteni, frissen ugrik talpra s úgy viaskodik a 31 méteres magasságban csapkodó esővel, alattomos széllel, metsző hideggel, mintha valami titka lenne, melynek birtokában kifog az erőszakos természeten, rábólintott:
– Hát lássunk neki.
És Szemes János pilléralapozó brigádja, amely ha belekezd a munkába, nem hagyja abba, hiába borul rá az este, hiába virrad meg, kijelentette:
– Lehet még jobban is dolgozni, már miért ne lehetne?
Hamza István betonozó brigádját úgy emlegetik, mint a sztálinvárosi Erőmű büszkeségét. Hamza szétsimította sárgás bajuszát, amely fűhöz hasonlít. – Megnyomjuk a munkát. Így aztán még előbb visszaadhatjuk a bikákat.
Tudni kell, hogy két pár emelőbika van az országban. Az egyik Kazincbarcikán dolgozik, a másik felváltva Inotán és Sztálinvárosban.
Októberben, amikor elkezdték a keretállásokat, Sztálinváros kapta meg a bikákat. Augusztus 15-re kellett volna elkészülni az Erőmű 12 keretállásának. A dolgozók elhatározták, hogy egy hónappal előbb visszaadják a bikákat, úgy is ütemezték be a keretelőgyártást, az emelést. De ha egyszer meg akarják mutatni azoknak a hitvány gazembereknek, hogy mekkora erő, akarat van a népben! Ha be akarják bizonyítani, hogy olyan munka születik a szavuk nyomán, amely jogossá teszi Duclos elvtárs szabadonbocsátásának követelését, akkor ezt az időt is meg kell rövidíteni! Akkor csillogjanak még előbb a palaszürke betonoszlopok s a közöttük lévő részek teljenek meg téglával, cementtel, gyorsuljon az Erőmű szívverése!
Ilyesmi járhatott a tejükben, mert a hosszú vaslemezzel bélelt ládák felett még lusta köd gomolygott, amikor Szemesék kivonultak alapozni, Hamzáék pedig nekifogtak a betonozásnak. Viharsarokból jött kubikusok Hamzáék, békésszentandrásiak. Erősek, szívósak, szeretik a .munkát. Gazsó József a legidősebb köztük, 60 éves, “csillagos sztahanovista”. Ők mondják így. De csillagos sztahanovisták lesznek valamennyien. A brigád legfiatalabbja most töltötte be tizennyolcadik esztendejét. Hamzához fordul, akinek magas, dudoros homloka félarcát elfoglalja: Maga beszélje el Pista bácsi, hogy is volt.
Hamza világos szemét nyugodtan jártatja körül: mit mesélgessek? Elkészültünk, na! A többiek mondják el helyette. Hamzáék olyan gondosan bántak a vibrátorral, hogy az ő kezükben a beton hétnapos korában éri el azt a szilárdságot, amelyet 28 napos korában kellene elérni. Földnedvdús betonnal dolgoznak, amellyel nehezen megy a munka. De mit törődnek ők nehézséggel, ha egyszer így kerül ki megbízható, jó beton a kezükből. Azon a “Duclos-héten” (így emlegetik) az exkavátor beleharapott egy víznyomócsőbe, fél napig nem volt vizük. Erre nem számítottak. Víz nélkül mozdulni sem lehet, nemhogy terven felül teljesíteni. Kisvasúti csillékben szállították fel a vizet, vödrökkel merték a betonkeverőkbe. S Hamzáék behozták a lemaradást. Veszettül ugráltak a kavicsok a betonkeverőgép torkában, megállás nélkül zúgott a vibrátor, sziszegve dögönyözte a sűrű vasrács közti betont, amely ellenállt, nem hagyta egykönnyen magát. Karok és hátak sűrű erdeje mozdult: elkészültek három nagy elem betonozásával!
Le a kalappal Hamzáék előtt! Így beszélnek a sztálinvárosi Erőműnél róluk s biztatják őket, hogy pénzjutalmat fognak kapni. Hamza öklömnyi arca a nagy, széles homlok alatt komoly és méltóságteljes marad.
– Nem a pénz miatt iparkodunk mi, hanem a becsületért – s mutatóujjával a magasba bök.
Vinis Béla brigádja addig naponta egy pillért emelt fel. Azon a napon kettőt. Még hozzá 57 tonnásakat. Egy baboskendős diáklány, aki kétheti rohammunkára jött Sztálinvárosba, izgatottan újságolja: Úgy dolgoznak, mint a szovjet regényekben szokás. Én eddig csak olvastam erről.
Munka a magasban
Balog Gyula hegesztő fennáll a keskeny deszkapallón, a szédítő magasban, s alighogy összehegesztette a vastüskéket, már újra szólítják:
– Még egy hegesztés lesz, Balog elvtárs!
Másnap újra két pillért emeltek.
– Így már követelhetünk, – mondta csendesen Vinis Béla s a magasba nézett. Hamza pedig kenyeret, szalonnát vett elő, bicskahegyre szúrt egy falatot s rábólintott; így már igen!
Felhasznált képek:
Sztálinváros – Corvina kiadó, 1958
Szabad Művészet 1953.
