Fejér Megyei Hírlap – 1975. szeptember 7.
Fejér megyei barangolások
DUNAPENTELE
Dunapentele – ilyen nevű község már több, mint két évtizede nincs a helységnévtárban, s a postai irányítószám-füzetben is hiába keresnéd. Mégis ezt a nevet kell használnod, ha nem Dunaújváros egyik, Óváros nevű városnegyedét, hanem Dunapentelét, vagy ahogyan az itt lakók röviden mondják: Pentelét akarod felderíteni. Azt a szuburbán városrészt, – a szó szoros értelmében város alattit – amely egy városnak született város tőszomszédságában, vele egyazon közigazgatási egységet alkotva negyed évszázadnyi együttélés után is megőrzött valami sajátosat, máshoz nem hasonlítható, s egyes részleteiben bizonyára megőrzendőt valahai falu-mivoltából. (S a történeti szemléletmód máris ösztökél: ha már kimondtad a Pentele nevet, ne itt keresgéljél, az egykori falu közepén, hanem baktass végig a Szalki szigetre vezető úton, kanyarodjál balra, menj fel a szigetcsúcsra, és ha szerencséd van, ha alacsony a vízállás, s ha türelmed is van és kivárod a napnyugta előtti utolsó fénylő órát, s letérdelve arcodat a vízbe meríted, akkor a hullámok között sötét tömeget láthatsz: Szent Pantaleon kolostorának romjait.
E majdnem szakrális cselekmény nélkül is tudhatod persze, hogy már Árpád nembeli Béla király idejében kolostor állt itt és görög apácák laktak benne, hogy a Pentele a Pantaleon név torzult alakja, hogy a falu akkor a kolostor birtokában lévő halászfalucska volt, s hogy az egykori kolostor romjai a XX. század első éveiben tűntek el végképp: folyamszabályozó mérnökök robbantották bele a Dunába. De a falut, a mai, átalakulóban levő falut itt nem ismerheted meg.)
Innét, a százlábú hídról, még nem látod a várost, s ha nem tekinted a betonutat, a háztetőkön egymással párhuzamosan állított tévéantennákat, még csaknem a régi jobbágyfalura esik pillantásod, ahol vagy másfél évszázaddal ezelőtt Szórád Márton lázító szavai kevertek bajt az uraknak. Ballagsz az öreghegy aljában, elhagyod a Lebuki-patak meg az Alsófoki-patak találkozását, el a valahai piacteret, ahol most mászókák, hinták hívogatják a gyerekeket, el a régi iskolát, amelynek udvarában Déryné kései utódai első előadásukat tartottak 1951-ben.
Amíg megállsz, hogy szusszanj egyet, bepillanthatsz, sőt be is léphetsz a Csupity-portára, ahol a régi rác egyházközség iratait és szertartáskönyveit őrzik, hallhatod az óegyházi szláv nyelven írott szöveget a maguktól nyíló fóliánsokban, amelyeket – másokkal együtt – még Nagy Péter küldött a magyarországi rác gyülekezeteknek, a görögkeleti egyház híveinek. És szemközt, túl a Lebuki árkán, a rácdombon láthatod a ráctemplomot, amelynek alapjait alig később ásták, mint a szigeti kolostorét; hosszú évtizedek óta zárva a ráctemplom, csak húsvétkor tartanak istentiszteletet – a ráckevei lelkész jön át a maroknyi óhitű pentelei kedvéért. A román lábazatú templom felső része és tornya az ismert paraszt-barokk, de bent a templomban, ha ugyan bejutsz, áhitatos szorongást keltő ikonosztáz állja el utadat a szentélytől, s egy pillanatra azt hiszed, hogy egy moldvai kolostor kápolnájába toppantál be.
fotók: József Attila Könyvtár/Holczer Tibor
A templom ma már műemlék, s várja az időt, amikor majd régi pompájában beszélhet a régmúlt századokról. (Érdekes, hogy a tegnapelőtt jobban érdekli az embereket, mint a tegnap: az öreghegy derekán egyszerre véget ér az aszfaltút és a Pincesor macskafejes kövei egyenesen a késő-római császárkor limes-menti végvárához, Intercisa kőből épített castellumához vezetnek. Ez a régmúlt, ezt ápoljuk, védjük, becsüljük. A ráctemplomot, ami csak közelmúlt, szeretjük elfelejteni; fedelét kijavíttattuk, hogy szél és eső ne rongálja tovább, de ezzel el is vetettük a gondját. Így van ez a Montbach-kúriával is, ami még későbbi, mint a ráctemplom, vagyis – történelmi mértékkel mérve – még tegnapnak is alig mondható.)
Szemközt a Montbach-kúriaval, háttal a tanácskirendeltségnek, amely az egyetlen gólyafészekkel büszkélkedő ház a faluban, megállsz és körülnézel. Jobbkezed felől esik a falu mozija, egy kocsiszínnel bíró öreg épület. Nevezetes beszállókocsma volt ez valaha: a múlt században gyorskocsi-állomás volt itt, a Budáról menetrend szerint induló három- vagy négyfogatú gyorskocsi Pentelén éjszakázott. Az egykori hirdetmény szerint az utas itt “tiszta ágyat és vacsorát kap, amely áll levesből, húsételből é kenyérből”. Ha Petrovicsnak, a túlparti jó öreg kocsmárosnak ilyen kocsmát juttatott volna a sors, bezzeg meggazdagodott volna a sűrű utasforgalom, meg a gyorskocsitársaság jóvoltából.
Amikor már teljesen körbeforogtál; dél felé nézel; indulj el: a klubkönyvtár épülete, amelynek nyitott ajtaján át nevetés és az Emerson Lake and Palmer egyik felvétele árad ki tíz-wattos hangerővel, a két háború közötti évekről mesél. Itt áll a Pentele körüli földek birtokosának. Dórának a kastélya, azaz hogy egy kicsit feljebb, a valahai parkban – akik még látták, mesélik, hogy szép barokk kastély volt, – a falu nagygazdái állták össze, hogy megvegyék a kastélyt parkostul. Meg is vették, le is bontották, a parkot parcellázták, eladták házhelynek, s itt az út mentén hosszú, vertfalú házat építettek üzlethelyiségek befogadására; mészárszék, vegyesbolt volt itt hosszú éveken át, a háború után pedig a gazdakör kapta meg; most vagy tíz éve klubkönyvtár, s marad is mindaddig, amíg a megállíthatatlanul terjeszkedő város rá nem borul, el nem tünteti. (A Vöröshadsereg útja a Baracsi úttól le egészen a falu újépítésű üzletházáig az évszázad, s egyúttal az évezred utolsó évtizedeire már modern lakóépületeket fog hordozni; eltűnnek a Baracsi úti porták, köztük az, amelynek régi kútja előtt római kori kőlap hever, hogy ne kelljen a vízhúzónak sárba lépnie: az útmenti közkút helyett vízvezeték lesz minden házban, s az olajkályha is bevégzi hasznos, de rövid pályafutását.
A főút végig szervesen és harmonikusan illeszkedik majd a falu és a város közé, s a Montbach-kúria két hátsó szárnyával, parkjával, helyreállított kerítésével a város állandó képzőművészeti gyűjteményének, s talán a levéltárnak is otthont nyújt majd.)
Képtelen vagy tovább fenntartani a falufikciót. Hiába sétálsz át a perkátai kereszteződés felé, a téesz központi épületében azt kell gondolnod, hogy valamely ipari üzem irodaépületében vagy, s nem is tévedsz: ahogyan a mezőgazdasági szövetkezetek egyre nagyobb földbirtokká egyesülnek, mindinkább ipari jelleggel bír termelő munkájuk, a spirális fejlődésnek hatalmas csavarmenetén a régi nagybirtokrendszer fölé kerülve – új technikával, új tulajdonviszonyokkal, új emberekkel.
Az utolsó bölcső, az utolsó guzsaly már régen a múzeumba vándorolt. Nem Pentele ez már, az Óvárosban jársz. Az Óváros ez, amely az ezredfordulóra már csak nevében fogja az “ó” jelzőt viselni – legifjabb városrésze lesz ez akkor Dunaújvárosnak.
(kemény)
Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon
Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken
Dunaújvárosi Képes album
József Attila Könyvtár/Holczer Tibor
