Szabad Ifjúság – 1952. május 24.

Egy messziről jött ipari tanulóleány szavát hallgatják öregek, fiatalok Bölcske egyik kis házában. A lány, Dogi Ilona, a sztálinvárosi 163-as számú építőipari otthon tanulója Makszimenko elvtársról beszél. Makszimenko elvtárs szavait eleveníti fel:
– Ezt a Vörös Zászló-rendet, Sztálingrád védelméért kaptam – mutatott a mellét díszítő kitüntetések egyikére Makszimenko elvtárs. – Résztvettem sok város felszabadításában. Én, a kőműves boldog voltam, amikor egy-egy szép épületet minden sérülés nélkül elfoglaltunk. Éreztem, visszajövök majd ide megmutatni, hogyan kell a régit gyorsan széppé tenni, hogyan kell új, eddig még nem látott, nagyszerű épületeket építeni.


Soha nem felejtjük

A szobában ülők szinte lélegzetvisszafojtva hallgatják a leány elbeszélését. A fiatalok regényes képzelőereje szárnyra kap, gondolatban már kőművesnek, sztahanovistának, országoshírű kezdeményezőnek látják magukat.
De a szülőknél már nem megy ilyen egyszerűen a dolog. Nem is könnyű ilyen ügyben gyorsan határozni. Ezernyi a kérdésük. Bírja-e a munkát a mi Marikánk? Az otthona lesz-e olyan, mint most? S milyen az ellátás?
Dogi Ilona hirtelenében azt sem tudja, melyik kérdésre feleljen:
– Kezdetben én is úgy gondoltam, hogy csak fiúknak való szakma ez. Azután, amikor Makszimenko elvtárs mellett dolgoztam, láttam, elsősorban nem erő kell ehhez a szakmához, hanem ész, ügyesség. Aki gondolkodik, az előkészíti magának a szerszámokat, nem kell munka közben keresgélnie, a habarcs is ott van mellette, már előre az állványon.


Szovjet sztahanovisták a Dunai Vasműnél

A széltől nem félek, a napnak meg egyenesen örülök. Nálunk, az építkezésen nem egy fiút hagyok el a munkában. S az otthonunk? Szép, parkettás szobában lakunk, ablakainkat csinos függöny díszíti, ágyneműnk tiszta, mint a hó. Étkezésünk is jó. S munka után is okosan telik az idő. Moziba járunk, kirándulásokat rendezünk, klubnapokat tartunk, ahol társasjátékokat játszunk, táncolunk!
A szülők megnyugodnak, a kétkedés, a bizonytalanság megszűnik. Hiszen ez a sztálinvárosi kislány még vékonyabb dongájú, mint az ő Marikájuk.
S Bölcskéről 10 fiatal elindul Sztálinvárosba, kőművestanulónak.
Dogi Ilona, Péteri Teréz, Kovács Júlia pedig Bölcske után Bonyhádra igyekeznek. – Már van 10 kőművesünk, most ugyanennyi vasbetonszerelőt is hozunk Sztálinvárosba – mondta Kovács Júlia.
A legtöbb helyen szívesen fogadják a “hívatlan vendégeket”. Az egyik helyen Péteri Terézen akadt meg a házbeliek szeme. – Miért bordószínű az egyenruha hajtókája? – szól a kérdés.
– Azért, mert én már nevelőgyakornok vagyok – feleli Péteri Teréz. – “S az ötágú csillag?” – szól az újabb kérdés. – Éltanulójelvény. Tiszta kitűnő volt a bizonyítványom és szakmai gyakorlatban is jeles vagyok – mondja büszkén Péteri Teréz. A bonyhádi kislánynak megtetszik Péteri Teréz. – ugye jó barátnők leszünk? – kérdezi.

A következő ház ajtaján Kovács Júlia lép be elsőnek. – Felétek sokat esett az eső, igaz-e? – fogadták tréfásan a belépőt, aki ugyancsak megnőtt. Azután itt is kérdést kérdés követ. Többnyire olyanok, mint az előző faluban. Hej, az anyák mindenütt egyformák… S ő válaszol sorjában mindenkinek… A család öregje, a nagyapa egyszer csak azzal áll elő, ha már elmegy az ő Tercsi unokája, magyarázza meg legalább neki Kovács Julis: mi is az a vasbetonszerelés?
– Nehéz ezt elmagyarázni. Annyi ága-boga van ennek a mesterségnek, hogy nehéz lenne elsorolni. A vasbetonvázas épületeknél hatalmas vázakat kötünk össze, ez tartja az egész épületet.
– Csak ennyi az egész, ilyen könnyű szakma ez? Nem csapsz be? – kérdezi az öreg. – Mert tudod, lányom, az életben a legjobb utitárs a becsületesség.
– Azért nem csak ennyiből áll a vasbetonszerelés. Eleinte csak drótokat hajlítunk. Van fogónk, ezzel összeszereljük a vasakat. Egyszóval én nem vagyok szónok – mondja, kicsit belezavarodva Kovács Júlia -, én inkább gyakorlatban mutatnám meg, úgy könnyebb,
– Hát majd megnézem én – szól közbe a kis Tercsi -, beállok vasbetonszerelő tanulónak.

Amikor a három lány néhány nap múlva hazatért Sztálinvárosba, útjuk a felvételi iroda mellett vezetett el. Julikaaa? – kiabált le valaki az ablakból. Felnéztek. A kis bonyhádi Tercsi integetett feléjük az ablakból, három fiú állt a háta mögött. – Az unokatestvéreim – mutatott rájuk -, elhoztam őket is Sztálinvárosba.

Seres Anna

Dunaujvaros