Sztálinvárosi gyerekek IX.

IX.

Bármennyire is meg volt rémülve Tücsök, nem állta meg, hogy be ne kopogtasson Margit nénihez. Ez olyan rendkívüli esemény, mondogatta magában, olyan rendkívüli… Annyit mond majd Mar­git néninek: lehet valakiből úttörő ebben az életben, aki szalagot lop egy kis rókának? És szíjat lop… és egyáltalán arra vetemedik, hogy elvegye a másét?
Valaki megfogta a karját. Oszoli állt mellette a pattanásos Zakariással.
– Mi az eredmény? – kérdezte Oszoli lihegve. Tücsöknek úgy tűnt, mintha elválásuk óta nem hagyta volna abba a lihegést.
– Holnap a rajtanácsülésen megtudjátok – jelentette ki Tücsök.
– Semmi értelme a titkolózásnak – mondta szigorúan Oszoli. – Tudni akarom, kivel szívok egy levegőt.
– Holnapig tartsd vissza a lélekzetedet – mondta Tücsök és tovább akart menni, de Zakariás, aki árnyékként szegődött Oszolihoz és mindig egy véleményen volt vele, elállta az útját. – Nem azért bíztunk meg ezzel az izével…
– Megtisztelő feladattal – segítette ki Oszoli.
– Megtisztelő feladattal – ismételte Zakariás – hogy el­titkold előttünk, amit végeztél.
– De értsétek meg! Nem akarok pletykálni… Azzal senkinek sem használok, igaz? Ti is azt akarjátok, hogy megváltozzanak. Na ugye? Éppen ezért! – mondta kicsit kapkodva Tücsök. Nem lehet ráfogni valakire, hogy lop, amikor az is lehet, hogy csak kipróbál valamit, kísérletezik… Minden kiderül majd.
– Egyszóval van minek kiderülnie? – hunyorgott Oszoli, Zakariás pedig szolgálatkészen nevetett.
– Úgy látszik.
Tücsök faképnél hagyta őket. A sarkon túl a Dicsőségtábla mö­gött Kati állt, a nővéréhez bújva. Kosarat tartottak a kezükben, melyből csipogás hangzott. A csipogásba Kati csodálkozó hangja vegyült. “Igazán? Nekem? De hiszen ez Málika!” – mondta elragad­tatott hangon és vigyázva emelt ki kosarából egy gyöngytyúkot.
– Mondd, Piros, igazán nekem küldte?
– Hányszor mondjam. már? Neked, neked! – bizonygatta Pi­ros s Tücsök felé fordult. – El se hiszi. Ilyen szamár!
A gyöngytyúk valóban nagyon szép, volt. Sűrű pontok pettyezték fényesszürke tollazatát, a fejebúbján pedig úgy virított piros bóbitája, mint egy nyíló muskátli.
– Most már van gyöngytyúkunk is – lelkendezett Kati. – Örül majd a két kis kacsa. – Mondd meg – súgta Pirosnak – hogy nagyon fogok iparkodni!
– Kitől kaptad a gyöngytyúkot? – érdeklődött Tücsök.
– Ne légy olyan kíváncsi, te bolha.
– Tücsöknek hívnak.
– Mindegy az. Ez is ugrik, az is ugrik – kacagott Piros, Kati pedig magasra tartotta a gyöngytyúkot. – A gyöngytyúk is kéne nektek? Meghiszem azt!
Tücsöknek semmi sem jutott az eszébe, amivel jól visszavág­hatna. Olyan melege lett, mintha megállás nélkül futott volna.
– Ha tudná az, akitől a gyöngytyúkot kaptad, hogy lógsz az iskolából, biztosan nem küldene neked többé ajándékot – mondta dühösen.
– Hát pedig tudja – nyelvelt Piros.
– Hallgass már – vágott a szavába Kati.
Piros a vállát vonogatta. – Csak annyit mondok, hogy a tisz­telendő úr…
Tücsök nem értette, miért lett egyszerre olyan izgatott Kati, miért kezdett el suttogni, hadarni, miért rántotta meg erélyesen Piros szoknyáját. De az bizonyos, hogy egészen más lett. Piros megszeppenve kullogott utána.
“Ezek bolondok” – gondolta Tücsök s megállt Margit néni lakása előtt. A kapuban majd összeütközött Ferkóval. – Margit nénit keresed? – kérdezte Ferkó szigorúan.
– Igen, mert ez olyan rendkívüli esemény…
– Tudtommal abban állapodtunk meg, hogy együttesen teszünk jelentést. S te egyszerűen felrúgod a megállapodást.
– Én nem rúgok fel semmit – mentegetőzött Tücsök. – Én csak nem bírtam ki, hogy ne érdeklődjem, mit végeztek Margit néniék Tóthéknál.
– Margit néni még nincs otthon – mondta Ferkó.
– Ez biztos? – Tücsök megállt, oldalrahajtott fejjel nézett Ferkóra.
– Biztos!
– S ha szabad tudnom, hol van?
– Az öreg Tóthnál. Most beszéltem Csete bácsival.
– Szóval felrúgtad a megállapodást! – kiáltotta Tücsök diadalmasan.
– Ha nem lennél lány, most olyat mondanék neked… De szerencsétlenségedre lány vagy.
– Gorombasággal nem lehet elütni a dolgot. S különben is, ha még nem vetted volna észre, vedd tudomásul, a lányok ma már egyenjogúak! Te pedig egy képmutató izé vagy… csökevény.
– Add írásba – mondta rekedten Ferkó. Kirántotta a töltő­tollát, Tücsök kezébe nyomta: – Tessék. Írd le, hogy Garas Ferenc, a Garas Pista unokája polgári csökevény.
– Nem a nagyapa számít. Folyton a nagyapáddal hencegsz. Már ez is arra vall, hogy nekem van igazam. Most pedig olyan dologért vonsz felelősségre, amit magad is elkövetsz. Én legalább bevallom, hogy fenemód kiváncsi vagyok. De te…
– Befejezted? – kérdezte szigorúan Ferkó.
– Még nem. Te nem vallasz be semmit. Eszed ágában sincs. Csak adod a tökéletest.
– Befejezted? Nahát akkor idehallgass: én véletlenül találkoz­tam Csete bácsival. S ha már találkoztam vele, gondoltam, haza­kísérem. S ha már hazakísérem, megkérdem, otthon van-e Margit néni. Ezt csak szabad? De a félvilágért sem mentem volna be egy­magam. Ezt a “polgári csökevényt” sohasem felejtem, el neked. Erről még beszélünk a rajtanács előtt.
Tücsök leforrázva maradt a lépcsőházban. Pár pillanatig némán kapargatta a vakolatlan falat.
– Ferkó! – utána iramodott, megragadta a karját. – Vissza­vonom a csökevényt.
– Az nem elég. Próbálj azon gondolkozni, milyen is vagy te. Szeles, türelmetlen, minden lében kanál.
– Hát ebben van valami. Kicsit türelmetlen vagyok, szeles, is. Azt hiszem irigy is. Most például rémesen irigylem Sárit. – Nagyot sóhajtott. – Irigyebb vagyok, mint gondoltam. Mindenkit irigylek, aki valami nehéz feladatot kap. És te? Gondolkoztál te azon, hogy milyen is a Garas Pista bácsi unokája?
Ferkó elmerülten vizsgálgatta a körmét, amelyen semmi külö­nösebb látnivaló nem volt. Végre megszólalt. – Majd ha megnevel­jük Daru Katit, meg a kis Tóthot, meg a nagyapát… ez persze sok munkával, vesződséggel jár… de majd utána jól elmélyedek magamban.
Tücsök bosszúsan nevetett. – Hogyan akarsz nevelni másokat, ha magadat sem neveled?
– Miért, talán te neveled magadat?
– Mától fogva nevelni fogom. Majd meglátod. Mindjárt elkez­dem. Először is köszönöm, hogy figyelmeztettél. Másodszor, téged veszlek kezelésbe. Mert az mégsem járja, hogy a legjobb barátom úgy nőjön fel, mint a futóka.
– Miért éppen futóka?
– Mert az a tölgyfára kúszik, belőle táplálkozik. Éppen úgy, mint te Garas Pista bácsiból.
Ferkó kényszeredetten mosolygott. – Ez jó… jó hasonlat.
– Aztán meg azt se szeretném – folytatta Tücsök ha csak ünnepnap érnél rá elmélyedni. Margit néni már figyelmeztetett rá: tíz dolgot vállalsz s tizenkettőt nem teljesítesz.
Ferkó töprengve rágta a szájaszélét. – Jól van. Most elő­veszem magamat… – Lehet, hogy csakugyan izé vagyok … hisz tudod.
– Polgári csökevény – segítette ki udvariasan Tücsök.
– Pedig hát olyan szeretnék lenni… – Ferkó elvörösödött, gondolkozott, kimondja-e. Aztán mégis kimondta. – Olyan, akiről a többiek példát vesznek. Mit tátod a szádat? – szólt rá Tücsökre. – Nem hiszel nekem?
– Dehogyisnem – mondta gyorsan Tücsök. – Akkor holnap megkezdjük az új életet.
– Te is új életet akarsz kezdeni? – kérdezte Ferkó.
– Természetesen. Csak nem hagyom, hogy egyedül te légy példakép. – Megfogták egymás kezét és futni kezdtek, amíg csak el nem értek a csontházakig.
– Fütyüljünk fel Jutkáért – mondta Ferkó.
A füttyszóra fehérköpenyes nő hajolt ki az ablakon, Jutka édesanyja. – Mit akartok ilyen késő este?
– Életbevágóan fontos – mondta Tücsök.
– Nektek csupa életbevágóan fontos ügyetek van – csóválta a fejét Tárnok néni. – Na, gyertek be gyorsan. De mára aztán szün­tessétek be az életbevágóan fontos ügyeket.
– Pedig még ma el kell jönnie Jutkának Margit nénihez.
– Arról szó sem lehet.
– Lásd be anyukám – könyörgött Jutka – hogy az osztály becsülete forog kockán.
– Mért nem tudjátok az osztály becsületbeli ügyeit napközben intézni?
– Ez kivételes eset.
– Halljuk, mi az az életbevágóan fontos ügy?
– Úttörő titok. Nemcsak orvosi titok van, hanem úttörő titok is.
– Jó, elhiszem nektek. De ti mostanában tele vagytok titkokkal. Hol kószáltatok ma délután?
– Az is titok, de nemsokára kiderül – jelentette ki Tücsök.
– Én pedig ilyen késő este nem engedem el hazulról Jutkát. Halasszátok el a titkokat.
Jutka a sarokba húzta őket. – Csakugyan nem lehetne el­halasztani?
Ferkó Tücsökre nézett.
Tücsök csendesen megszólalt.
– Én mindenesetre elmegyek most a Zója-brigádhoz. Mielőtt mások dolgával törődöm… épp most beszéltük meg – fordult Jutkához – előbb magunkat kell nevelni… hisz érted… Mert az úgy van… Holnap mindent megmagyarázok neked. Szervusz!
– Hová futsz? – kapta el a karját Jutka.
– Mondom. A Zója-brigádhoz. Onnan pedig… Meg kellene beszélni, hogy mit csináljunk Katival, a kis Tóthtal, Mihalikkal!
Jutka kinézett az ablakon. Odakint csakugyan sötét volt, egy­két ablakból szűrődött ki fény, de az utat, a házak előtti hepe-hupás térséget sötétség burkolta be. – Hát csak menjetek! – mondta gyorsan s kicsit örült is, hogy nem kell kimerészkednie ebbe a sötét­ségbe. – Holnap jelentést kérek – mondta és kettétört egy nápolyi­szeletet. – Vigyétek magatokkal erősítésül!
A “bivaly”-nak nevezett épület előtt Tücsök szívére szorította a kezét. – Úgy dobog, mintha megbolondult volna. Te maradj kint Ferkó. Ha az ember belátja a hibáit, nem kell a szájába nézni.
– Kérlek. De ugye nincs sok hibád? Mert órákig nem akarózik várakozni.
Tücsök megindult az első emeletre. Az lesz a legjobb, ha min­dent szépen bevall, gondolta magában. Hisz ha sikerült volna az újítás… az más lenne. Akkor tanítás alatt is jobban tudna figyelni. De így mindig arra kell gondolnia, hogyan pótolja a sok elhasznált gumiabroncsot, meg szöget. Meg az is belenyilalt, hogy tönkretett egy csomó deszkát. Pedig a zsaludeszka drága. Épp a múltkor mondta Margit néni… Kár, hogy nem sikerült észrevétlenül vissza­tolni a talicskát… Legjobb lenne anyának szólni: hogy akkor éjjel anyukám… emlékszel rá? Akkor éjjel, amikor olyan meszes lett a cipőd, akkor toltam el egy talicskát a Zója-brigádtól. Nem akartam rosszat. Hisz te tudod, hogy akkor is jót akarok, amikor elkésem. S akkor is, amikor mindenbe beleszólok. De most megfogadom…
– Kit keresel? – szólítja meg egy öregasszony.
– A Zója-brigádot – felelte Tücsök.
– Itt laknak a második emeleten, gyere, megmutatom.
Most már ha akarna sem fordulhatna vissza. Mit gondolna róla ez a néni, aki egész az ajtóig kíséri s még be is kopogtat helyette.
Tücsök belép a tágas szobába s körülnéz. Sokan vannak oda­bent, hirtelen nem is tudja, vajjon mind a Zója-brigádhoz tartozik-e az a sok lány, akik ott ülnek az asztal körül és énekelnek. Már a lépcsőházba kihallatszott a daluk.

Hej rózsa, rózsa ékes vagy,
Hajnali csillag fényes vagy… –

énekelték odabent és úgy látszik, meg sem hallották a kopogtatást.
– Ugyan vígan vannak – intett az öreg néni s maga előtt tolta Tücsköt, aki már szépen elrendezgette magában, mit fog mon­dani. Azért jöttem, hogy megmondjam: bejelentés nélkül elvittem egy talicskát, újítani akartam, de nem sikerült az újítás, eddig legalább még nem sikerült.

Hej rózsa, rózsa ékes vagy,
Hajnali csillag fényes vagy… –

kezdték újra a lányok s Tücsök arra gondolt, mégsem akaszthatja meg őket a talicska-üggyel, amikor a hajnali csillagokról dalolnak. Az ajtóhoz lapult, de Mari rögtön észrevette. Intett neki, helyet mutatott maga mellett, miközben tovább gyöngyözött szájáról a dal.
Ismerős hang csendült ki a közös éneklésből, olyan ismerős, hogy Tücsök meglepetten forgatta a fejét. De hiszen ez Margit néni hangja! Rögtön felfedezte Margit nénit, az asztal végében ült, ölé­ben a kisfiával, aki a hangok hallatára repesett, ugrált, belesikongott az éneklésbe, úgyhogy Margit néni tréfásan megfenyegette, majd egyenesen neki dalolta:

Egyenes vagy rózsám mint a nád,
Nekem nevelt az édesanyád…

– Nézzétek, hogy örül a kis bitang! Hát nem vagy olyan mint a nád – mondta neki. – Inkább pirosra sült fánkhoz hasonlítasz.
Egy pillanatra megakadt az éneklés. Ezt a pillanatnyi szünetet használta fel Tücsök, hogy Margit néni mellé húzódjon.
– Előre!
– Te is itt vagy? – kérdezte csodálkozva Margit néni.
– Itt vagyok – mondta olyan szelíden Tücsök, ahogyan nem is várta magától.
– Tudsz valami szép nótát, amire megtanítsz bennünket? – kérdezte Margit néni.
Tücsök gondolkodott. Egyre csak az keringett a fejében, hogy a pincébe dugta a talicskát, sőt még a két kerekét is leszerelte. Vékony, reszketős hangon rákezdte:

Mikor mentem hosszú útra,
Eltörött a kocsim rúdja

Miért éppen ez a dal jutott az eszébe? Persze, mert a talicskán is eltört valami; Amikor feszíteni kezdte a kereket… sutty! meg­repedt. Ijedten elhallgatott.
– Csak eddig tudod? – kérdezték tőle.
Gizi, aki egy ládán kuporgott s a blúzát varrta, leengedte kezé­ből a varrást s nagykomolyan Margit nénihez fordult.
– Hányast adtál neki énekből?
– Nem én tanítom az éneket – nevetett Margit néni s Tücsök fejebúbjára tette a kezét. Az én tantárgyaimból nem felel hamisan.
A lányok nevetve körülfogták Tücsköt.
– Mondd meg gyorsan, mi járatban vagy, aztán tovább dalolunk.
Egy nadrágba bújt csizmás lány éppen hajat mosott s szappan­habtól bóbitás fejét felemelte: – Azért jött Tücsök… Mit kapok, ha eltalálom?
Tücsök szíve hevesebben vert. Csak nem sejt valamit? Tegnap este, amikor elindult a talicskával, lépéseket hallott a kapu előtt, úgyhogy gyorsan visszaugrott.
Erre nem számított, hogy Margit nénit itt találja. Erre igazán nem számított. Mégis csak kirukkol vele. – Azért jöttem…
– Azért jöttél – vág szavába a nadrágos lány – hogy meg­kérd a brigádunkat, vegyen fel tiszteletbeli tagnak. Eltaláltam?
Tücsök megkönnyebbülten sóhajt. – Hát erre nem is mertem gondolni, hogy a Zója-brigád…
– Pedig én azt olvasom le az orrodról, hogy ilyesmit sütöttél ki – mondja Margit néni.
– Te Tücsök, te nagyon elkerülsz bennünket – jegyzi meg Mari. – Ha meglátsz, úgy elszaladsz, mintha kergetne valaki.
Tücsköt megint elfogta a nyugtalanság.
– Attól félek, nem bírom ki, hogy ne segítsek, aztán csak bajt csinálok. Legutóbb is… – Nyelve hegyén van már, hogy elmondja az éjszakai kirándulást, de mégsem tudja kimondani.
– Szóval csak látogatóba jöttél? – kérdi Mari és Tücsöknek úgy tűnik, mintha bátorítóan nézne rá.
– Sose dalolunk? – kérdi egy nagy darab hirtelenszőke lány s rákezdi

Lányok mennek a toronyba
Gyöngyös koszorúba…

– Tán a víztoronyba mennek! Úgy énekeld, a víztoronyba! – nevet Gizi.
Margit néni a kosarában motoz. – Hoztam ám valamit… – Előbb egy mackó kerül ki a kosár aljából, majd egy világoskék tipegő.
Ez éppen jó lesz nekem – mondja a nagydarab hirtelen­szőke lány s panyókára veti a tipegőt.
– Jaj, Vilma, ne bolondozz már! – kacag Margit néni és vas­tag könyvet szed elő, magasra emeli, majd leteszi az asztalra. – Ezt hoztam. Az lenne jó, ha minden este más olvasna fel belőle.
Mari Margit néni vállán keresztül belelapoz a könyvbe. “Ifjú Város” – mondja hangosan. – Olyan városról szól, mint a miénk?
– Hát nem egészen olyanról… A mi ifjú városunk egy ugrásnyira van Budapesttől. A szovjet fiatalok pedig az őserdő mélyén építették fel az övékét, a tajgán. Hetekig kellett utazniuk, aztán meg már utazni sem lehetett, mert olyan vidékre kerültek, ahol a madár sem jár.
– Hogy jutottak el mégis? – kérdezte kíváncsian Mari.
– Hohól Nem hagyom rávenni magam, hogy elmondjam az egészet. Kezdjük el az olvasást. Ki kezdi?
Mari ölébe vette a könyvet. – Elkezdem én… – Kicsit el­pirult, amikor belefogott. Lassan, figyelmesen forgatta a szavakat a szájában. – Hogy is volt? – kérdezte s újból elkezdte – Jól át kell azt gondolni – biztatta magát, s ujjával kísérte a sorokat.
Tücsök csak nézte, milyen érdeklődéssel hallgatják a lányok Mari akadozó felolvasását. Gizi csendesen mozgatta a száját, mintha utána mondaná, amit hall, a nagydarab szőke lány meg abbahagyta a körömráspolyozást, egyenes háttal ült a széken s még a szempillája sem rebbent.
Tücsök azon kapta rajta magát, hogy újra a talicskára gondol. Hogyan ítélhette el kis Tóthékat a szíj miatt, amikor ő egy talicskát… igen, egy talicskát vitt el. Igaz, hogy nem saját céljaira használta fel, de hát ki tudja, mire akarta a kis Tóth felhasználni a szijat. S mégis milyen dühösek voltak rá. Amikor a szigeten rá­bukkantak a szíjra, alig bírta türtőztetni magát, hogy neki ne men­jen a nyakigláb Mihaliknak, jól orron ne fricskázza a kis Tóthot! Kis híja, hogy nem cibálta meg Kati varkocsát, de úgy, hogy meny­asszony korában is megemlegesse!
– Mit mocorogsz mindig? – súgja szemrehányóan Gizi.
– Már mennem kell. Még nem tanultam meg a történelmet.
– Hát akkor viszontlátásra! Gyorsan, gyorsan! Tedd be az ajtót és folytassuk – mondja türelmetlenül egy piszeorrú lány.
Rémes, gondolja Tücsök, most már hazudok is; mert a törté­nelmet már tegnap megtanulta, együtt készültek belőle Sárival. Nem mer Margit néni szemébe nézni, aki felemeli Andriska kezét és azzal integet neki.
Tüzel az arca, mikor kilép a kapun. Ferkó még mindig ott áll, sapkájával csapkodja a lábaszárát.
– Hát tudod… te tán a jövőévi hibáidat is mind felsoroltad. Mit csináltál ennyi ideig?
– Énekeltem.
Ferkó kerekre nyitja a szemét. – Énekelve ismerted be a hibáidat?
– Mit faggatsz? Azt hiszed, jókedvemben gyújtottam rá egy nótára? – kérdezte türelmetlenül Tücsök s faképnél hagyva a cso­dálkozó Ferkót, hazarohant.
Egy percig sem vár tovább, határozta el magát. Most rögtön visszaviszi a talicskát. Hiszen már hazugságba keveredett miatta. S aki hazudik… – Önkéntelenül vörös nyakkendőjéhez kap. Addig nem mozdul innen, amíg rendet nem teremt. Erélyes léptekkel indul a pincelejárat felé. Ott van a gyékénnyel letakart talicska. Csakhogy…
Tücsök ijedtében a falnak támaszkodik. A talicska nincs sehol. Keresi jobbra, balra, még a földet is megtapogatja. Aztán észre­veszi, hogy szénkupacok púposodnak a pincefeljáró előtt. Úgy lát­szik, a szénnel teli kosarakat ráborították a talicskára. Most mi lesz? El kell lapátolni a szenet, hogy hozzájusson a talicskához. Mennyi bajt zúdított a fejére! Tücsök majdhogy sírva nem fakad. Most álljon oda szenet lapátolni?! Ha valaki megkérdi tőle, mi dolga a pincében, mit feleljen?
– Tücsök! Tücsök! – kiáltozik Ferkó s a lépcsőház vissz­hangozza: Tü-csök!
– Megyek már.
– Nem azt beszéltük meg Margit nénivel, hogy együtt me­gyünk Tóthékhoz? Te az ilyen fontos megbeszélést sem tartod be?
– Itt vagyok! Miért vered fel a házat?
Ferkó rábámul s kipukkan belőle a kacagás. – Tán beleestél a szenesvödörbe? Nézd meg magadat! Az állad… a homlokod…
– Te ezt nem érted – mondja Tücsök. – Jóvá akartam tenni a hibámat.
Ferkó nem tudja abbahagyni a nevetést. – Ahhoz, hogy jóvátedd a hibádat, egyszer énekelsz, másszor meg bekormozod magad?
Tücsök zsebkendővel törölgeti az arcát. – Ne kérdezz semmit. A legrövidebb időn belül egészen más Tücsök leszek. Nem is Tücsök, hanem Bojtár Erzsébet.
Ferkó figyelmesen nézi az oldalán baktató pajtását. Van valami a szemében, hogy hinni kell neki.

*

Amikor Ferkó és Tücsök belépett a barakkba, első pillanatban nem tudtak tájékozódni. Sűrű pipafüst ülte meg a levegőt, amely mint egy testes felhő gomolygott az ágyak felett. Valaki dörögve rájukszólt:
– Már az egész iskola bejárogat? Mi ez itt? Úttörő otthon?
Tomöttbajuszú, kopasz kis ember volt a dörmögő hang tulaj­donosa, akiről nem lehetett megállapítani, hogy tréfál-e, vagy csak­ugyan haragszik.
A barakk túlsó végéről Margit néni jött elébük Sárival. – Megjöttetek? Úgy látszik nem tudjuk bevárni Tóth nagyapát.
A kis Tóth az ágyon kuporgott s tenyerével igyekezett elfedni a pokróc kiégett lyukait, de annyi tenyere nem volt, ahány lyuk várta, hogy elrejtsék. Összeráncolt homlokkal, látható félelemmel lesett az ajtó felé s zavartan felelgetett Margit néni kérdéseire.
– Mindig ilyen későn jár haza nagyapád?
– Nem mindig.
– Van úgy, hogy csak reggel felé – szólt közbe az előbbi dörmőgő hang. – Akkor aztán felver mindnyájunkat. Hányszor kértük már az üzemi bizottságot, vigyék innen ezt a vén boroshordót.
Berci arca veresre gyulladt. – Ne tessék hinni Králik bácsi­nak. Összevesztek nagyapámmal.
– Persze, hogy összevesztünk, mert ez így nem megy tovább, hogy…
A kis Tóth nem hagyta befejezni a mondatot. – Ne tessék hinni neki – mondta szinte könyörögve.
– Jól van no, te nem tehetsz róla. Nem te választottad a nagy­apádat. Ha rádbízták volna a választást, biztosan nem ő lenne a nagyapád.
– Inkább segítsen rendet csinálni, minthogy szidja Berci nagyapját – szólt közbe Margit néni s máris nekilátott a rend­csinálásnak. Leszedte a polcról a mosatlan edényt, vizet melegített a tűzhelyen és jobbra-balra osztogatta a parancsokat: Sári, te ki­sepersz. Te meg Tücsök segítsz eltörölni az edényt. Ferkó szedd ki az ablaktáblák közül azt a sok zsíros újságpapirost. Hogy lehet szalonnát újságpapírba csomagolni? Kis Tóth, hol tartjátok a tányérokat?
– Seholse. – Berci idegesen csavargatta a kabátján a gombo­kat. – Nincsen tányérunk.
– Mindent összetör az öreg, ami a kezeügyébe kerül – avat­kozott bele Králik bácsi. Ha felönt a garatra; nemcsak a tányéro­kat töri össze, hanem a Berci csontját is. Tagadd le, ha mered – fordult a kis Tóthhoz, aki egy kampósszegről lelógó kabát mögé sáncolta el magát.
Margit néni kinyitotta az ablakokat. – Friss levegő tódult be, a seprű sziszegve seperte össze a szétszórt cigaretta végeket, foszlott újságdarabkákat, a polcokra tiszta papír került. Pár pillanat múlva nem lehetett ráismerni Tóthék szállására.
Králik bácsi morogva jegyezte meg: – Mit tisztogatnak annyit? Nem kórház ez!
– Berci, rázd ki a pokrócokat – mondta Margit néni – de alaposan! S holnap elhozod az ingeidet, kabátodat, majd én kifoltozom őket.
Berci, ha lehet, még jobban elpirult. Ferkó, miközben az asztal­lapot törülte le, odasúgta Tücsöknek. – Most mit csináljunk?
– Rendet természetesen.
– Jó, jó, de azután? Sajnálom ezt a kis Tóthot.
– Én tán nem sajnálom? De azzal nem segítünk rajta. Mégis csak ő a bandavezér.
A kis Tóth e pillanatban mindenhez inkább hasonlított, mint bandavezérhez. Olyan gyámoltalanul, ijedten szorongatta kezében a pokrócot, mintha azon tanakodnék, ne bújjon-e el inkább alatta.
– Mozgás Berci – szólt rá Sári. – Mire nagyapád hazajön, ragyogni kell itt mindennek. Holnap kapsz tőlem egy gyönyörű képet. Ide akasztod az ágyad fölé. Neked adom az “Úttörők a májusi réten” című festményt, amit Zakariás festett nekem.

A kis Tóth úgy bámult Sárira, mintha életében először látná. Hogy Sári neki adja a képet, amit egy dugóhúzós bicskáért, meg egy alumínium pohárért cserélt el.
Tücsök is meglepődve kapta fel a fejét. Ha Sári tudná, hogy a szalagja a kis róka nyakán díszeleg.
– Aztán miért adnád te azt nekem? – kérdezte a kis Tóth inkább aggódva, mint örömmel.
– Hát csak – mondta röviden Sári, mert azt mégis restelte megmondani, hogy sajnálja őt, amiért ilyen rendetlen, elhanyagolt, amiért senki se törődik vele.
– Azért adja neked, hogy vidámabb, kedvesebb legyen itt nála­tok. Igaz, Sári? – szólalt meg Margit néni és figyelmesen nézte a kis Tóthot, aki furcsa fintort vágott.
Králik bácsi odacsoszogott. – Most meg már képet akarnak adni. Nem kultúrterem ez! Elég nekünk a Tóth szaki ábrázatában gyönyörködni, még sok is!
Ebben a percben kinyílt az ajtó, s borostás arcú öregember lépett be rajta. Körbe nyiszált, zsíros fekete kalap ült a fején, melyet madzaggal kötött az álla alá, hogy a szél le ne fújja. Mintha a szél egy madárijesztőt sodort volna be az ajtón… Hosszú, csontos lábán sáros nadrág lötyögött, panyókára vetett kabátján öklömnyi lyukak, melyeken keresztül kibújt a vedlett bélés, a zsebeit meg mintha súlyos tárgyak húznák lefelé. Mindkét zsebe degeszre volt tömve s ahogy lépett, megcsörrent bennük valami.
– Nagyapa – mondta riadtan Berci s az ágy szélébe fogódzott.
Tóth nagyapa bizonytalan léptekkel közeledett.
– Hát ezek kik? – kérdezte s mutatóujjával Margit nénire bökött. – Kiket cipelsz te ide?
– Én tanítom Bercit – mondta Margit néni s kezét nyújtotta Tóth nagyapának, aki nem fogadta el a feléje nyújtott kezet.
– Mit akarnak itt? – lehuppant az ágyra, amely nagyot nyikkant alatta, mutatóujját lazán mozgatta a levegőben, mintha egy órainga járását utánozná.
– Mutatkozzatok be Tóth nagyapának. Ezek a pajtások Berci osztálytársai.
– Előre – mondta legelsőnek Tücsök. – Bojtár Erzsébet vagyok, de csak Tücsöknek tessék hívni. Mindenki így hív.
Ferkó is előlépett. – Garas Ferenc. – Zavartan krákogott, mert az öreg Tóth ügyet sem vetett rá, nyögve, szuszogva igyekezett lerúgni a bakancsát, de ahogy lehajolt, majdnem előrebukott. Ettől dühös lett, az ágy lábát rugdosta, vastag sárcsomók hullottak le a bakancsáról, szempillantás alatt minden mocskos lett körülötte.
– Lehet megint kezdeni a takarítást – csattant fel Králik – Ugye mondtam!
– Tóth bácsi még nem nézett körül – szólalt meg Margit néni. – Ha körülnéz, látni fogja, milyen szépen rendbeszedtünk mindent.
Az öreg Tóth válasz helyett a zsebébe nyúlt. Borosüvegeket rakott a földre, egyiket a másik után.
– Nagyapám… – Berci erőt gyűjtött. – Nagyapám – mondta valamivel hangosabban. – Ne tessék… Holnap megint elalussza az ébresztést…
Az öreg Tóth szájához emelt egy üveget, kotyogva ivott belőle, hegyes ádámcsutkája sebesen mozgott fel-alá.
– Ha nincs bennem egy-két liter, beszédülök az árokba – magyarázta s ködös szemével Margit nénire bámult. – Kubikos vagyok, de értek én mindenhez a világon. Így van, vagy nincs így?
– Így van, nagyapa… Csak hogyha iszik, elkésik a munká­ból s megint kiírják a szégyentáblára.
– Te mersz nekem dirigálni? Te pondró! – kiáltott az öreg, lekapta nadrágszíját s még mielőtt megakadályozhatták volna, Bercire sújtott. A szíj éleset csattant, Berci felszisszent, arca elé kapott tenyerén hosszú sáv vöröslött.
– Tegye le azt a szíjat – ugrott oda Margit néni s habár a melléig sem ért Tóthnak, megfogta a kezét s oly szorosan tartotta, hogy az mozdulni sem tudott.
– Mi lesz? – kérdezte egy fokkal sem hangosabban, mint ahogyan beszélni szokott, csak sápadtsága árulta el izgalmát.
Tóth bácsi felhorkant. Vérerekkel befutott szemét; vadul körüljártatta. – Hogy mi lesz? Mindjárt megmutatom!
Sári görcsösen markolászta Tücsök karját. Ferkó mindenre el­szántan állt a kis Tóth mellett, akin végtelen fáradtság látszott.
– Kezdődik a kutyakomédia! – dünnyögte Králik bácsi, nagy zajjal feltápászkodott a székéről, s közelebb lépett – Hát nem kell az ilyen embert kiutasítani a telepről? Püföli ezt a szegény gyere­ket, majd agyonveri…!
– Nem igaz! Engem sohase ver nagyapám – szólalt meg váratlanul Berci. Most először… most is csak véletlenül.
Az öreg Tóth akkorát rántott a kezén, melyet Margit néni erő­sen tartott, hogy majd hátra tántorodott.
– Ki innen! – kiabálta tele torokból. – Hogy jönnek maguk ahhoz! Az unokámat úgy nevelem, ahogyan nekem tetszik!
– Tessék elengedni nagyapát – mondta a kis Tóth s fáradt, öreges lépteivel odacsoszogott.
Margit néni elengedte. Félkarjával védőn magához szorította Berci fejét, aki kibújt az ölelés alól.
– Ha még egyszer kezet emel Bercire, elvisszük magától. El­visszük az unokáját – mondta lassan, minden szót megnyomva, s mert az öreg értetlenül bámult rá.
– Csakhogy én nem megyek – szólalt meg a kis Tóth s kezefejével a szemét nyomkodta. – Én nem hagyom el nagyapát.
– Mi lesz így belőled? – Margit néni hangja megtelt szánalommal. – Nem bánod, ha ütnek, vernek? Nem bánod, hogy nincsen otthonod? Mert nincsen neki – fordult Tóth bácsihoz. – Azért csavarog el hazulról, azért menekül a szigetre. Mi várja ide­haza? Pofonok, meg borosfiaskók. Egy jó szót nem kap magától.
Az öreg Tóth táskás szeme megtelt könnyel. Szipákolva rúgta odébb a borosüvegeket. – Én tán kaptam egy jó szót? – Hirtelen elszállt fejéből a mámor, a szenesládára ereszkedett, levetette a kabátját, amely dohszagot árasztott. – Úgy vertek, mint a répát. Mindenki vert – mondta kijózanodva.
– Mit gondol, miért verték? – kérdezte Margit néni.
Az öreg a vállát vonogatta. – Mit tudom én! Vertek!
– Mert nyomorúságban éltek, tudatlanságban – felelt csende­sen Margit néni. – Azt tehettek magukkal, amit akartak!
Tóth nem válaszolt. – Az apja elkeseredésében verte magát, mert őt is verte valaki – folytatta Margit néni.
– Valaki? Mindenki! – szólt közbe Tóth bácsi. – Anyám is vert. Őt meg a gazdaasszony verte.
– De ki bántja magát? – kérdezte Margit néni. – Az unoká­jának építi ezt a várost. Ott fognak lakni, abban a szép erkélyes házban, amelynek az alapját maga veti meg. Berciből minden lehet, ha maga is úgy akarja. Csakhogy magának akarnia kell!
Tóth bácsi felkelt, kiegyenesítette a derekát. – Hogy engem ki bánt, azt kérdi? Odaveszett a háborúban két szép fiam. A bomba meg elvitte a harmadikat. Az volt a legnagyobb verés! – Amíg csak tenyérrel vertek, püföltek, kibírtam, de amikor bomba tépte szét en­nek .a gyereknek az apját… –  a falnak dőlt, kiálló lapockája meg­rázkódott a sírástól. – Azóta szomjazom én. Mert a bor mégis csak erőt ad. Olyankor semmit sem érzek. Igaz, Berci?… Te tudod.
– Nem rossz ember nagyapa – mondta remegő szájjal a kis Tóth s egyre hátrált.
Margit néni megfogta Tóth bácsi vállát s maga felé fordította. – Hallja, mit mond Berci? Hogy maga nem rossz ember. Pedig maga azt akarja, hogy minden újra úgy legyen, mint a régi világ­ban volt.
– Hogy én azt akarom?! – Tóth bácsi megütődve kapta fel a fejét. – Ki meri azt állítani?
– Ha nem akarná, rá sem nézne többé az italra. Mert aki iszik, nem tudja mit csinál. Az előbb is… tán már nem is emlékszik rá. Nadrágszíjjal támadt erre az egy szem unokájára.
– Azért van köztünk a háborúság! – csattant fel Králik bácsi. – Nézni sem tudom mit művel azzal a gyerekkel, amikor teleszívja magát.
– Ha így megy ez továbbra is, nem maradhat magánál Berci – mondta Margit néni. – Mert belőle olyan embert akarunk faragni, aki nem hagyja elpusztítani, amit megteremtett!
Berci kezefején még mindig ott piroslott az ütés helye. – Nekem itt kell maradnom nagyapa mellett. Vigyázni rá…
Tóth bácsi eres szemét könny futotta el. – Tudok én magamra vigyázni, no nézd csak! Nem vagyok én dedós! Vigyék innen ezeket az üvegeket! Ne mindet! Egyet hagyjanak itt mutatóba….
– Valamelyik nap újra eljövünk magához – búcsúzott el Margit néni. – De meg kell ígérnie, hogy nem iszik többet.
– Semmit sem ígérek – fortyant fel Tóth. – Semmit.
– Akkor nem dolgozhat itt tovább. Dolgozni csak tiszta fejjel lehet. Akinek ködös a feje, azt mindenre rá lehet venni.
Tóth bácsi komoran kapargatott egy pecsétet a ruhája ujján. – Csakhogy azt mások döntik el, hogy dolgozhatom-e itt vagy sem. Ha jól végzem el a munkám, márpedig abban nincsen hiba…
A villany hirtelen kialudt, olyan sötétség borult a barakkra, hogy az ember a kinyújtott kezét sem látta.
– Mi történt? – kérdezte ijedten Tücsök.
Margit néni az ablakhoz tapogatózott, útközben felborított egy széket, amely hangosat koppant. A sarokban menydörgésszerű robajjal tört össze valami. Králik felszisszent.
– Ripityomra török itt mindent.
Vastag sötétség burkolta be a házakat, a szemközti ablakok fénykoszorúját mintha szurokba mártották volna, a meghitt fények kialudtak. – Hol vagy? Jaj, hol vagy? – hallatszott messziről egy kiáltás.
– Kint is sötét van? – kérdezte szorongva Sári.
– Mindenütt. Az egész telepen – mondta Margit néni. – El­vágták a vezetéket.
– Múlt héten is… Múlt héten is ezt csinálták – jajdult fel Sári. – Anyám épp a magasban dolgozott. Majd lezuhant az áll­ványról.
– Mit gondol Tóth bácsi, ki vágta el a vezetéket? – kérdezte Margit néni.
– Honnan tudjam én azt?
– Mit gondol, ki akarja megzavarni a munkánkat? – folytatta konokul Margit néni. – Ki akarja, hogy elveszítsük a fejünket s egymásnak szaladjunk a sötétben? Mit gondol, ki repeszti meg a csöveket, hogy víz nélkül maradjunk s ne tudjuk felépíteni a várost?
– Mindig jön valami… – morgott Tóth bácsi.
– Magától nem jön semmi, csak ha úgy rendezik, hogy jöjjön. Maga tán nem zúgolódott, hogy nincs vize a betonozáshoz?!
– Az utakat meg elöntötte a víz! – kiáltotta Tücsök. – Alig tudtam átgázolni a vízen. Még most sem száradt meg a cipőm.
– Mit gondol, kik csinálják, hogy mindig “jöjjön valami”. Azok, akik nem tudják elviselni, hogy gyárakat, építünk, kohókat s olyan erős országot… Hallja, Tóth bácsi? Figyel rám? Olyan erős országot, hogy soha többé ne támadhassa meg senki. Hogy senkit közülünk meg ne üthessenek! Se kézzel, se bottal, se fegyverrel.
Gyufa sercent, gyenge fény ágaskodott, de alighogy lobbant egyet, már ki is húnyt.
– Aztán hol az az ellenség, amelyik… hogyan mondja? – dadogott az öreg.
– Talán éppen a maga közelében. De nem vészi észre, mert a szesz dolgozik magában.
Csörömpölés hallatszott, az öreg odébbrűgta az üvegeket, azok összekoccantak, széttörtek. Átható borszag töltötte meg a levegőt.
Berci, aki eddig meglapulva húzódott meg a sarokban, gyertyát kaparászott elő, meggyújtotta. Az imbolygó, füstös gyertyaláng megvilágította az öreg Tóth félarcát, amely haragosan meg-megrángott. Mintha vitatkozna valakivel, felmordult, torzonborz arcán összefutottak a ráncok, fejét keményen próbálta felszegni, de hirte­len elernyedtek a vonásai, lecsukódtak a pillái… A másik félarcát nem lehetett látni, beleveszett a sötétségbe.

*

Négytagú csapat botorkál a sötét utcán. Margit néni megy leg­elől, a házak falán tapogatózik, a gyerekek meg libasorban utána. Vigyázni kell a lépteikre, vigyázni a szavukra is…
Ferkó megrántja Tücsök szoknyáját, hogy szóljon már! De Tücsöknek olyan nehéz a szíve.
– Pajtások, rátok bízom Bercit – mondja csendesen Margit néni. – Most már látjátok, miért kódorog el az iskolából. Nem mer készületlenül, összeverve beállítani közénk.
Csakhogy nem egyedül kódorog, meg kell mondani, bíztatja magát Ferkó. Életbevágóan fontos – mondja magában, mert a nyelve csak nem akar engedelmeskedni.
– Egy egész csapatot visz magával, egy egész bandát! Még nyolcadikosokat is!
– Fogtak egy kis rókát, meg bíbicet… illetve egy foglyot – szól közbe Tücsök, mert előbb az eredményeket kell felsorolni, csak azután a hibákat. S egy róka, meg egy bíbic mégis csak eredmény.
– Teknősbékájuk, gyíkjuk, mindenféle madaruk van – foly­tatja Ferkó, aki elérti Tücsök szándékát. – S egy odvas fában gyűj­tik a… gyűjtik, amit összeszedtek. –  Tűz!… tűz! – gondolja Ferkó és nekifohászkodik. – Margit néni, nagyobb a baj, mint gon­doltuk… A kis Tóthék lopnak.
– Mi?… hogy mondod?
– Lopnak – mondja Ferkó olyan hangon, mintha önmaga előtt is restelné.
Margit néni hirtelen megáll, a sor felbomlik.
– Lopnak – ismétli s amikor újra megindul, nem törődik vele, hová lép, indulatosan tapossa a sarat, bokáig süpped a latyakba, úgy siet, hogy alig tudják követni.
– A szíj meg a szalag náluk van.
Szótlanul haladnak előre. Nagysokára szakad csak ki Margit néniből:
– Sokat, nagyon sokat kell az öreggel foglalkozni, hogy rá lehessen bízni Bercit.
– Margit néni… én megpróbálkoznék vele – mondja Tücsök és nem lehet tudni, a sietségtől vagy az izgalomtól zihál-e a hangja. – Én tudom, hogy nekem sok még a hibám… De azért csak tessék rámbízni a nagyapát.
– Kislány vagy te még ahhoz – mondja gyöngéden Margit néni.
– De úttörő vagyok. S még hozzá dunapentelei úttörő – mondja büszkén Tücsök. – És az már valami…
Margit néni megszorítja Tücsök kezét.
Tücsök még másnap is érezte kezén a szorítást, pedig Margit néni nem is fogta meg olyan erősen.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953