Sztálinvárosi gyerekek VII.

VII.

A csengő vidáman berregett. Ilyenkor hanyatt-homlok futnak a gyerekek a katedrához, megkérni Margit nénit, mondja meg, mi az eredmény. De ma figyelmeztető szemvillanások tartották vissza a türelmetleneket, hogy mindenki maradjon a helyén s szótlanul vár­ják be, amíg Margit néni előveszi a haladási naplót.
– Szikora Sári; számtanból javítottál. Négyesre állsz. Zaka­riás Imre ötös. Egyedül oldottad meg a példákat?
Zakariásnak még a pattanásai is égtek az örömtől. Combjára szorította a kezét s állát leszegezve jelentette: – Egészen egyedül.
– Tücsök, te is kitettél magadért. Már ami a számtant illeti.
A tanulmányi eredményekkel meg vagyok elégedve. A magatartást majd délben beszéljük meg.
Tízperc szünetben az ablakmélyedésbe húzódva vitatták meg, milyen hangon mondta ezt Margit néni. Tücsök szerint, a hangsúly­ból arra lehet következtetni, ma szerzik meg az első csillagos napot. Sári viszont azt állítja, hogy az első csillagos nap még messze van.
– Miért? Miért lenne messze? – kiabált Tücsök, de rögtön észbekapott: jaj, ezzel is ront az osztály magatartásán! Ezért sut­togva folytatta: – Olyan fegyelmezettek voltunk, hogy ilyet még nem is láttam! Senki se késett el, senki sem fecsegett!
E percben lépett oda Sári. – Tegnap elvitte valaki a szala­gomat.
– Biztos kölcsönkérte s elfelejtett szólni – ugratta Tücsök.
– Olyan a hajam, mint egy szénaboglya! – rázta meg Sári bánatosan a fejét. – A szép sötétkék szalagomat sinkófálta el.
– Majd visszahozza, ha elvitte – vígasztalta Jutka.
– Nem azért vitte el, hogy visszahozza.
Ferkó szigorúan összehúzta a szemét. – Csak nem akarod ezzel azt mondani…
– De azt!
– Hátha kicsúszott a hajadból.
– Nem csúszhatott ki, mert kivettem, szépen összetekertem és a padomba dugtam. Néha még rá is ülök, ha már nagyon gyűrött, így szoktam kivasalni.
– Hát az jó kis mángorló! – Tücsök megszorította a karját.
– Ez tegnap történt? Mért nem jelentetted már tegnap?
– Mert azt hittem, csak tréfából vitték el s ma visszahozzák. De nem hozták vissza. Olyan a hajam, mint egy szénaboglya.
– Ezt már mondtad. – Tücsök bosszúsan ráncolta homlokát.
S ez ma történt!… éppen ma… Rémes! Vállalod a felelősséget, hogy a te szalagod miatt felboruljon a rend?
– Neked az a rend, ha pisszenés se hallik, s közben eltűnik az ember szalagja?
– Igaza van Sárinak – szólt közbe Ferkó.
– Nincs igaza! – hadonászott Tücsök – csak az első csillagos napot nehéz megcsinálni. S ha ő most szól, éppen most, amikor a legjobban állunk!
– Ha ő nem szói, én szólok, mert nékem meg a könyvszíjam tűnt el – mondta Oszoli. – Atyám is jelenteni fogja, délben értem jön és megerősíti, amit állítok.
– Mit erősít meg? – kérdezte Tücsök letörten s most nem mosolygott Oszoli választékos beszédén.
– Azt, hogy lejtőre került az osztály.
– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltott Tücsök felháborodottan és Ferkó akkorát nyelt izgalmában, hogy az ádámcsutkája majd kiug­rott. – Kikérjük magunknak! Azért, mert valaki véletlenül… Nem is hiszem, megkeressük neked a szíjat. Minden őrsvezető beszélje meg az őrsével! Felkutatjuk az osztályt, a folyosót, az udvart. Addig pedig senkit ne gyanúsíts.
– S ha mégsem kerül elő?
– Nem lehet, hogy elhánytad valahol? – kérdezte reménykedve Tücsök.
Oszoli feleletre sem méltatta.
Hiába, el kellett mondani Margit néninek a dolgot.
Oszoli aprólékosan ismertette a szíj eltűnését.
– Délben még azzal távoztam. Vadonatúj szíj volt. Délután visszajöttem a tanulószobába. De ott nem tudtam megírni a lecké­met, mert a kis Tóth meg Mihalik gombozott. Hiába intettem őket. – Oszoli az ujját ropogtatta, rendreutasítőan nézett Mihalikra, aki az ablaktáblán döngő legyet figyelte.
– Aztán eltávoztam vizet inni – folytatta Oszoli. – Amikor visszajöttem, be akartam szíjazni a könyveimet, de a szíjat nem találtam. Verejtékben fürödtem az izgalomtól. Atyám azt kérdezte odahaza tőlem: mitől vagy ilyen feldúlt, fiacskám?
– Majd mi megkeressük! – mondta nyugodtan Margit néni. – Innen semmi sem veszhet el.
Óra után kiborították a fiókodat, félretolták a szekrényeket, olyan lett a tanterem, mintha hurcolkodnának. Már nem volt egy tenyérnyi hely sem, amit át ne kutattak volna.
– A tanulószobában is meg kellene nézni – buzgólkodott Mihalik és Oszoli lemondóan ballagott Tücsök után, aki kettesével ugrálva át a lépcsőket, sietett a tanulószobába.
– Nincs meg – lihegte Oszoli szinte diadalmasan. A padjára ereszkedett, benyúlt a könyveiért és felhorkant. Ott feküdt a szíja a rajzfüzet mellett. Megtörölte a homlokát. Ez nem lehet… Akkorát roppantott az ujján, hogy attól lehetett tartani, menten letörik…- Húszszor is megnéztem, legalább húszszor.
– Mitől vagy ilyen feldúlt, fiacskám? – suttogta elváltoztatott hangon Tücsök.
– Valaki csúfot űz belőlem – nyögte Oszoli.
Tücsöknek elpárolgott a jókedve. Ha csakugyan így áll a dolog – és így áll, mert ő is bekukkantott az Oszoli padjába és hűlt helye volt a szíjnak – akkor ezt a magatartás rovására írják. Hát soha­sem tudják már megcsinálni azokat a csillagos napokat?
– Az imént a szíjat kerestük, most meg azt fogjuk fülöncsípni, aki ilyen vaskos tréfákkal rossz hírbe keveri az úttörőket – mondta Margit néni. – Oszoli jogosan hihette, hogy a szíját ellopták.
Sürgetőn, barátságosan szólalt meg a csengő, a nyolcadik osz­tályból kitódultak a tanulók, a folyosó kövén hallatszott lépteik ko­pogása. Az üvegajtóig szépen sorakozva mentek, de ahogy elérték az üvegajtót, a kopogás dobogásba csapott s a nagykapun kilépve, hangjuk fokozatosan erősbödött s minél távolabb kerültek az isko­lától, annál harsogóbb lett.
Közvetlen az ablak előtt egy sárkány repült fel, ott libegett az átlátszó levegőben, majd a gyerekek örömrivalgása közben a torony­daru felett állapodott meg, a daru emélőkarjára telepedett, mint valami óriás pillangó.
Tücsök nem nézett arra. Egyre csak az járt a fejében, hogyha ez a buta szíjdolog nem jött volna közbe, most kihirdetné Margit néni az első csillagos napot. Dehát mindig közbejön valami. Elszon­tyolodva ment vissza az osztályba, ahol csend volt, várakozó, nyug­talan csend. Tücsöknek Ferkóra tévedt a szeme, aki bizakodóan, csillogó tekintettel nézett Margit nénire. Jutka is féloldalra hajtott fejjel várt. Akkor tartja így a fejét, ha valami örvendetes dologra készül fel.
– Mindenki becsületesen készült a mai órákra – kezdte a nagy csendben Margit néni. – Látom, a többi tantárgyból is jól feleltetek. Senki sem késett el, még Mihalik sem. Igaz, hogy a kis Tóth és Daru Kati ma megint nem jött iskolába…
– Korán reggel Katiért mentem – jelentette Jutka -, de nem találtam már odahaza.
– Délutánra behívattam a szüleiket – mondta Margit néni.
– Tóthnak nincsenek szülei – szólt közbe vastag hangján Mihalik. – Csak egy részeges nagyapja van!
– Mindezt régóta tudom, azért is nem fogtuk szigorúbban a kis Tóthot. Azért próbáltuk szeretettel, türelemmel rendre szoktatni. De hát ez nem megy máról holnapra.
“Berci nagyapja miatt nem tudunk csillagos napot szerezni” – gondolta elkeseredetten Tücsök s dacosan az ablak felé fordította fejét, ahonnan az ujjongó hangok betódultak.
– Igaz, hogy ma gonosz csínyt követett el valaki közületek, de erről ti nem tudhattatok – hallotta Margit néni hangját.
Tücsökben újra ébredezni kezdett a reménység. Mégis?… hát mégis? – gondolta és gyorsan visszafordította a fejét s olyan mere­ven ült, hogy szinte belefájdult minden porcikája.
Margit néni a padok között járkált, meg-megállt egy pad előtt, úgy beszélt tovább. Most Mihalik elé ért, hosszasan, figyelmesen nézte.
– Egyedül követte el az a valaki a csínyt, a többiek nem lát­hattak belé, nem sejthették, mit forgat a fejében. Ezért hát ők nem is felelősek. Adjátok ide az osztálykönyvet.
Ferkó sietve hozta. Margit néni Mihalik padjába ült, fellapozta az osztálykönyvet, gömbölyű betűket rótt egymás mellé, de ezúttal senki se moccant, hogy a keze mozgásából következtessen, mit írt…
Tücsök tízig számolt magában. Nyolc… kilenc… mindjárt megtudom. Tízl A szíve hevesen vert.
– Megkaptátok az első csillagos napot – mondta Margit néni és mintha két kis csillag gyűlt volna ki a szemében. – Az igazgató elvtárs majd hitelesíti az osztálykönyvben.
Tücsök a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa kiáltását. Azután a magasba lökte karját. – Ujjongani szabad? – kérdezte. Margit néni elnevette magát: – Ujjongani mindig szabad!
Később Margit néni azt mondta nekik: – Idehallgassatok, paj­tások. Ez a szíjeltűnés sehogy sem tetszik nekem! Soha többé ne forduljon elő ilyen ostoba tréfa. Legyetek résen! Ne nyugodjatok, amíg meg nem tudjátok, ki az, aki szántszándékkal zavarja munká­tokat. – Mihalikhoz fordult: – Mihalik Zoli, küldd el hozzám az apádat.
– Az én édesapám nem mehet. Napközben alszik, mert éjszakai műszakon dolgozik.
– Akkor majd én keresem fel. Ti meg kövessetek el mindent, hogy Katiból, meg a kis Tóthból úttörők váljanak.
Kora délután Tücsök, Ferkó, Jutka és Sári felkerekedtek és elmentek Margit nénihez. Az ajtó előtt sokáig tisztogatták cipőjüket.
– Ki fog beszélni? – kérdezte Tücsök.
– Én, természetesen – mondta Ferkó.
– Miért olyan természetes az?
– Én találtam ki az egészet.

Az ajtó váratlanul kinyílt s Margit néni jelent meg az előszóbában, karján a kisfiával. – Hozzám jöttetek? – kérdezte csodálkozva.
Egyikük sem szólt. Sári meglökte Ferkót, hogy beszéljen, az meg Tücsökre nézett. Végre Tücsök torkát reszelve megszólalt: – Elhatároztuk, hogy mi négyen…
– Gyertek beljebb – szakította félbe Margit néni. Bevitte őket a szobába, letette a kisfiút a járókába. Az mérgesen rázta a farácsot, majd négykézlábra ereszkedvé csúszkálni kezdett.
– Ez Csete Andris pajtás – mutatott Margit néni a kisfiúra, akinek kopasz fejecskéjén csak élől kunkorodott kis pihehaj.
– Mi négyen elhatároztuk, hogy komolyan utánanézünk a kis Tóthnak – mondta Tücsök. – Az őrsök között felosztjuk a felada­tokat. Ütemtervet készítünk. – Elővett egy kockás füzetlapot s ha­bár kívülről tudta, mit fognak csinálni, a lapról olvasta fel.
– Első pont: Sári elmegy megismerkedni a nagyapával.
– Nagyon helyes – mondta Margit néni. – Újra beszélünk Tóth nagyapa brigádvezetőjével.
– Az én őrsöm vállalja – mondta lelkesen Sári.
– Nem kell az egész őrsnek mennie – jelentette ki Margit néni. – Elég, ha én megyek el veled.
Tücsök már nagyon sajnálta, hogy nem ő választotta a nagy­apát. S ha cserélne Sárival? Szerencséje van ennek a gömböcnek. Egész délután Margit nénivel lehet.
Én különben már érdeklődtem Tóth nagyapa felől a munka­helyén. A brigádvezetővel is beszéltem, de nem árt, ha újra elme­gyünk – mondta Margit néni.
– Második pont! – Ferkó kivette Tücsök kezéből a papírlapot.
– Kimegyünk a szigetre Katiék után, mert már kinyomoztuk, hogy odajárnak. Egy egész banda. – Hiába próbált Ferkó nyugodtan beszélni, a hangja elárulta izgalmát.
– Miért nem jelentettétek ezt óra alatt, vagy rajtanácsülésen?
– A nyomozás érdekében. Nem jó, ha az egész raj tudomást szerez róla, hogy iskola helyett a szigetre járnak – mondta Jutka.
– Azért kerestük fel Margit nénit a lakásán, mert ennek egyelőre titokban kell maradnia.
– Azért megyünk mi magunk – vette át a szót Tücsök. – Már megvannak a terveink, hogyan csinálunk nekik kedvet az ískolábajáráshoz.
– Halljuk azokat a terveket!
– Előbb ki kell fürkészni, mit művelnek ott a szigeten. Margit néni mondta, legelőször ismerjük meg a körülményeket.
– Hát csak rajta! Holnap este összeülünk, én elmondom nek­tek, mit végeztünk Tóth nagyapával, ti meg elmondjátok nekem, kikből áll az a szigeti társaság, amelybe Daru Kati, meg az a sze­rencsétlen kis Tóth keveredett. De addigra össze kell hívni a rajtaná­csot. A rajtanács előtt nincsen titok.
Margit néni elgondolkodva játszott egy összenyomorgatott kaucsukcsörgővel, látszott rajta, hogy észre sem veszi, mit tart a kezében. – Ez a Daru Kati biztosan vágyódik az otthoni élet után… Hiányzik neki a mező, az erdő… Azért szökik ki a szigetre. Szépen, türelmesen bánjatok vele. A kis Tóth meg olyan elhagyatott! Senki sem törődik szegénnyel, az osztályban ö a leggyengébb. Valami olyan feladattal kellene megbízni, ami neki való, amivel megmutat­hatja, hogy ér valamit. Ezen törjétek a fejeteket.
– Mi is erre gondoltunk. Hogy megbízzuk valamivel! – Tü­csöknek felcsillant a szeme.
– Várjatok csak! Mi lenne, ha azzal bíznánk meg, hogy szer­vezzen egy szép kirándulást? – kérdezte Margit néni.
A pajtások összenéztek. Kirándulást?… A kis Tóth?…
– Hátha a kis Tóth ért a szervezéshez. Próbálkozzunk meg vele.
Tücsök újra megkérdezte: – Egész napi kirándulást tetszik gondolni? Reggeltől estig kint lennénk a szabadban?
– Persze. Egyik szép vasárnapon felkerekedünk és kimegyünk valahová.
– Jaj, Margit néni! – Tücsök alig bírta visszatartani magát, hogy a nyakába ne ugorjon. De csak homlokához emelt kézzel tisz­telgett.
– Igenis. Előre!
Andris észrevette az asztalon a csörgőjét és éktelen sivításba kezdett. – Ne zavarj most, bogaram! – mondta neki Margit néni. – Nem hallod, hogy fontos megbízatásban járnak a pajtások?
– Hallottad? fontos megbízatást mondott – súgta Ferkónak Sári és gömbölyű képe mégjobban kigömbölyödött.
A kapu előtt a gyerekek szétváltak. – Egy óra múlva találko­zunk a siklónál. Addig én elintézem a kis Tóthtal, hogy magával vigyen bennünket.
– Jobb lenne meglepni őket – ajánlotta Tücsök. – Egyszer csak ott termünk a szigeten, mintha a földből nőttünk volna ki.
Jutka tiltakozott. – Hogyisne! Még eltévedünk! Sohasem jár­tunk arra, nem ismerjük a járást.
Rövid, de annál hevesebb vita után elbúcsúztak egymástól. Egy óra sem telt belé s újra találkoztak. Ferkó diadallal jelentette: Máris indulunk! Futólépés!
A rakodóparton Oszoli tartóztatta fel őket. – Tudjátok már? – kérdezte és levizezett haja most csomósan tapadt a homlokára. – Nem tudjátok?
– Nyögd már ki!
– A szíjam… a vadonatúj szíjam újra elveszett!

*

Kati megállt a konyhájuk ajtaja előtt. Bentről szóváltás hangja szűrődött ki és Kati inkább érezte, mintsem hallotta, hogy róla folyik a szó.
Az apja beszélt éppen, ha az ajtóra tapasztaná a fülét, meg­tudná, hogy mit mond, de hát ő nem tesz ilyet… Azt sern tagadja el, hogy mulaszt az iskolából, semmit el nem tagad. S ha megszid­ják érte… ha úgy nekitámad az édesanyja, mint a minap is?… Ettől egy kicsit összeszorult a torka s a szíve hevesen kalimpálni kezdett. De hát így kedves ő az úristennek, ha szenved miatta, vigasztalta magát. Hogy mondta a tisztelendő úr? “Lám, milyen erős lélek lakik tebenned. Ki hitte volna?”
Kati elszántan lenyomja a kilincset.
– Éppen kapóra jössz – fordult feléje az édesanyja, de az apja gyorsan közbevág. – Mondtam már, hogy ne erőltesd azt a tanulást. Imént beszéltem meg az irodán. Felveszik küldöncnek.
– A lelkire venné, hogy olyan maradjon ez a lány, mint az egynapos borjú? – kérdi szemrehányóan Daruné s a szeme keskenyre szűkül a haragtól. – Nekem nem kell az ő keresete! Most fogjam munkába, amikor én is keresek?
Kati megütődve kapta fel a fejét. Már nem is a szidástól fél, most semmi más nem jár az eszében, csak az, hogy anya ellentmond apának. Rettenetes baj lesz ebből! Fájó ürességet érez a gyomrában.
– Minden ember taníttatja a gyerekét, csak az enyém ne tanul­jon? – csattan fel anya s harciasan dobálja a fazékba a kockára vágott krumplikat.
Még sohasem látta ilyennek. Ez nem is az ő anyja..  Ki bíz­tatta fel, hogy szembeszálljon apával? Mert valaki felbíztatta! Minden visszájára fordul ebben a szörnyű városban. Ami otthon rend­ben ment, az itt tótágast áll. Sokszor összeszidta az édesanyja, még a varkocsát is meghúzogatta, hajaj, de hányszor! Ha most jól összeszidná, nagy kő szakadna le a szívéről! Ha nem apával ellen­kezne, de őt kapná el, jól megrázná s maradna minden a régiben.
– Piros se erőltette meg magát a tanulással, mégis megvan a magához való esze – morgott az apja s még jó hogy csak morgott, mert Kati attól félt, hogy rájuk kiált.
– De én azt akarom, hogy ne csak magához való esze legyen – fűzte tovább a szót az édesanyja, azon a szokatlan új hangján, ahogy azelőtt sohasem szólt. – Honnan tudtam volna én, mi minden lehet belőle, ha tanul – sóhajtotta. – A munkavezetőnk akkorka lány, egy kis semmi, így szemre. De megnézheti, hogy érti a dolgát. Cseléd volt azelőtt, megszökött a gazdájától, Pestre ment tanulni. Csete Margit meg…
Katit mintha fejbevágták volna. Szóval Csete Margit. Biztosan ő panaszolta be, hogy nem jár iskolába. Persze, hogy ő uszítja az anyját, tudhatta volna.
– Csete Margit pamutgyárban dolgozott, ő maga mesélte.
A konyha megtelt fűszeres, illatos gőzökkel. Kati máskor még az étel rotyogását is őrömmel kísérte s alig várta, hogy az édesanyja asztalra rakja a gőzölgő tálat. S amikor belemerítette kanalát, a gyö­nyörűségtől már előre nagyokat nyelt. Most rá se tudott nézni az ételre, a torka megtelt keserű nyállal, azt gyűrögette le. Nem elég, hogy a házukat, kertjüket tönkretették, még az édesanyját is ellenük fordítják. Azt akarják, hogy összevesszenek apával, Ők, akik soha egy hangos szót nem váltottak! Anya még a gondolatát is elleste apának, egyetlen szemhunyorítására rögtön elhallgatott s szótlanul végezte tovább a dolgát. Itt pedig… Ki érti ezt? Itt csak fújja to­vább a mondókáját, nem törődik vele, hogy apának ínyére van-e amit mond, vagy sem…
– Te meg mit játszogatsz, amikor rólad van szó? – fordul most őhozzá, pedig ő nem is játszik, csak a varkocsa végét fonogatja ki-be. – Hallod? A te Margit nénid úgy kezdte…
– Az enyém ugyan nem! Tőlem vihetik!
Anya arcát pirosság futotta el. – Így beszélsz a tanítónődről?
– Nekem nem kell! – Kati próbálja visszatartani a sírását, amely már a nyakában birkózik. – Apa se állta Sánta-Túrt, inkább koplalt, de nem járt el többet hozzá napszámba.
– Ez igaz – hagyta helyben Daru, de a felesége, ahelyett, hogy megnyugodott volna, még haragosabb lett.
– Ó, hogy miket nem beszéltek itt össze! Hiszen Sánta-Túr úgy dolgoztatta magát, hogy a szeme szikrázását a mennybéli csil­lagokkal tévesztette össze! A maga küzködése rakott akkora zsír­párnákat a hasára, hogy a csizmája orrát meg se látta tőle. Pedig azt is a maga verejtékével fényesítette.
Apa a gulyást kanalazta. Evés közben nem szerette a hangos szót, olyan csendnek kellett lenni, mint a templomban. De anya most ezzel se törődött.
– Sánta-Túrt emlegeti egy sorban Csete Margittal, aki közü­lünk való? – kérdezte felíndultan.
Katinak már a szájaszélén sompolygott a sírás. Már ide is be­fészkelte magát Csete Margit? Itthon sincs nyugta tőle? Most meg már azt meséli az anyja, hogy tökmagot meg pattogatott kukoricát árult kislány korában a gyárudvaron… Biztosan akkor is egér­szeme volt, mint a bátyjának.
– Tökmagárúsból nem Iehet tanítónő! – kiáltja, mert nem hagyja elbolondítani magát.
– De bizony, hogy lehet! Hisz ott van a szemed előtt. Bekerült a gyárba munkásnőnek. S este tanult, meg éjszaka. A Dolgozók Isko­lájába járt. Te meg mért sírsz?
– Mert nem így beszélt édesanyám odahaza;; Egészen máskép beszélt – csuklik fel Kati.
Daru is abbahagyja az evést, szétsimítja a bajuszát, mutatóujjá­val lapítgatja. – Hagyd már el, Tercsi. Mit nyaggatod?
Ettől Katinak méginkább elerednek a könnyei. Apa is látja már, hogy elmarták mellőle az édesanyját… Hogy már csak azok szá­mítanak anyának, akik miatt ott kellett hagyni a házat, a szederfát, a kiskacsákat, meg Betyárt, a kutyát, jaj, Betyárt, majd elfelejtette!
– Azért sírok, mert egészen máskép beszélt… Tudja azt maga is… – csuklik fel, sós könnyeit nyalogatva.
– Azóta láttam egyetmást – mondja anya és elgondolkozva ölébe ejti a kezét.

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953