Sztálinvárosi gyerekek IV.

IV.

Napok óta szakad az eső. A felázott utakon megdagad a sár, az eső apró pontokat szurkál belé. Kati a konyha ablakából nézi a gyűrűző pocsolyákat, melyeket a, munkába sietők hiába igyekeznek kikerülni: felfröccsen nadrágjuk szárára, szoknyájuk szélére.
Tulajdonképpen már neki is el kellene indulnia, mert nem ér be csengetésre. De csak áll tovább az ablakkilincsbe fogózkodva. Tegnap se volt iskolában, Pirossal találkozott az akácosban, a fa alá húzódva várták, hogy elálljon az eső, de az csak ömlött, nya­kukba zúdítva a levelekről lepergő vizet.
– Rendfelelősnek akartak – újságolta Pirosnak, aki megkér­dezte:
– Csete?
– Az.
Piros összeszorított szájjal nevetett s ráterítette nagykendőjét, pedig nem is volt hideg.
– Most hízelegne. Észrevetted, hogy egérszeme van?
– Öhöm…
– Ne hagyd magad befonni – figyelmeztette Piros.
– Nem is… Megmondtam az egész osztály előtt, hogy semmi­sem leszek.
Piros Kati fejebúbjához szorítja az arcát. – Jól tetted, hogy nem vállaltad azt a rendfelelősséget. Ha nem tetszik neki, legfel­jebb kimaradsz az iskolából. A tisztelendő úr mindenre megtanít, ő maga üzente.
Katinak jólesett, hogy a tisztelendő úr üzent neki. Lám, nem hagyja el! Megtartja az ígéretét.
Piros egész délelőtt vele maradt. Pedig csuromvizesre ázott, tömött varkocsa megszítta magát esőcseppekkel. A búcsúzásnál egész zacskó aszaltkörtét nyomott a markába, s megcsókolta, amit nemigen szokott megtenni. – Te csak ne félj senkitől – bíztatta.
Hát nem is fél. Most se igen töri magát, hogy időben érjen az iskolába. Meglehet, hogy ismét előveszik. Nem is megy be. Úgyis .elkésett… Most már ezt is a fejére olvasnák. Van még egy kis szalonna, zöldpaprika az ablak közt, azt eszi meg ebédre. Dehogyis lép ki az utcára, még meglátná valaki.

Délfelé jár az idő, amikor kopogtatnak, s az ajtórésen egy ka­pucnis, esőköpenyes kislány dugja be a fejét. A kapucni alól simára fésült haj kandikál ki, minden olyan rendes, takaros a kislányon, mazsola szemei, feszesen lábára simuló zoknija, kukoricaszemek­hez hasonló fogai, berakott szoknyája.
– Te vagy Daru Kati? – kérdezi tőle.
– Én – mondja meglepetten.
Garas Ferkó helyett jöttem el. Ő jelentkezett, hogy sorra látogatja a betegeket. De most éppen nem ér rá, mert tisztasági felelős, meg faliújság-felelős, meg a lombgyűjtést is ő akarja kézbe­venni… – Újságpapírt vesz ki a zsebéből, a tisztára súrolt padlóra teríti, arra lép nagy óvatosan. – Nem akarom összetaposni a padlót.
Kati csak nézi. Ez meg honnan pottyant ide?
– Tegnap jöttem meg anyukámmal – mondja az esőköperryes kislány, mintha Kati gondolataira felelne. – Idehelyezték anyuká­mat, orvosnak. Ha akarod, rögtön elviszlek hozzá.
Kati még sose hallott orvos anyáról. Már azon is elálmélkodott, hogy Sári anyja ácsnak tanul.
– Biztosan beteg vagy – mondja aggódva a kislány és Kati pulzusára tette a kezét.
– Miért lennék ért beteg?
– Hát mert nem jöttél iskolába.
– Nincs énnekem semmi bajom – húzta el a száját Kati.
– Akkor meg mért maradtál itthon?
– Csak…
Pár pillanatig fürkészve nézegetik egymást.
– Tárnok Jutkának hívnak. – A kislány a kezét nyújtotta és tovább beszélt. – Ketten jöttünk tegnap az osztályba: egy Tóth nevű fiú meg én. Persze, őt se ismered. Szabad ide leülni? – A fás­ládára telepedett. – Tóth a vállamig sem ér, pedig egyidősek va­gyunk. Mmdjárt vissza kell szaladnom az iskolába. Mit mondjak, mért hiányzol?
– Nem akarózik tanulni – felelte dacosan Kati.
Jutka elgondolkozott. – Tóth se szeret… Igaz, hogy neki se anyja, se apja. Bomba ölte meg őket. A nagyapjával lakik együtt, az meg nem törődik vele. Láttam tegnap a nagyapját, mert együtt érkeztünk vonaton… – Várt egy kicsit, majd élénken Katihoz for­dult: – Tudod te, hogy milyen épületben laksz? – Látszott rajta, hogy már előre élvezi, amit felelni fog rá. – A Tárnok mérnök csontjában. Hallod? – Gömbölyű álla csak úgy rezgett a nevetés­től. – Jó? Mi? Mert ezeket az épületeket itt csontoknak hívják. Olyan a formájuk, mint valami lábszárcsontnak. Apám építette őket, ezért emlegetik így az emberek: a Tárnok csontjában lakom.
Kati kicsit tovább húzódott. Csak tán nem az a mérnök, aki náluk járt?
– Mérnök az édesapád? Olyan kopasz, szuszogós?
– Akkor sem szuszog, ha náthás – méltatlankodott Jutka. – Majd eljössz hozzánk és meglátod. A legeslegelsők között volt, akik idejöttek Pentelére. Semmijük sem volt még, csak az aktatáskájuk, abban őrizték a tervrajzokat.
Mégis ő lesz az, ütötte fel a fejét Kati.
– Nekivágtak a szántóföldeknek – folytatta Jutka – cölöpö­ket vertek a búza közé. – Olyan élénk taglejtésekkel kísérte elbe­szélését, hogy kapucnija hátracsúszott. – Képzeld el, ennek a nagy háznak a helyén búza nőtt még tavaly. Odébb meg tengeri.
Kati a köténye szélét gyűrögette. Hirtelen felugrott a helyéröl s ingerülten Jutkához fordult. – Eriggy vissza és jelentsd Margit néninek, hogy nincs semmi bajom.
Jutka komolyan nézett rá. – Nem akarlak én téged beárulni – mondta és ügyesen szökdécselt a leterített újságpapirosokon. – Holnap korábban kelek és érted jövök. Akarod?
– Margit néni bízott meg?
– Nem – mondta Jutka kicsit elnyújtott, hangon. – Csak úgy magamtól. Még mondani akart valamit, már nyitotta is a száját, de aztán meggondolta.
Amikor elment, Kati együltében megette az aszaltkörtét, mert olyan szomorúság fogta el, hogy valamivel meg kellett vigasztalnia magát. Mindent megtisztított, rendbeszedett a konyhában, ollóval kicifrázott papirost rakott a kredencbe, gyújtást készített a tűzhely alá, a sok fürge mozdulat megnyugtatta. Az a Tóth se szeret isko­lába járni, keringett a fejében s az ablakba könyökölve figyelte, hogyan tisztul az idő. Az összetorlódott, tintás felhők szétszakad­tak, világosodni kezdett az ég s a zsenge fácskák frissen mosott le­velein könnycseppnyi esővíz remegett. Már alkonyodott, amikor zajt hallott a háta megett. A szülei érkeztek meg, nedvességszagot hoztak magukkal, léptük súlyos volt a cipőjükre tapadt sártól.
Az apja fadarabbal vakargatta lé a sarat bakancsáról, morgott, dörmögött, mint mostanában mindig. Az anyja lehámozta a kabát­ját, a tűzhely elé guggolt, meggyujtotta az aprófát.
– Adjátok ide a holmitokat, hadd szárítom meg. – A szék kar­fájára lette az átázott kendőt, apa zubbonyát. – Kati, a tiédet is add ide. Még mindig sáros cipőben toporogsz?
Kati miaga alá húzta a lábát.
Daruné a tüzet fújta, az alamuszi parázs belekapott a hasá­bokba. Narancssárga lángok kapták derékon a fadarabokat, melyek sziszegve próbáltak ellenkezni.
– Na, mi lesz? – kérdezte az anyja s Kati cipőjéért nyúlt.
A kopottorrú, barna cipő ott himbálózott az orra előtt. Meg­fogta, megtapintotta a talpát. – Hiszen ez egészen száraz – mondta csodálkozva.
– Száraz – ismételte zavartan Kati.
– Nna… – Az anyja felkelt a földről, leseperte kötényéről a fahulladékot.
– Tán gumicsizmát kaptál – szólt közbe Daru. – Mert én idáig még nem tudtam szerezni.
“Apa is békétlenkedik,” – gondolta örömmel Kati, s mögéje bújt. Legjobban szeretett volna olyan kicsire összegömbölyödni, mint egy sündisznó.
– Gyere csak ide! – nyúlt utána az édesanyja. – Te nem mentél ma iskolába?
Kati első percben arra gondol, hogy nyöszörög egy kicsit, a gyomrát fájlalja. Ki lát bele egy gyomorba? “Nem is ebédeltem, mert a gyomrom… jaj!” próbálgatja magában, de valahogy nem megy. Anya úgyis rajtakapná. Mindent észrevesz. Azt is észrevette, ha egy ujjnyit levett a tejfelből. Meg azt is, ha zöld almát tépett.
– Nem, anya… nem voltam. Tegnap se voltam. – Bátran akarja mondani, de a hangja elvékonyul. Most már mindegy, gon­dolja, most már azzal is ki kell rukkolni, amit későbbre tartogatott. Erőt gyűjt, behunyja a szemét, mint amikor a diófa legmagasabb ágáról ugrott a földre. Piros cseppet sem félne, biztatja magát, s erről eszébe jut, hogy Piros mesélte: tövestül kivágták a szederfát. Ha egyszer a szederfát kivágták az udvarukon, mitől féljen? A szíve összeszorult, ha arra gondolt, mennyit játszottak a fa alatt: szájuk széle, ujjuk hegye örökké lila volt a szeder édes levétől. A selyem­hernyóit is erről a fáról etette, friss levelet tépett nekik minden reg­gel, olyan szálat eresztettek tőle, mint a csillogó napsugár.
– Nem voltál iskolában s ezt csak most mondod? – rezzenti fel az édesanyja hangja.
– Már meg akartam mondani. Mert én holnap se megyek! In­kább vizet hordanék, vagy akármi mást.
Daru belenézett a tűzhelyen álló lábasba, melyben hagymás zsír sercegett. A konyha megtelt bíztató, jó szagokkal. – Nem is lenne rossz, ha vizet hordanál. Az is pénzt hoz.
– Engedné, hogy otthagyja az iskolát? – kérdezte csendes hangján az anyja s ugyanolyan csendesen tette hozzá: – mert a törvény nem engedi.
– Mit nem enged a törvény? – kérdezte az apja, miközben nagy karéj kenyeret szelt s megmártogatta a sercegő zsírban.
– Hogy kivegyük az iskolából.
– Majd kipótolja odahaza, ha itt annyira nem akarózik neki. Hát hiszen nem sokáig maradunk itt.
– Nem lesz baj – lélekzett fel Kati. Ha rögtön az első szóra ilyen engedékeny az apja, akkor az édesanyja se veszi elő, mert mindig azt teszi, amit az apja. Ha apa szól valamit, rögtön bólo­gat rá, soha sincsen más véleménye. Nem emlékszik rá, hogy valaha mást akart volna.
– Még szégyent hozol rám – mondja az anyja. – Mindenki­nek a gyereke jár iskolába. Csak éppen az enyém kódorog.
Kati azon törte a fejét, mondja-e meg anyának, hogy Margit néni hivatta. De nem szólt, gondolta, úgysem ér rá az édesanyja, mindig tele van munkával.
Éjszaka aztán, amikor egészen sötét volt körülötte, szinte örült, hogy nem adta át Margit néni üzenetét. Ha ki is kap érte… ha megszidják, mégse csinálnak belőle úttörőt! Ő aztán betartja a szavát!
Szinte kívánta, hogy égő arccal állítson be egyszer a tisztelendő úrhoz s mutassa a csattanó ujjak nyomát a bőrén. – Vernek, pofoz­nak, de én azért sem hagyom eltéríteni magam – mondja majd fel­emelt fejjel.
Másnap Margit néni azt mondta neki: – Kati, vártam az édes­anyádat. Késő estig itt maradtam, gondoltam, napközben nem ér rá, de este szakít magának időt
– Este mosott – felelte röviden Kati, és rögtön megnyugtatja magát, hogy az igazat mondta: csakugyan mosott az anyja.
Aztán magyar óra következett, Margit néni nem kérdezősködött többet az anyja felől. Kiosztotta a füzeteket, ketten is felugrottak, hogy segítsenek neki. A szőke kis Nagy Eszti, aki tízpercben is ott sündörgött körülötte, meg Tücsök, aki egy percig sem tudott nyug­ton maradni.
– Dolgozatot írunk – mondta Margit néni. – Szedjétek össze magatokat, pajtások. Arról írunk, hogyan élünk a mi új váro­sunkban. Írjátok meg, mit jelent nektek, hogy itt éltek, ahol szeme­tek láttára nő minden. Azt írjátok, amit igazán éreztek. Mintha csak magatoknak jegyeznétek fel.
– Azt is be lehet venni, hogy futballpályát szeretnénk? – kérdezte a hosszú Zakariás.
– Csak vedd be nyugodtan – mosolyodott el Margit néni. – A fő dolog, hogy őszinték legyetek.
Jutka felnyújtotta az ujját. Én arról akarok írni, hogy ami­kor anyukámmal megérkeztünk… épp abban az órában egy lány megsebesült. Meg akarta menteni egyik brigádtársát, aki nem vette észre, hogy egy cementtel, teli vastalicska elszabadult és rohan le­felé abba a gödörbe, ahol ő állt. És az a lány, Annának hívják, eléje ugrott, hogy elrántsa onnan… és őt ütötte el a talicska.
Jutka arca égett az izgalomtóí. – És akkor szaladtak anyuká­mért. Nem volt még hordágy, amire rá lehetett volna fektetni a sebesültet… akkor anyukám kivette azt a keskeny ajtót a falból, ami a laboratóriumba nyílik, arra fektette Annát. Én azt soha, de soha nem felejtem el… mert Anna nem törődött magával, csak azzal, hogy megmentse a másikat. És anyukám azt mondta, hogy Anna úgy viselkedett, mint egy hős. Én meg azt gondoltam, anyu­kám is… igen, ő is, úgy viselkedett… Mert nem vesztette el a fejét, kirángatta helyéből az ajtót és szaladt vele, árkokon, dombokon ke­resztül. Ez volt az én első napom az új városban – fejezte be Jutka és leült.
Molnár Pista is megszólalt. Olyan vastag hangja volt, mint egy trombitának. – Én a gépekről akarok írni. Fogadtam a barátom­mal, hogy év végére minden gépet megismerek. Azért jó itt… mert ahogy kinézek reggel az ablakon, hát egy lépegető exkavátoron akad meg a szemem. Én meg durr, ki az ablakon!…
– Te, Pista! – fenyegeti meg Margit néni. – Nehogy beírd nekem a dolgozatba, hogy “durr!”
Margit néni megállt Tücsök padja előtt. – Látom, te már nagyban készülődsz – jegyezte meg, mert Tücsök serényen rágta a tollszárát.
Az osztályon nevetés szaladt végig, Sári alig tudta abbahagyni. Csak a kis Tóth nem nevetett, álmosan pislákolt, szemét dörzsölte.
– Attól félek, nem készülök el egy óra alatt – mondta Tücsök. – Mert .azt sem tudom, mit írjak meg előbb. Mindent meg szeret­nék írni.
– Neked is annyi az írnivalód? – fordult Margit néni Kati­hoz, aki úgy nézett a tiszta irkalapra, mintha valami ellenséggel kellene harcbaszállnia. A tintába mártotta a tollát. Azt mondta Mar­git néni, hogy az igazat írjuk. Ha azt írná, hogy számolja a napo­kat, amikor hazamehet már innen?… Mi szeretnivaló van ezen a sok csupasz házon?
Tollával a papír fölött keringett. “Rossz sorom van itt nekem”, ezzel kezdi majd. “Ha nem bíznék a jó istenben, ki sem bírnám.” De hátha megbüntetik ezért, talán meg is verik. Hirtelen a papírra nyomta a tollát. Azért is megírja!
– A legjobb három dolgozatot kifüggesztjük az osztályban – hallotta Margit néni hangját.
Kati keze habozva megáll. Mégse írja meg… Mert rögtön faggatni fogják, hogy miért nem szeret itt lenni. A tisztelendő úr azt mondta, hogy senkinek egy szót se. Hát ő mégis csak megírja, azután hadd faggassák, vallassák. Kitéphetik a nyelvét, ő akkor sem szól.
Tollából két kövér tinta csepp hull a füzetre. Ettől megijed, mert igazán nem akarta összemaszatolni a szép, tiszta irkalapot. Addig itatja, szárítja, amíg tíz perc is eltelik. Ha már így össze­kente a papirost, mégsem írhatja meg, hogy rossz sora van itt. Még azt találnák hinni, hogy szántszándékkal cseppentette el a tintát.
Néhány nap múlva Margit néni kihirdeti a. dolgozatírás ered­ményét. – A legjobb három dolgozat! – mondja és egyenként emeli fel az asztalról a füzeteket. – A legjobb Jutkáé. – Megáll egy kicsit, belelapoz a füzetbe. – Jutka, elnevezheted az őrsödet “ötöst kapni jó” őrsnek.
Ez tetszik a pajtásoknak. Miközben Jutka ragyogva veszi át a füzetet, odasűgják neki: ötöst kapni jó!
– A másik sikerült dolgozat… – A pajtások előrenyújtott nyakkal próbálják kibetűzni, kinek a füzetét tartja a kezében Margit néni.
– Ne legyetek olyan kíváncsiak. Úgyis mindjárt kitaláljátok, kiről van szó. Az az osztálytársatok, aki írta, kicsit elkapkodta a dolgát. Faliújságba tennénk az írását, olyan lelkes, kedves. Csak hát…
– Tücsök! – mondta szinte egyszerre az osztály.
– Bizony, Tücsök… Mért vagy ilyen szeleburdi? Azt írod, hogy szeretnél valami nagy dolgot véghezvinni, valami igazi hős­tettet és közben még az ékezeteket sem rakod fel. Nem lehet hős abból, aki folyton “hos”-t ír hős helyett, mert nem figyel a munká­jára. Igaz?
– Igaz – mondta Tücsök.
– A harmadik legjobb dolgozat Ferkóe – folytatta Margit néni.
– Versben akartam írni – mondta Ferkó – mert versbe kí­vánkozik. “Vasba öltözik a föld, Ahol sár volt azelőtt” így kezdtem. – Zsebéből összehajtogatott papírlapot vett ki.De nem jutottam tovább, mert nem olyan könnyű rímet találni… majd ha több időm lesz.
– Mivel vagy úgy elfoglalva? – érdeklődött Margit néni.
– Mindennel engem bíznak meg a pajtások – jelentette ki Ferkó.
– Ne vállalj el annyifélét.
– Ne vállaljak? – kérdezte ijedten Ferkó. – Akkor ki csi­nálja, ha nem én? Hiszen én kérem őket, hogy csak bízzák rám.
A pajtások halkan kuncogtak, de Margit néni csendre intette őket.
– Daru Kati… te jó osztályzatot érdemelsz, mert ügyesen fogalmazol, szépen, ízesen írsz. És nagyon őszintén.
Kati nem számított rá, hogy megdicsérik. Első pillanatban meg­örült, úgy megörült, hogy közelebb húzódott Jutkához és megszo­rította a kezét.
– Csak azt mondd meg nekem, Kati – kérdezte Margit néni – mért nem szeretsz te itt lenni? Mert ha nem is írod meg… ez derül ki a dolgozatodból. Mi bánt téged?
Már kezdődik a vallatás, gondolja Kati s egyszeriben elpárolog az öröme.
– Más is nehezen hagyta ott az otthonát… a barátait – mondja Margit néni. – Nemcsak te vagy így vele. Nagy Eszti sírt, mint a záporeső. Zakariás nem találta a helyét. Most pedig senki­vel se cserélnének. Igaz, hogy ők nem húzódtak el a többiektől. Délután kijössz velünk a röplabdapályára.
Kati vegyes érzésekkel ballagott haza. Jólesett neki, hogy né­gyest kapott a dolgozatára, de aztán arra gondolt, a tisztelendő úr még azt találja hinni, hogy buzgólkodik, töri magát, a legjobbak közé akar kerülni! Dehogyis megy velük röplabdázni! Mit akarnak tőle?
Délután az ablakból leste a labdázókat. Mehetnék én is, mon­dogatta magában, amikor boldog sikolyok közepette repült a labda, mert mindnyájan egyszerre akarták elkapni, egymásbagabalyodtak a lányok, s lett olyan kacagás!
Gyorsan hátat fordított, de így is látta, hogyan futkároznak, így is betört hozzá a vidám zsivajgás. A konyha sarkába húzódott, de ott sem volt nyugta. Elővette a szentképécskéket. A fehér báránykák, a fürtösfejű angyalok, a szűzanya kék palástja összefolyt a szeme előtt.
– Kezdd el! – Tücsök megérintette! – Hálót ért! – Nyer­tünk! – harsant fel kintről s Kati gyorsan a fiókba tolta a borí­tékot. Csak a kapuig megy… Nem tovább. Azért még az igaz utat járhatja, ha a kapuból nézi őket.
Úgy surrant le a lépcsőn, mintha tilosban járna. Maga sem vette észre s már ott állt a röplabdapálya szélén.
– Állj be! – kiáltott Tücsök s ebben a percben Kati fülébe csengett: “Szegény kis lányom… nehéz lesz erős maradnod.”
– Hagyjatok – mondta szinte ijedten és senki sem értette, miért fut el, mikor az előbb még elmerülve nézegette a játékosokat.
Amikor estefelé Margit néni beállított Daruékhoz, Kati még nem volt odahaza.
– Én vagyok Kati tanítónője – mutatkozott be Darunénak, aki éppen szilvát magvalt.
– Adjon már egy kötényt, hadd segítsek. Így is lehet beszélgetni – mondta s már levette a szögről Daruné színehagyott perkálkötöjét, maga elé kötötte, öblös tálat vett az ölébe s Daruné mellé telepedett.
– Ha maga nem jön el hozzám, hát eljövök én – mondta és bekapott egy madárlátta, túlérett szilvát. – Kóstolgatni szabad? – kérdezte, miközben ujjai közül fürgén siklottak ki a fényes ma­gok. – Katival üzentem, szeretném megismerni.
– Engemet? – Daruné keze megállt a magvalásban.
– Az az igazi, ha együtt neveljük a gyerekeket – folytatta Margit néni. – Maga segít nekem, én pedig magának. Hol termett ez a jó édes szilva? Csupa méz…
– A kertünkben – sóhajtotta Daruné. – Ma hozta be a nagyobbik lányom, ő otthon maradt, segíteni a nagyanyjának. Hogy úgysem tudna itt megszokni.
– Nem tudna megszokni? – csodálkozott Margit néni. – Aztán miért nem? Én nem ismerem a nagyobbik lányát, de ha olyan ügyes, mint Kati, olyan eszes… vétek otthon tartani. Akkor taníttatni kellene.
Daruné maga mellé tette a tálat, gyorsan megtörölte az ujja­hegyét. – Azt mondja, hogy az én Katim?…
– Azt hát! Vág az esze, mint a beretva. Csakhát… az a baj, hogy nem szereti az iskolát, El-elmaradozik. Pedig legelső lehetne az osztályban. – Margit néni két ujja között összenyomott egy szilvát. Gyorsan bekapta. – Van nekem egy kisfiam, majd elhozom megmutatni. Hát, tudja, valamelyik nap úgy láttam And­rist… most tanul járni, de úgy láttam… ne nevessen ki… hogy már nagy fiú és hazajön szabadságra. És mesél, mesél, be nem áll a szája. – Tudja, édesanyám, az én főépítésvezetőm olyan asszony, hogy arra is vállalkozott, amit férfiak sem igen mernek vállalni.
– Aztán kicsoda a te építésvezetőd? – kérdem tőle.
– Daru Katalin főmérnök – mondja a fiam.
Én meg összecsapom a kezemet. – A kis Daru Kati?
– Ismeri? – ámuldozik Andris, aki még csak egy kis buckó, de mondom, úgy látom őt, mint kész embert. – Hogy ismerem-e – válaszoltam neki. – De még hogy ismerem! A harmadik padban ült az ablak mellett s nem akarózott neki iskolába járni, amíg az anyja kézbe nem vette.
Daruné a fejét csóválja. – Hogy mit ki nem talál! Még hogy az én Katim!… – legyint, mosolyog, majd töprengve néz Mar­git nénire.
Mire a szilva rotyogni kezd a fazékban, úgy gyűlnek Dariiné száján a szavak, mint az egyre sűrűsödő buborékok a fövő, lilás-vörös lében.
Este kiveszi Margit néni a járókából a kisfiát. – Na, te kis öreg! ülj csak az ölembe! Tudod, hogy ma segítettél nekem? Persze, hogy nem tudod. Honnan is tudnád, amikor azzal vagy elfoglalva, hogy szájadba gyömöszöld a zsiráfot. Hát; tudd meg, hogy Daru Kati lesz a főépítésvezetőd, ha majd kohómérnök leszel. Értjük egy­mást?
– Gr… gr… – gőgicsél Andris, ami Margit néni szerint tisztán és félreérthetetlenül azt jelenti: értem, anyukám.

*

Tücsök hiába várta este haza az édesapját. – Elébe me­gyek… hadd menjek elébe – kérte az édesanyját, de Bojtárné el­kapta a köténye kantárját. – Te csak ülj nyugodtan és tanulj. Ha én nem nyugtalankodom… márpedig én csak amiatt izgulok, hogy összeszárad a lelke annak a rakottkrumplinak. De hát ha egyszer dolga akadt apádnak.
Bojtárné belepislogott Tücsök könyvébe. – Téged most Zrínyi Ilona érdekeljen. Lehet, hogy apád műszaki értekezleten van. Vagy a sztahanovista iskolára hívták. – Megnézte az előjegyzési nap­tárt. – Holnap megy szakmai továbbképzésre. Annyi a dolga, mint egy miniszternek – mondta büszkén.
– Kész vagyok Zrínyi Ilonával.
– Biztos? – kérdezte Bojtárné azon a hangon, ahogyan Tücsők szokta. – Amíg eltörülgetem a poharakat, kihallgatlak. Amiért a kezem jár, tudok figyelni.
– Anya, nem lehetne…
– Nem – mondta Bojtárné határozottan. – Engem egyre jobban érdekel Zrínyi Ilona.
– Én is segítek törülgetni. Amiért a kezem jár, tudok beszélni. Ugye, ha gyorsan eltörülgetek, megkereshetem apát?
– Szó sincs róla… Halljuk Zrínyi Ilona történetét.
Alighogy Tücsök belekezdett, lépések zajára lett figyelmes. – Ez apa járása. Megismerem.
De a lépések elhaladtak ajtajuk előtt. Kulcs csörrent a szom­széd ajtózárban, s Tücsök bánatosan ingatta a fejét.
Már aludt, amikor megjött az édesapja.
Bojtárné kivette a sütőből a rakottkrumplit. – Ezt már hiába öntöm nyakon tejfellel. Ez már csak olyan másnapos étel. Minek örülsz úgy? – kérdezte a férjét, akinek arcáról akkor is leolvasta a jókedvet, ha semmi jel nem mutatott arra. Bojtár most is komo­lyan járkált fel-alá a szobában, de a felesége érezte, hogy belül jó­kedvű, még hozzá igen-igen jókedvű.
– Jó kezekben van ez a lány. Ez a hetedikes Bojtár Erzsébet. – Suttogóra fogta a hangját. – Azért jöttem ma megkésve, mert Margit néni egyszer csak ott termett mellettem. Ott csetlett-botIott a deszkapallón, még a tíz méter magas állásra is felkapaszko­dott utánam. Hogyha nem nagyon sietős a dolgom, megkér valamire. Valami nagy dolognak kell lennie, gondoltam magamban, ha ilyen légtornász gyakorlatokat végez miatta. Hát, tudod mire kért? Nézzek utána, hogyan dolgozik Daru Mihályné. Beszéljek a brigádvezetőjével, hogy fogjon össze a brigád, csináljanak kedvet neki. Segítsék… Hiszen amúgyis segítik egymást, mondom Margit né­ninek, minek ahhoz szószóló? Láttad volna, hogy tűzbe jött az a kis asszony! Kézzel-lábbal magyarázott. Hogy addig az ő tanítványa meg nem változik, amíg úgy élnek itt a szülei, mintha vac­korba haraptak volna:
Bojtár kedvtelve slmítgatta szép bajuszát. – Na, azután…
– Mi volt azután? – sürgette Bojtárné és előrehajolva figyelt.
– Azt mondja Margit néni, hogy mégjobban kell törődnünk Darunéval. Falusi munkához szokott, nehezére esik itt élni. A háza miatt is bánkódik.
– Tudom már, kiről beszélsz… annak a kis szőke Katinak az anyja.
– Az, az… most éppen tőle jövök. Megnéztem magamnak a munkahelyén. Aztán… egyszóval, megmutattam neki ezt, amazt. Máris jobban ment a munkája. Elintéztük, ne osszák be esti mű­szakra. Ő nem mert szólni. A brigádvezetője – rendes ember – de hát néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Ha egyszer nem mondja, hogy itt a férje, lánya, azokat este is el kell látnia. Nna… Hiszen nagyon ízletes ez a rakottkrumpli, mi bajod vele? Mindig ilyet csinálj – s jóétvággyal nekilátott a falatozásnak.
– Ne bosszants már – mondta vidáman Bojtárné. – Inkább arról beszélj, mikor jelented Margit néninek: csapatvezető elvtárs! Elvégeztem a megbízatást.
– Rövidesen, Bojtárné elvtárs. Rövidesen …

Folytatás hamarosan!

Eddig felkerült fejezetek:

PALOTAI BORIS – SZTÁLINVÁROSI GYEREKEK
Stettner Béla rajzaival
1953