Útunk – 1951. szeptember 14.

Palotai Boris

DUNAPENTELEI JEGYZETEK

1.

Hatodik hónapja élek már Dunapentelén. Ismerem ezt a várost születése pillanatától kezdve, néha az az érzésem, hogy talán dajkáltam is. Mert csecsemő volt, mikor idekerül­tem s szemem láttára nőtt naggyá. Akkor érkeztem ide, amikor a há­zak helyén buckák és gödrök sötét­lettek; ott voltam, amikor kitűzték az első épületek helyét, amikor le­rakták az első téglasorokat. És ott voltam, amikor még semmi sem volt, csak sárban guggoló barakkok és a dolgozók máris kultúrházat követel­tek. És ott voltam, amikor lebeto­nozták a hatalmas Vasmű alapjait s még csak a kibújó vastüskék, vasbokrok jelezték a zúgó kohók, dü­börgő hengerdék helyét.

2.

Zsebem tele cédulácskák­kal, kitépett irkalapokkal. Esténként megpróbálom elrendezni a halomnyi pa­pirost, melyek mindegyike egy-egy emberéletet zár magába. Sebtiben odavetett szavakból próbálom kihá­mozni azt az izgalmas folyamatot, amely a változást jelzi. Hevenyészett mondatokból összeállítani azoknak az embereknek a képét, akik az épít­kezés forró lendületében kiteljesed­nek.
Vegyük hát elő a jegyzeteket:
Ezen a cédulán az áll: Gazsi bá­csi. Mi is van ezzel a Gazsi bácsi­val? Ő az utolsó, aki felkapaszkodik a teherautóra, amely öt óra után a környékbeli falvakba szállítja a dolgozókat. Kalapját spárgával kö­tözi az álla alá, hogy le ne fújja a szél.
– Kis hijja, hogy le nem marad­tam. Aztán mehettem volna haza zabmotorral – szuszogja és az úton kocogó kordés lovakra mutat.
S hogy felkászálódik, azonnal me­sélni kezd:
– Megint sztahanovista lett egy földim. Most már hárman vannak a faluból. – Felemeli göbös ujját, úgy sorolja: – Vincze Mihály, meg a nászom, meg a Börcsök Józsi fia. Még megérem, hogy az a hibásszemű Károly is, aki a lenti rakodónál dolgozik… Hiszen ha én… – elkapja a szél a hangját, a soffőr is dudál, gömbvasakkal megrakott teherautók jönnek szembe vele. Ga­zsi bácsi keresztülkiabálja a zajt: – Ha nem vesződnék a földemmel, már tovább tartanék. De a hátamra ne­hezedik s húz visszafelé. Az asszony birizgál, hogy a föld mégis csak föld.
Így megy ez minden este. Han­gosan morfondíroz Gazsi bácsi, bér­fizetéskor meg éppen megered a nyelve. – Elemésztené magát az asszony, ha lemondanék a földről. Megmondom úgy, ahogy van. Sok­szor kimaradtam a munkából a föld miatt, hol kapálni, hol vermelni kel­lett. Itt is csak félig vagyok, meg amott is. Két félből meg sehogyan sem lesz egy egész.
A kongresszusi héten aztán szta­hanovista lett a “hibásszemű” Ká­roly s ez sehogysem hagyta nyug­ton.
– Ha szellős fejjel látok a mun­kához, nem gondolok mindig haza, – kezdte, aztán elharapta a mon­datot, belekaszált kezével a levegő­be s egész úton nem nyitotta ki a száját.
– Tőlem kárálhat az asszony – jelentette ki másnap, – én őt úgy megagitálom, hogy sírni is elfelejt. Mert azt mondom neki: arra felelj, mi kell neked inkább: egy sztahano­vista kubikos, vagy egy se ide, se oda ember? Nahát! – Sárgás bajuszát rágja s csak úgy mellékesen veti oda: – felajánlottam a földe­met. Mert hogy az a hibásszemű is megelőzzön, az mégse járja.

3.

A táskám rekeszéből egy eltévedt cédulát halászok ki. A Zeilinger Miska neve áll rajta. Ők nyerték el az ifjúsági vándorzászlót a Partizán-bri­gádtól.
Zeilinger Mlskáék brigádja dunapentelei parasztfiúkból áll. Különös módon került Miska az építkezéshez. A szülői ház ott húzódott meg a falu szélén, aztán egyszer csak jöt­tek a Földméréstani Intézet emberei, térképet húztak ki a zsebükből, so­káig nézegették a Zeilingerék házát, majd azt mondták: – Itt fut majd keresztül a vasút.
– Még csak az hiányzik, hogy jól befüstölje, bekormozza nekem a házat! – csattant fel Zellingerné.
A Földméréstani Intézet megbí­zottjai egymásranéztek, a fejüket vakargatták.
– Nem igen fogja a vasút bepiszkolni a házat, mert az elkerül innen. Másutt kapnak házat, telket.
Zeilingerné alig tudott magához térni a rémülettől. Sírt, lamentált, az egek urát hívta segítségül.
A két fia pedig, Miska meg Jóska az eperfa alá gyűjtötte össze a falubeli fiatalságot. – Meg kéne próbálni annál az építkezésnél. Ha egyszer akkora, hogy még a mi há­zunk is útjában áll. – Azt latol­gatták, fontolgatták, hogy ott dolgoz­nak mindaddig, amíg ünneplő ruhát, kerékpárt szereznek, aztán hazajön­nek.
Így kerültek a Dunai Vasmű épít­kezéséhez. Regénybe kívánkozik, hogyan ragadtak itt, mi marasztalta őket, mikor ébredtek rá, hogy nem­csak ünneplő ruhát, meg kerékpárt szereznek maguknak, hanem jövőt is.
Miska, a kisebbik fiú lett a bri­gádvezető, s hogy miért éppen ő, aki még csak tizenhat éves s a legfiatalabb a brigádban, miért nem a bátyja, vagy másvalaki a brigád­ból, – azt tudakoltam tőlük.
– Mert Miska igen nagyon sze­reti a munkát – felelték egyszerűen. – Csak rá kell bízni, jól megszer­vezi, folyton csak az jár az eszében. Ha a kezébe veszi a dolgunkat, elsők lehetünk.
Amikor megnyerték az ifjúsági vándorzászlót, új brigádot szervez­tek. Egyikük kivált a brigádból s a környékbeli falvakból tagokat tobor­zott és Miska, ez a féliggyerek pa­rasztfiú adta át munkamódszerét az új brigádnak.
Esténként beviszi a zászlót a mun­kahelyéről, az ágya mellé állítja s úgy magyarázza az ujonnan jötteknek:
– Akármi legyek, ha nem ez az igazi élet. Az ember rögtön látja, hogy abból, amit csinál, kijön valami. Átképzősök vagyunk mindnyájan. Szakma van a kezünkben. Itt fogunk dolgozni az öntödében meg a hengerdében… Mit meséljek sokat, ez az igazi!

4.

“Indul a vonatod, Andris”, ezt a címet írtam fel.
S most megpróbálom visszaadni annak a nap­nak minden izgalmas boldogságát, amikor a társai figyelmeztették Bagi András betonozót, hogy szedelőzködjék már, indul a vonatja.
Délben kellett volna vonatra ül­nie, mert Kecskemét mégsem a szom­szédban van. Degeszre tömött akta­táskával ott állt Bagi András a me­chanikai műhely vasbeton vázára boruló gerendaerdő előtt és akárho­gyan is akarta, nem mozdult a lába onnan. Mert a mechanikai műhely első csarnokának tartóoszlopai ott csillogtak a magasban s a hatalmas szerelőállvány, mint valami mesebeli szörny, előrekúszott.
Régen lefújták a munkaidőt, de senki sem vette észre. Felfelé nyúj­tott nyakkal meredtek az óriási al­kotmányra, amely végtelen megfon­toltsággal mozdult el a helyéről.
A vajúdás pillanatai voltak ezek. A csörlő fekete drótkötelei mint az inak megfeszültek, nyögéshez hason­ló csörömpölés hallatszott s a sze­relőállvány mögött szabadon bukkan­tak ki a vasbetongerendák, a Dunai Vasmű elsőszülött oszlopai.
Bagi András kezefejével törölgette a verejtéket a homlokáról.
– Hát ezt már nem hagyom itt, – mondta.
– Lekésel, te – figyelmeztették.
– Majd hazakeveredem. Mariska megérti, ha elmondom neki, hogy ez tartott engem itt! – s állával fel­felé mutat, a büszkén ívelő vasbeton­gerendákra. S harsányan, egészsége­sen felnevet.

5.

Gazdag és sokrétű az anyag, amelybe most csak találomra markoltam. Néha félelem fog el, vajjon megtaláltam-e hozzá azokat a rugal­mas, egyszerű s mégis célba találó szavakat, amelyek pontosan kifeje­zik, hogyan tisztul itt emberi szándék, hogyan érik a dolgozók öntu­data.
S mint ahogyan Bagi András ka­lapáló szívvel, boldogságtól elszo­ruló torokkal figyelte a szerelőáll­ványt, mely alatt szabaddá váltak az áltála épített vasbetongerendák, olyan izgalommal figyelem én is, hogy mindabból, ami itt végbemegy, hogyan bontakozik ki dolgozó né­pünk egyre derűsebb, egyre fényesebb arca.

Felhasznált kép:
Dunaújváros története képeslapokon

Dunaujvaros