Dunaújvárosi Hírlap – 1964. október 20.
Napos őszi vasárnap délelőtt. Az újtelepi utcák sütkéreznek a langyos napsütésben, s a házakból kiszűrődő “Vasárnapi koktél” olasz dzsesszének ritmusára vív két srác nagy csattogással. A Tenkes emléke él még? Vagy az olimpiai közvetítések hatása? Ez is, az is. Mindkettő lázban tartotta és tartja az újtelepi gyermekeket. Minden negyedik házba ide is jutott már egy-egy tévékészülék, közel hozva a nagyvilágot, oda, melyet valamikor az isten háta mögé helyeztek, de az is lehet, hogy még azon is túlra.
Újtelep, óváros a magasból /1963
fotó: fentrol.hu
Most negyvenéves ez a település. Háromszázötven háza katonás rendben sorakozik hét utca mentén, otthont nyújtva mintegy 500 családnak. A “negyvenéves” házak szerényen, egy ablakkal néznek az útra, hosszan benyúlnak a telekre. Az alaprajz majdnem mindnél azonos: szoba, konyha, előtte futó tornác, s a szoba-konyha folytatásaként az istálló, helyesebben, a volt istálló, mert ahol még van, az már külön került a lakóháztól.
Jánoki István portája is olyan, mint a többi “negyvenévesé”. A Rákóczi utca elején álló kis ház a második korban az egész telepen. Azegykori gazda a temetőben, de hitvese, Jánoki Istvánné még hordozza 72 évét.
– Csak az a baj – mondja öregesen, halkan -, hogy a lábam, a lábam már nem a régi. Gyenge vagyok már.
A ház előtt ülünk. A nap felé tartja az arcát, s úgy gondol vissza az eltelt negyven évre.
– Egy fillérünk sem volt, amikor a házat építettük. A férjem megrokkant az első világháborúban, így elsőnek kaptunk telket, búzáért. El is mentem Kiss Miklóshoz, annak volt pénze. “Hát, hát – kérdi tőlem, mert ez volt a szavajárása, hogy hát… hát – mit akar? Házat építeni tekintetes úr, feleltem. “Aztán van-e pénze?” Adott a sógor kölcsön akkor 70 dollárt, azt meg is vette Kiss Miklós tőlem, aztán adott anyagot a tetőhöz 9 ezer koronáért, de ebből a felét letudtuk a 70 dollárért. A többit a másik évben fizettem ki…
A rokonság munkával segített, s alap nélkül, vert fallal még azon őszön állt a ház.
– Csak kútunk nem volt – emlékezik vissza Jánokiné. – Zsömböréktől hordtuk a vizet. Sokáig az az egy kút volt az egész telepen.
Amíg beszélgetünk, unokák, dédunokák jönnek.
– Ezek az én örömeim – mosolyodik el. A mosolytól még a ráncok is megszépülnek az arcán. – Mikor beteg voltam, úgy ültek az ágyam szélén, mint a fecskék.
Négy lánya, tizenöt unokája, és hat dédunokája él Jánoki néninek.
– A fiam, az én reménységem odamaradt a Donnál…
Két szeme megtelik könnyel. A hangja is elcsuklik.
– …hej, ez a szederfa, ha tudna mesélni. Oda akasztottam fel magam, amikor elment a fiam. Oda lett az én reménységem…
Néhány házzal odébb, még a Rákóczi utcán, találomra fordulok be egy kiskapun. A ház ura, Fekete János MÁV-dolgozó nincs idehaza. Amint az asszony mondja, a bélyeggyűjtőknél van, mert az Fekete János egyik szenvedélye. A másikról árulkodik maga a ház és a kert. A ház még csak kilenc éves. Két nagy szoba, konyha, zárt veranda. Igaz, úgy épült, mint a Luca széke. Ezt már Fekete Jánosné mondta el.
– 1955 őszén csak az egyik szoba meg a konyha készült el, s teljesen csak tavaly lettünk meg vele. Kölcsön nélkül húztuk fel – mondja, s hangjából kis büszkeség érződik ki.
A kert nagyon szép. Törpe gyümölcsfák rendje fogad. Gyümölcs már csak egy-kettőn, de azokon roskadásig.
– Nem volt édesapámnak elég ládája, azért hagytuk még ezeket a fán – mutat a gyümölcsökre a nagylány, amint végigkalauzol a kerten.
S mielőtt búcsút vennék Feketééktől, az asszony még bevisz a kamrába.
– Nézze csak meg, mennyi termett a kertben – mutatja. – És ez mindelső osztályú!
Az óvárosi tanácskirendeltség vezetőjével, Csavajda Györggyel ballagok Czálinger Jánosék felé. Gyuri bácsi is újtelepi lakos, sőt, őslakos. A telep történetét csakúgy ismeri, mint minden lakóját.
– Négy szakaszban fejlődött ez a telep – mondja. – A húszas években, a Barcza-féle telkeken épültek az első házak. Cselédek, pusztáról jött emberek vettek itt telket, de javarészt megszöktek tőle, mert nem tudták fizetni. A második szakasz 1943-ban vette kezdetét. A Szőke-féle földeken adtak el 45 házhelyet. Egy telek, négyszáz öl, 49 mázsa 99 kiló búzába került…
Az Újtelep további története már a felszabadulás után íródott. 1946-ban a Koberka-féle házhelyeket osztották, míg 1957-ben a Szőke-féle földek végében sajátítottak ki földet házhelynek. Egy öl tíz forintba került.
Csupán a házak gyarapodása nem fejez ki mindent, amit a felszabadulás óta eltelt idő takar. Az szinte csak természetes, hogy minden házban van kút, villany, és rádió. Sok helyen gázon és villanytűzhelyen főznek, minden udvaron látni kerékpárt, motort, sőt, némelyiken autót is. Pedig az Újtelepen lakók nem “nagypénzű” emberek. Körülbelül 20 százalékuk termelőszövetkezeti tag ,a többi nyolcvan százalékot a Vasműben, a 26-os Építőipari Vállalatnál, s egyéb városi üzemeknél, vállalatoknál dolgozók adják. Értelmiségi sem él a telepen, kivéve egy nyugdíjas tanítót, aki a telep-szerte híres “lottó-házat” lakja.
Az Újtelep az idén kapott szép, modern önkiszolgáló üzletet, s igazán nem a telepieken múlik, hogy máris kicsi. Az 500 családos Újtelep, amint Sebestyén Sándorné, a boltvezető mondta, átlagban havi 300 ezer forintos forgalmat hoz az üzletnek, pedig csak fűszerféléket, alapélelmiszereket, italárut tartanak. Egy füzetért, ceruzáért vagy egy tűért mára két kilométernyire levő óvárosi üzletházba kell elbandukolni az újtelepieknek.
Persze, van, ami nagyon hiányzik az Újtelepen. Az egyik a telefon, a másik az iskola. Jelenleg az Újtelepen mindössze két telefon van. Az egyik az üzletben, másik egy magánlakásban. Ha valakinek sürgős ügyben telefonálni kell, például orvosért, mehet a boltba vagy Garbacz Istvánékhoz szívességet kérni. Egy nyilvános telefon felszerelése megoldaná ezt a problémát. A fülkeáll is tavasz óta, de a villanyt még nem kötötték be a fülkébe, s ezért nincs nyilvános telefon.
A másik óhaj – az iskola óhajtása – rövidesen teljesül. Az iskola telkét már kijelölték, s talán már 1965-ben meglesz az Újtelep alsó tagozatos általános iskolája.
Míg ezekről beszélgetünk, elérünk Czálinger Jánosékhoz a Jókai utcai kis házba. Az apja, Czálinger Mihály, az első építők között volt, s ahogy a 68 éves János bácsi visszaemlékszik, sok vesződség volt vele.
János bácsi már akkor a maga gazdája volt, azaz – a más aratója. Jelenleg az AKÖV-nél segédmunkás. Április óta azonban betegszabadságon van.
– A szívem, az fáradt ki – mondja. – Sokat dolgoztam mindig. Iparkodnom kellett. Tíz gyerekből hetet neveltem fel. A legidősebb negyvenéves, a legfiatalabb huszonegy. Azért sikerült ezt a kis házat is összeraknom, még 1928-ban.
– S mikor épült legjobban a telep János bácsi?
– A legutóbbi néhány évben… Jaj, de szép házak épültek. Olasz fogságban voltam, ott láttam ilyen szép házakat még az első világháborúban. Azt szerettem volna, ha én is olyan házat építek. Dehát ez csaka mostaniaknak telik.
Az asztalon szétterítve a Népszabadság vasárnapi száma. Mellette öreg pápaszem.
– Maga olvassa, János bácsi?
– Mindketten – válaszol a felesége. – Olvasunk mi, rádiót is hallgatunk.
– Az olimpiát – mosolyodik el az öreg. – Ma délelőtt is hallgattam a rádióban.
– Érdekli ezt minden – szól közbe megint az asszony. – Tud ez mindenről.
Már útban vagyunk kifelé, amikor az öreg félrevon.
– Van nekünk ám könyvtárunk is – mondja tréfás-komolyan. – Nézze csak, vesszük a Jókai-sorozatot, meg más könyveket is.
S a könyvtárnak becézett kis kamrában egy stelázsi valóban roskadozik a könyvek alatt. Csak úgy szemére becsülöm fel, lehet 300 kötetnyi is.
Már dél is elmúlt. A levegő megtelik ínycsiklandozó illatokkal. Kanálcsörgés hallik ki mindenünnen. Egy anya ebédhez keresi csemetéjét. Az Újtelep asztalhoz ült.
Rózsa András
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
