Dunaújvárosi Hírlap – 1966. július 5.
Legelőször az Építők és a Sztálin út sarkán, a jelenlegi konyhával szemben építettünk egy felvonulási épületet. Ott lett az első gépszerelő műhely, ennek végén pedig motorszerelő műhely volt. Itt javították a kis mozdonyokat.
Nem volt olyan nappal, vagy éjszaka, hogy vagy az egyik, vagy a másik le nem dőlt volna, mert egyidőben kezdték a csatorna vezeték munkálatait is és voltak olyan emberek, – ha mi mozdonyok alá londinákat erősítettünk, hogy a kirakodásoknál akadálytalanul át tudjanak járni, – kilazították közben, vagy máshová vitték. Itt nem volt fontos az, hogy akadálytalanul tudjuk az anyagot szállítani, nekik a csatorna építése volt a fontos.
Pár hét leforgása alatt, azt hiszem augusztus elején Pallai elvtárs személyében kaptuk meg az építkezésen az első párttitkárt. Nekifogott velünk szervesebben megindítani a munkákat. Összehívtuk a párttagokat, megbeszéléseket tartottunk. A jobb munkamenet érdekében kapcsolatban álltunk az óvárosi pártszervezettel, akiket közben megismertünk. Ők is megismertek bennünket. Megkezdődött a pártélet és a munka jobban ment, a segítség hasznos volt.
Az építkezés olyan rohamosan indult meg, fejlődött, hogy alig tudtuk követni az építkezés ütemét. Kezdtek tömegesen jönni a közeli községekből és nagyobb távolságokról a munkára jelentkezők.
Most már szükséges volt szállásszervezőkről gondoskodni és a közeli községekben biztosítani a szálláshelyet. Perkátáról, Adonyból, Baracsról, Nagyvenyimről és máshonnan nagy tömegével jöttek a munkások. Sürgősen gondoskodni kellett az elhelyezésükről, élelmezésükről, a konyhák felállításáról. Ezzel Filó István elvtársat bízták meg, aki a mohácsi építkezésről jött át. A kubikosok közül jelentkezett egy volt hentes, Brenyó Jenő, és ő lett a beszerző és főszakács. Ugyancsak a mohácsi építkezésről hoztunk egy asszonyt, aki már ott is főzött a dolgozóknak, Bencsik Katalin, mi csak kis Katinak hívtuk. Ez július végén volt. 300 személyre kezdtük meg a főzést, hetek alatt százával jelentkeztek az igénylők. A pentelei malom udvarán állítottuk fel az üstöket. Az első napokban már jelentkezett a vízhiány. A legnagyobb baj az volt, hogy a pentelei kutak igen mélyek. kerekes kutakkal tudtuk a vizet felhuzatni, és egy jó hétbe került amikor szivattyúkat tudtunk szerezni, közben a környékbeli kutakat kénytelenek voltunk kimerni. A malom udvaron addig kellett a konyhát üzemeltetni amíg a jelenlegi Szórád Márton úton a felvonulási barakképületeket felépítettük. Közben a felvonulási épületből átalakítottunk egy épületet ami jelenleg a piac sarkával szemben áll, és itt indult meg az első üzletház.
Építettünk kultúrházat ugyanitt, évekig itt tartottuk a mozielőadásokat és a színházat. Az első étkező helyiségeket is itt rendeztük be. Ha jól emlékszem 10 hónapig vezette Brenyó a konyhát és szerezte be a szükséges anyagokat. Az emberek napról-napra érkeztek, újbóli átrendezés, szervezés vált szükségessé. Pallai elvtárs, az első párttitkár szerencsétlenül járt, karja törött el, kórházba került. Ez augusztusban volt és akkor jelent meg Lombos Ferenc elvtárs, aki sokkal nagyobb körültekintéssel tudta a szervezést megindítani. Ő már teljes hozzáértéssel szervezte át a pártszervezeteket és rendes kerékvágásba kerültek a dolgok.
A továbbiakban legnagyobb probléma az iparvágányok mielőbbi kiépítése maradt, mert nekem meg kellett értenem, hogy ha az anyagszállítást nem tudom kellően biztosítani, akkor az építkezést a magasépítők nem tudják folytatni olyan ütemben, ahogyan azokat a terv előírja. Mindent elkövettem, hogy az iparvágányt fejlesszem, de egyszerre bekövetkezett egy váratlan esemény, elfogyott a kisvasút anyaga. Szöges mindent elkövetett, hogy szállítsanak valahonnét iparvágányt. Mi elszámítottuk magunkat, amikor azt hittük, hogy ha 3 km iparvágányt felépítünk, azzal az építkezés szállítási problémáit megoldottuk.
Az egyik ember jött hozzám és azt mondta, hogy ha őt felveszem munkára megmutatja, hogy hol lehet kisvasúti síneket találni. Én másnap kimentem a Baracs mögötti volt urasági majorokba, valami Hagyó Kovács féle tanyára, és ott megmutatták a betemetett iparvágányokat, melyeken valamikor az uradalom cukorrépát szállított. Én a majorban levő vezetőséggel beszéltem, megkérdeztem, hogy nekik van-e szükségük a vágányokra, mire azt válaszolták, hogy nincs szükségük, mivel anélkül is tudnak létezni, miután az egész pályatest az idők folyamán a föld alá volt temetve. De semmiféle írást nem adtak, mert azt mondták, hogy nekik semmi közük az iparvasúthoz. Nekem pedig életkérdés volt a kisvasút kibővítése.
Másnap 10 emberrel és két teherautóval kimentem, megkezdtem a kisvasút leszerelését és szállítását. Ezzel 3,5 km kisvasúti anyaghoz jutottunk, tovább folytattuk az iparvágányok építését.
Az esetet valaki a minisztériumnak jelentette, hogy a tanyákon levő kisvasutat a sztálinvárosiak elvitték. Hamarosan tudtomra adták, hogy feljelentettek, mert elloptam 7000 folyóméter iparvágányt talpfákkal és sürgették őrizetbevételemet, mert szerintük az rablógazdálkodás amit én csináltam. Természetesen Lombos Ferenc párttitkár, Szöges és Komorik mérnökök gyorsan közbeléptek. Pár héten belül ugyanazok az emberek már nem voltak olyan hangoskodók, csak arra kértek, hogy menjek ki velük és mérjük fel az elhozott kisvágány helyét. Ismerjem el, hogy én vittem el azért, mert ha nem viszem el, az építkezés leáll. Ezek után 1951 novemberéig még 25 km iparvágányt építettem különböző vállalatoktól kapott anyagokból.
A nagy építkezés politikai élete Lombos elvtárs vezetésével nagyon szépen fejlődött. Magam az akkori községházára jártam vasárnaponként, hogy ismertessem a dolgozó parasztokkal az építkezés célját.
Sokan el sem akarták hinni, hogy mit akarunk itt építeni. Szemembe mondták, hogy ez félrevezetés, hazugság, hogy gondolok én olyant. Tudom én azt, hogy mibe kerül egy gyárváros felépítése? Azt mondtam nekik, hogy én pontosan nem tudom, hogy ehhez mennyi pénz kell, de hogy itt egy nagy gyárvárost építünk azt én biztosan tudom. Azt is tudom, hogy addig én nem fogok meghalni, amíg fel nem épül.
A munka nagy ütemben folyt, és ennek megfelelően mindig újabb és újabb átszervezés következett. Engem is átszerveztek. 1951. november 7-én kiemeltek és szocialista igazgató lettem a párt megbízásából. De a szívem csak visszahúzott az emberek közé akiket naponta vagy megdicsértem, vagy megdorgáltam…
Akkor már 15000 ember speciális ügyeiről kellett gondoskodnom: 1951. február 2-án ismét baleset ért. Az Építésügyi Minisztériumba Bruttyó elvtárshoz mentem volna értekezletre. A sofőrnek megmondtam, hogy legalább 7 órakor kell indulni. Velem jött Matejka elvtárs is, aki abban az időben a gyárépítésnél velem dolgozott mint szociális megbízott a martin területén. 7 óra helyett 8 órakor jött a sofőr nevetve, hogy egy kicsit elaludt, ne törődjek semmivel. 9 órára felrepít ahova akarok menni. Akkor reggelre deres, ködös, fagyos lett az idő, úgy hogy az autók alig tudtak közlekedni. Már láttam, hogy veszélyben vagyunk, tudtam, hogy a rossz idő miatt nem tudja a kocsit rendesen vezetni.
A földvári úton, ahol az óvárosi házak kezdődnek, hogy neki ne szaladjunk Szabó János házának, egy ellenféket adott, a két hátsó kerék valahogy leszakadt és balra vagy 15 méterre bevágódtunk a szakadékok közé. Ekkor már sok munkás odagyűlt, kihúztak bennünket a kocsiból, épp akkor ért oda Kovács igazgató és Wolf Johanna főmérnök. Én rögtön kértem egy másik autót mert nekem okvetlen Pesten kellett lennem 9 órára. Az összetört autó ott maradt és Kovács igazgató utasítására kaptam egy dzsippet amivel feljutottam Pestre, de elinduláskor Wolf Johanna főmérnök kért, hogy ne menjek sehova, mert ilyen esés után ilyen lelkiállapotban nem mehetek.
Bruttyó elvtárs előadása után elindultam hazafelé, mert Matejka elvtárs azt mondta, hogy ő vonattal jön haza, mert nem bízik a sofőrben, úgy veszi észre, hogy ez csak még először vezet autót. Én is éreztem, de úgy voltam vele, hogy ha én repülök, ő is repül, mármint a sofőr.
Mikor visszafelé jöttünk, a fagy kezdett felengedni, csúszós, sáros lett az idő, az út mellett levő padkákon nagy keréknyomok voltak a beton mellett és mindig figyelmeztettem, hogy lehetőleg ne menjen le az úttestről, mert ha egyszer a kerék belezöttyen valami kerékvágásba, menthetetlenül az árokba fordulunk. Az én sofőröm nem hallgatott a jó szóra, én meg már resteltem tovább figyelmeztetni. A budafoki útról jöttünk Érd felé, az út mellett olyan 3 méter mély árok volt. Jobb oldalra az első kerék leugrott a kátyuba, ő gyorsan akarta az úttestre felhozni, az autó az út közepére vágódott, gyorsan háromszor megfordult az út közepén, hátra ugrott és balra billent, majd háromszoros bukfenc után az árok fenekére zuhantunk. Én csak annyit mondtam, na az anyád jó istenit ugattam, hogy marha vagy.
Az úttesten haladó autók megálltak, gyorsan lerohantak hozzánk, de kiszállni nem tudtunk, mert a karosszéria összenyomódott és az odajött emberek pajszerekkel feszítették az ajtót és így ki tudtunk mászni az autóból. A sofőr azt mondta, hogy ő bemegy a kórházba megvizsgáltatja magát. Nekem csak egy helyen vérzett az arcom. Közben megkértem az egyik sofőrt, aki Sztálinváros félé ment, hogy legyen szíves vegyen fel. Először tanácskoztak, majd kijelentették, hogy nem visznek el, mert már ma két balesetem volt és attól félnek, hogy a harmadik is meg fog történni, hittek a babonában. Ez kb. délután 4 órakor volt, mégis este 11 órára egy sztálinvárosi mérnök haza szállított a lakásomra.
Másnap reggel Wolf Johanna főmérnök azzal fogadott, hogy az érdi rendőrség értesítette, hogy egy dzsipp autó az árokba van fordulva, a benne ülőket elszállították a kórházba. Én nevetve mondtam a főmérnöknek és Kovács igazgatónak, hogy nincs maguknak annyi autójuk, hogy engem összetörjön, de azért legyen szíves igazgató elvtárs utasítást adni annak az autónak a hazahoiataláról.
A baleset után két hétig enni-inni nem tudtam. Az orvosok és a pártbizottságról jöttek értem, személyesen Lombos elvtárs hivatott, hogy vegyenek orvosi kezelésbe, de nem engedtem magam, újra csökönyös lettem. Vagy két hétig az asztalra borulva adtam az utasításokat a beosztottjaimnak. mert én fanatikusan hittem, hogy nem lehet meghalnom, mert Sztálinvárost fel kell építenem. Ezért akarok reámutatni erre, hogy mennyi akarat van azokban az emberekben, akik szívükben hordják a szocializmus építésének eszméjét. Nincs hátrálás, nincs megállás, csak egy cél, a szocialista építés.
Nehogy azt gondolják az elvtársak, hogy kiemelni akarom magam, nincs ilyesmi még a gondolatomban sem, de amit leírtam, ez olyan valóság amit a még most is itt dolgozó tanuk igazolnak.
A további munkafolyamatokat több elvtárs ismeri és ezekről én már azért nem akarok írni, mert jelenleg is agybetegséggel vagyok betegállományban és nem akarom a helyzetemet gondolkodással súlyosbítani. Ezt orvosi tanácsra teszem.
Sajnos én a munkámat nem tudom folytani, de arra kérek minden sztálinvárosi dolgozót, hogy azok a dolgozók az első napokban, hetekben milyen önfeláldozó munkát végeztek, és ugyancsak kérem azokat is, akik időközben ezután a gyár és városépítés munkáiban odaadóan dolgoznak; hogy a legnagyobb szeretettel építsék Sztálinvárost és szocialista hazánkat.
(VÉGE)
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
Felhasznált naplókép: Intercisa Múzeum.
Úgy emlékszem az esetre, mintha tegnap történt volna. Pedig éppen hét éve már, hogy lakást kaptunk a Kohász utca 8-ban. A költözködés estéjén csöngettek. Nem tudtuk elképzelni, ki lehet az, hiszen senkit sem ismertünk még a városban. Egy középtermetű, tömzsi bácsi volt, napszítta kalapban, viharvert esőkabátban.
– Garancz István vagyok, a körzeti tanács tagja. Minden rendben van a lakásban? Nincs valamire szükségük?
Még leültetni sem tudtuk, egymás hegyén-hátán álltak a bútorok. De nem is ült volna le, sietett tovább.
Nem volt öreg ember Garancz Pista bácsi. December 20-án lett volna 61 éves, ha megérte volna. Hosszú, küzdelmes élet végére tett pontot a betegség, mely utolsó éveit megnehezítette.
Kubikus volt. Utakat épített az Alföldön, a Dunántúlon, s az 1932 óta szociáldemokrata földmunkásnak hamar meggyűlt a baja Horthy kakastollasaival. 1944-től a Kommunista Párt tagja. Pedig éppen elég félteni valója lett volna, tizenegy gyerek apja voIt.
Garancz bácsi Dunapentele egyik legelső építője volt. Ahogy mondják, ő verte le a kitűző karókat a hajdani kukoricaföldeken. De nemcsak építette, hanem irányította, formálta is a várost, a város kialakuló félben levő arculatát, életét. 1951 óta, kezdettől a Városi Tanács tagja, az ipari, közszolgáltató és építési állandó bizottság tagja. Nem tett nagy dolgokat, nem intézett látványos ügyeket, de nemcsak a tanácsi körzetének életét kísérte élénk figyelemmel, hanem az egész városét. Haragudott a hanyagságért, a felelőtlenségért, s ha valahol ilyesmit látott, szenvedélyesen föllobbant, s addig járt, amíg rendbe nem jött a dolog. Sohase magának akart többet, mindig a jó ügy féltése vezette. Munkahelyén, a Vasmű gondnokságon mint művezetőt és mint a fenntartási részleg üzemvezetőjét szerették és tisztelték. “Rendes, becsületes, szorgalmas ember volt” – így emlékezik meg róla ma is a gondnokság vezetője.
Garancz bácsi 1957-ben agyvérzést kapott. Egy jegyzőkönyv arról tanúskodik, hogy még betegen is törődött, foglalkozott a rábízott ügyekkel. 1958 május 20-án tartott lakógyűlésen nem tudta fölolvasni a tanácstagi beszámolóját, Szabó Károly olvasta föl helyette, de egy széket kitett a lépcsőházba, ott is volt végig, betegen. 1958-ban saját kérésére nem jelölték tanácstagnak, egészségi állapota nem engedte, hogy teljes értékű munkát végezzen, s ő félmunkát nem végzett soha.
Mint nyugdíjas, a területi I. számú pártalapszervezet tagja volt legutoljára. “Odaadó, harcos elvtárs, ízig-vérig kommunista volt” – mondja róla az alapszervezet titkára, s hozzáteszi: “Sokáig emlékezni fogunk rá, mert bár apró dolgokat tett, de azok nem múltak el nyomtalanul”.
Zsiday Csaba
Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 1963. november 29.
