Új Magyarország – 1996 június 25.
Nem lehet ezt idővel kifejezni – Más lett a társasági élet, minden más lett – Martinkemencék árnyékában I.
Honfoglalók albérletben
“Örökre nevezetes dátum marad 1950 május 2., a Duna partján. Amikor hajnalban néhány kubikos, kőműves, ács elindult a hatos úton és a folyó mentén Dunapentelére, nyomukban észrevétlenül bár, de ott járt a történelem” – írja Miskolczi Miklós könyvében. Őszül már Farkas György, aki az “első kapavágásokat” is látta.
– Titóval megszakadtak a kapcsolatok, és akkor találták ki, hogy nem Mohácsra, hanem Dunapentelére építik föl a vasművet. 1951. november 30-án reggelre 52 családot telepítettek ki az Óvárosból Kelet-Magyarországra. A mintegy 200 ember azt vihette magával, amit két óra alatt össze tudott pakolni. A falut el akarták törölni a föld színéről. Előadást tartottak, amit a helybeli tanácstitkár hirdetett meg “Dunapentele helye és jövője” címmel. Abban az időben a nép politikailag nemigen támogatta az ilyen összejöveteleket, de ekkor megtelt a terem, még az utcán is álltak. A tanácstitkár évekre előre fölsorolta, hogy “eddig az évig a falunak ezt a részét dózeróljuk el, építjük tele magos házakkal, aztán utána a másik évben…” Föl volt parcellázva az egész.
– Hogyan reagáltak a dunapenteleiek az építkezésre? – kérdezem Kemény Dezső írótól.
– Eléggé utálták a dolgot. Mint ahogyan a környező falvak lakói is, főleg az úgynevezett kulákok. Mielőtt lakást kaptunk, minket is kitelepítettek 20 kilométernyire, Perkátára. Onnan jártunk naponta oda-vissza ezeken a fakaruszokon vagy prolibuszokon. Feleségemmel, a gyerekekkel és az anyósommal voltunk egy “kulák”-ház szobájába beszállásolva. Azok úgy gyűlöltek – nem is személy szerint minket, hanem az egész rendszert, érthető okokból hogy a feleségem még egy seprűt sem tudott kölcsönkérni tőlük.
“- S. Hegedűs Lajos bácsi úgy toborozta az embereket, hogy jobbra áll, aki egytől öt, balra, aki 5-től 10 évig ült börtönben – meséli Czeilinger Lajos és felesége. – Nagyvenyim utcáin póznákra rakott hangszórókon mondták be, hogy megalakult Sztálinváros. Hitetlenkedtünk, hogy miért nem Dunapentele lett, de akkor már az iskolában is azt tanították, hogy a nagy vezető Sztálin… Nem értettük, hogy miért egy emberről nevezik el, amikor ennek van egy neve.”
Martinászálom
“Nagy vízműs ürge volt, és akkor megsértett, és nem szeretjük. – Mivel sértette meg? – Késsel.” Az alábbi párbeszéd, bár kétségtelenül hasonlít Rejtő Jenő klasszikus szövegéhez (“Uram, a késemért jöttem”), mégsem az írói fantázia szüleménye. A pentelei Horgász büfében zajlott, ahol a pecások kis közössége múlatja idejét, nap nap, este este után. “Voltatok a Dulásnál?” – kérdezi egyikük két korty sör és egy rexlökés között. Értetlenül nézünk “A penteleiek így hívták az első barakkokat, a felszabadulásra emlékezve…”
– A városban nagyon sok minden megváltozott – szól Fehér úr.
– Más lett a társasági élet, minden más. A szocialista táborban azért nagyobb volt a brigádmozgalom, több összejövetel volt, így most nagyon szétszóródott az egész. Nem tűntek el, inkább széthúztak. Mindenki keresi a maga kis hasznát.
A rexezők erre a mondatra összenéznek, valamelyikük biccent a fejével: “az a colos ott, megégett”. Kohászváros kohásztörténete – Somló Zoltán.
– Leszerelés után mentem el a kohóhoz dolgozni. A kohászok jól éltek, jól kerestek, jövőt láttam benne.
– Mennyit keresett a 70-es években?
– Általában 14-15, de volt hogy 15-20 ezret. Annak idején többet kerestem, mint a főnökeim. Ez az arány ma már nem fedi a valóságot. 90-ben kilyukadt a kettes kohó, és én sajnos felrobbantam a kohóval, megégtem hidrogéngázban.
– Ez hogyan történt, mit látott?
– … semmit. Mit lehet ilyenkor látni?! Egy pillanat műve volt az egész. Kilyukadt a kohó, és…, többsorozatos robbanás volt. Átgyalogoltam a másik kohóra, úgy, ahogy voltam, megégve, és elvitt a mentő a kórházba. Nem kívánom senkinek ezt a kínt. Nem mesélem el magának, úgysem hiszi el, hogy mit éreztem. Azokat a kínfájdalmakat, azokat az álmatlan álmokat… Horrorfilmekben nem vetítenek olyanokat, mint amiket álmaimban láttam. Mindenféle szörnyeket, szörnyűségeket, a rettenetes fájdalmat, szurkál, bökdös, fáj, mindenki, aki közel jön, csak bánt. Nap? Hónap? Nem lehet ezt idővel kifejezni. Lehetett talán 20 nap, de nekem évtizedek voltak. Kemény volt, áthaladtam rajta.
– Mit jelent mindezek ismeretében önnek az, hogy Dunai Vasmű?
– Munka, lehetőség, élet. De azt kell látnom, hogy a régi emberek, akik annak idején kemény munkával keresték kenyerüket, ma a kukákban kotorásznak. Szégyen az egész. Annak idején arra buzdítottak, hogy alapítsunk családot, minél több gyerekünk legyen, de azok a családok, ahol két-három meg négy gyerek van, ma már nincsenek megbecsülve, teljesen el vannak nyomva. A lakásukból is ki fogják tenni őket, mert nem tudják fizetni. Hiába teszik ki szívüket, lelküket, időről időre élnek. Azt kell mondanom: hála istennek, hogy így jártam, mert a balesetem révén biztosítva vagyok a jövővel szemben. Főolvasztár voltam a kettes kohón, azt a fizetést megkapom a mai napig, mert üzemi balesetem volt. De azt látni, amikor a régi barátaim a kukákba nyúlkálnak, kotorásznak, sajnos szégyen.
– Amióta a városban élek, azóta albérlő vagyok, 35 éve – kezdi keserűen Bárány Ármin, egykori vendéglátós muzsikus. – Mikor idejöttem, 300 forintot, most meg hatezret fizetek.
– Nagyobb változást éreztem 90-tól 91-ig – mondja Reisch György evangélikus lelkész. – Az emberekben több volt a várakozás, több volt a reménység, úgy érezték, hogy sok lehetőségük lesz változtatni. Magamat és másokat is azzal biztattam, hogy Magyarország 5 év alatt utolérhetné Ausztriát. Máig is vallom, hogy ez akkor nem volt álmodozás, azóta persze sok minden elfolyt, az emberek kedve elment, úgy érzem, hogy az akkori történelmi helyzetet túlpolitizálták.
Az alkotó pihen…
– A vetélkedés a leendő Sztálinváros-Dunaújváros és Székesfehérvár között folyton ment. A központi főnökség Dunaújvárost favorizálta. Olyannyira, hogy még a 70-es években is a fontos pozíciókba, úgymint tanácselnök, városi párttitkár, főszerkesztő, tisztiorvos mind dunaújvárosi kádereket tettek. Ez az 50-es, 60-as, sőt még a 70-es évek elején is így volt – emlékezik Kemény Dezső. Dunaújváros legendás tanácselnöke, Tapolcai Jenő is a megyeszékhelyen (Székesfehérvár) fejezte be életét, de kikötötte, hogy a Duna-parti városban temessék el, arccal a föld mélye felé, hogy a “fehérváriak nyalhassák a …”. Joó Erika Székesfehérvárott, a “klerikális reakció” városában tanul, a hosszú szőke hajú fiatal anya életében többször is felmerült már, hogy elköltözzék, de mégsem tette.
– Valóban egy mesterségesen kialakított város, de már van történelme – mondja. Nekem ezek a filmek nagyon érdekesek és tanulságosak voltak, és el kell mondanom: rettenetesen sajnálom, hogy nem akkor éltem, amikor ezek készültek, mert nagyon tetszett a tisztaság, a nyugalom, a békesség, az a rendezettség. Szeretném, ha most is úgy nézne ki ez a város, ahogy akkor.
A monológ alatt kézfeje végig ökölbe szorítva, miközben Erik, a fia, karatetudásából improvizál bemutatót. Maradnak.
Folytatjuk
Csúri Ákos
Fotó: Illich Lajos
