Új Magyarország – 1996. június 26.
Nem lehet ezt idővel kifejezni – Más lett a társasági élet, minden más lett – Martinkemencék árnyékában II.
Betontemplom és depresszió
Fáradt, álmos, nehezen ébredező arcok, résnyire szűkült pupillák a januári hajnalon, a Perkáta-Dunaújváros buszjáraton. A leghátsó sorban, összekulcsolt ujjakkal egy fiatal pár ül, mindketten elváltak, a lány gyermekének nevelésében az édesanya segít. Minden reggel négykor kelnek, kézen fogják párjukat, és kiállnak a buszmegállóba. Perspektíva? Ha körbenéznek, nincs okuk optimizmusra: harminc éve minden hajnalon itt zötykölődő falusi emberek hunyorítanak. “1958 óta járok be a városba dolgozni, 63 óta vagyok a Dunai Vasmű dolgozója, ezenkívül ezzel a busszal járok. Négy órakor kelek, és 5 órakor indul a busz, most még van egy dolgom, azt elintézem és miegymás.” Elmondja még a cigarettától mély hangján Budi János, hogy hazafelé, amolyan unaloműzőként “zsírozni” szoktak. Sörözni már nincs idejük: vagy az ügyintézés – “polgármesteri hivatal miegymás” -, vagy a krigli. Kis, kötött rózsaszín sapkában szomorú tekintetű idősebb hölgy ül egyedül, Ruta Lászlóné. Nincs párja, pedig szemben is ülhetnének vele. Mi történik azután, ha most beérkezünk háromnegyed hatkor? “Akkor biciklire ülök, és a főkapunál bemegyek. Az egyik kft.-nél vagyok takarító, huszonkétezer a fizetésem, abból 17-et kapok kézhez.” Kerékpár? Hogyan kerül ide? “Itt van a buszpályaudvaron, itt teszem le műszak után. Csak a legrosszabb állapotban lehet hagyni a biciklit, már kettőt elloptak, és három kerekemet is leszerelték.” Beérünk a pályaudvarra. Felpattan a bringára, és eltűnik a hajnali sötétségben.
Kemény úrnál előkerülnek a kétdecis kocsmapoharak és a Zalagyöngye. Asztali bor, mi tagadás, ittunk már jobbat is.
– Szerte az országban toboroztak parasztembereket, földmunkásokat. Pestről meg jöttek szilenciumos ügyvédek, deklasszált arisztokraták. Volt egy híres-hírhedt kurvahajó. Hajón hozták le Pestről a lányokat, aztán itt malteroslány meg mit tudom én, mi lett belőlük, persze a mesterségüket folytatták. Egy teljesen mixtum kompositum volt az egész, és az az érzésem, hogy Dunaújváros még ma is viseli kissé ezt a vegyességet. Nem természetesen fejlődött és nőtt ki, hanem összehozták, mint egy lombikbébit, innét az ondót, onnét a petét. Annyira, hogy különösen az első időben volt egy vetélkedés, hogy: “Én csepeli vagyok!”, “Én meg Ózdról jöttem!”, “Én meg Salgótarjánból!”.
A szobában körös-körül hamvedrek. A fele csikktartó, a lassan hamvadó sárga Symphonia filtereivel. Kisétáltunk a panel jellegű, ötvenes évekbeli konyhába, mindenfelé üres zalagyöngyés üvegek, ételmaradványok. Egy hetvenedik évét taposó, élete párját a napokban elvesztett nyugdíjas író mindennapi – mondja, tősgyökeres sztálinvárosi – kelléknyomai.
– Fizikai kötődésem a városhoz a lakásom. Érzelmi? Megmondom őszintén: olyan barátságok, amelyeket annak idején Budapesten kötöttem, itt nem szövődtek. Ez a város ma is, a főépítészek minden küszködése ellenére, tulajdonképpen ronda. Nem szégyen ezt kimondani. És ha az embernek az anyja rút, akkor ezt elmondhatja róla. Ő. De mástól nem tűröm el. Erre a pszeudovárosra az 50-es évek politikájának megtestesülése a jellemző. A nagy testvér ideküldi nekünk a terveket, és majd mi megcsináljuk. Meg is csináltuk. Őrültség volt szerintem erre az omladékony, viszkózus löszplatóra egy dög nagy gyártelepet, vasművet és egy várost telepíteni. Na, volt is partomlás.
“Változott a város, de azért alapvonásaiban nem. A Dunai Vasmű életképes, nem kellett embereket elbocsátani, továbbra is él az a szemlélet, hogy ennek a gyárnak a feladata: a dolgozóinak, a város lakosságának, az országnak nyújtson valamit, amiből ez a lakosság jobban él. Normál fizetést kapnak, közművesített lakásaik vannak, tehát ami egy egyszerű életformához szükséges, az rendelkezésre áll. Kocsija, a környékben telke, víkendháza van az emberek jelentős részének.” Ezt Szabó Ferenc mondja, aki több mint egy évtizedig vezette a vasfellegvárat. A kiserdőben, a gyárkomplexum szomszédságában egy szabadtéri múzeum található.
– Ezek már korszerűtlen berendezések, de mégis jelzik a kohászat méretét. Lényegében a vasmű építésének befejezése után a szovjet berendezéseket – amelyeket mi összességében jó berendezéseknek tartunk – igyekeztünk a nyugati technológiának megfelelően, szinte folyamatosan korszerűsíteni, és ez a Dunai Vasmű mai eredményeiben is benne van.
Tovább sétálunk a kiserdőben. “Kezdettől fogva hirdették, hogy az ország első szocialista városa, és itt is igyekeztek a szocialista elveket érvényesíteni. A pártszervezetek hirdették ezeket, illetve megkövetelték, hogy aszerint éljen az ember. Természetesen nem mindenkire hatott ez, aki verekedni akart és a kocsmában érezte jól magát, annak beszélhettek… Az akkori kohó-és gépipari miniszter az egyik késdobálóban tartotta a nagygyűlését, egyszer csak észrevette, hogy majdnem mindenki hátat fordított, és kártyázott meg ivott. Kádár János személy szerint is magáénak érezte ezt a gyárat – két nagygyűlést is tartott -, szívesen mutatta külföldieknek is ezt a várost mint a szocializmus első eredményét. Hruscsovtól kezdve sokan jártak itt, akiket a párt- és állami vezetők hoztak ide. Ez jó is volt nekünk, meg nem is.”
Dunapentelén, az Aranyszarvas kocsmában találkoznak az öregek. Fröccsöznek, söröznek, vitatkoznak – mint régen. Meleg van, jólesik a szódás bor, miközben fura dialógusra kapjuk fel fejünket. “Én vagyok a legfaszább gyerek!” – kiáltja Futó Ádám tájképfestő-koporsókészítő-asztalos. “Hagyd már!” – inti Bartalos Imre egykori vasműs sofőr, ma már kereskedő. “Én 86 éves fiatalember vagyok.”
A kultúrházba nyugdíjas-találkozókra meg kártyázni járnak.
– Miért itt Pentelén vett házat magának és a lányának és miért nem Dunaújvárosban?
– “Mert itt olcsó volt a faluban a ház. Na. Ott meg már nagyon drágák voltak a panellakások. Meg nem is lehet kapni, nem is lehetett kapni, hát, panellakást. Na. Mert 1955-ig -beköltöztek idegenek Ahogy épült a ház, úgy jöttek és kaptak lakást. Addig ott felvonulási meg ilyen ideiglenes épületeket építettek abban az időben, 53-54-ben.”
– 40 éve még gazdag falu volt, most meg szegény?
– “A kommunizmus elszegényítette. Nincs szegény, nincs szegény! Idejöttek nincstelen emberek. Házat építettek, nincstelen emberek voltak. Amit mond, annak egyetlen szava sem igaz. Annyi pénzem van, mint a szar. No hát akkor mit akarsz? Rossz kommunista volt. Az a helyzet, hogy a kommunisták a legbutább emberek.”
Elfogyott a fröccs.
Szllencium az Aranyszarvas kocsmában
Szabó úr kicsit elgondolkodik kérdésemen, fontolgatja a szavakat. Érzi, a város megítélése kívülről teljesen más. Hogy kinek van igaza? Talán mindenkinek. És senkinek. “A rendszerváltást viszonylag könnyedén éltük át, tudatában voltunk annak, hogy erre a gyárra szükség van, életképes. Természetesen igyekeztünk a körülményekhez azonnal alkalmazkodni, kimondtuk, hogy a gyáron belül megszűnik az MSZMP, de a többi párt sem dolgozhat a vállalatnál. Igyekeztünk a hasonló nyugati cégeknél tanulmányozni, hogy milyen az együttműködés a szakszervezettel vagy az üzemi tanácsokkal, hogyan képezik a funkcionáriusokat, hogy képesek legyenek betölteni a dolgozók érdekképviseletét. Nem tudom azt mondani, hogy gyökeres változás következett be a rendszerváltással. A vasmű továbbra is benne van a város jelenében, hiszen gyakorlatilag minden család kapcsolódik a vasműhöz. Ha a vasműnek megy, akkor a kereskedelemnek is megy, akkor a pedagógusokra is szükség van, a születések száma sem csökken. A rendszerváltással, annak eredményével itt sem elégedettek az emberek, de kevésbé problémás a helyzet, mint az ország más kohászvárosainál, Ózdnál, Diósgyőrnél.”
Sokan azt mondják ez a 40 év nem történelmi távlat, Dunaújvárosnak nincs gyökere, mesterségesen létrehozott, vitrinben mutogatható álváros, amit pontosan az tud megtartani, hogy működik a vasmű. Ahogy befuccsol, ez a város úgy eltűnik, ahogy korábban sem létezett. “Lehet, hogy szubjektív vagyok, de a vaskohászatra mindig szükség lesz, ha a Dunai Vasmű jól dolgozik, akkor továbbra is el tudja adni a termékét, és akkor szükség van erre a 11 ezer munkásra meg a városra, amely kiszolgálja a vasművet. Túlhangsúlyoztuk a szocialista város jelleget, hogy itt rövid idő alatt mennyit építettünk, milyen nagy gyárat, várost, mennyi ember lakik itt, mire képes a szocializmus, talán ez volt amögött, hogy Dunapentelét egy kicsit elhanyagoltuk.”
A katolikus beton Isten Háza pénzhiánytól függően épülget
Kevés nyomasztóbb város van széles e hazában, mint Dunaújváros. Betonrengetegek, panelerdők. Az elmúlt időkig sehol egy templomtorony. Keresztes, kakasos, csillagos. Bármilyen. Az evangélikus templomot most szentelték fel, a katolikus beton Isten Háza pénzhiánytól függően épülget. Egy ateistának gondolt városban. Joggal gondolható, hogy a “keresztény kurzus” valamilyen hatással csak volt a helyiek lelki életére. “Én vagyok az első lelkész az egykori Sztálinvárosban, aki benne lehet a kultúrbizottságban” – meséli Reisch György evangélikus lelkész, a Ganz Mávag egykori válogatott birkózója, aki 1977-ben disszidált, majd 89-ben jött vissza Magyarországra szolgálni.
– Lelketlen város Dunaújváros?
– Én ezt talán nem így fognám föl. Úgy érzem, hogy az emberek nem annyira lelketlenek. Mert az a generáció, amelyik még lelkileg kapott valamit, még ha kifosztottak is voltak hitbelileg, még akkor is nekik több a hittartalékuk, mint a mai fiataloknak, akik már nem kaptak lelki foglalkozást, mert nem volt szabad.
– “Ezekkel az épületekkel tele van az egész ország, akármerre jár” – mondja MiskoIczi László a város köztiszteletben álló polgára.
Ez igaz. De másutt vannak házak is.
VÉGE
Csúri Ákos
Fotó: Illich Lajos
