Illyés József

EMLÉKEZZÜNK

_________________

HÚSZÉVES DUNAÚJVÁROS

/minikönyv/

Apró betűk a kis lapokon örökítsétek meg és hirdessétek az utókor számára, hogy húsz évvel ezelőtt az egykori pentelei fennsíkon megjelentek a földgyaluk, megmozdult a föld és megkezdődött a felszabadult új hazánkban az első, modern vaskohászati kombinát, és az első új város alapjainak lerakása.
Sereglett a nép a hívó szóra, kubikos és kőműves, ács és festő, kohász és mérnök, megannyi sok más, hogy építsen kohót, ahol majd olvad a vas, acélművet, hogy legyen minél több acél, hengerművet, hogy legyen lemez ennek az iparilag elmaradt országnak.
Nőttek a házak. Ezrek ke­zemunkája, fáradozása, gondolata valósult meg, melynek részesei vagyunk. Ma már negyvenötezer lélekszámmal új város áll, szocialista város.
Minden téglához emlék fűződik, minden ház és utca felhúzása, minden gyárkémény magasba emelkedése gondot okozott és gondokat szüntetett meg.
Az elmúlt húsz évnek részesei voltunk mind, akik e kis könyvecskében megemlékeztünk egy kedves, apró történettel a városhoz fűződő életünkről.
Nem akarunk egetren­gető dolgokra hivatkozni, fontoskodni, csak kedvesen emlékezni és ezzel mégis csokorba gyűjteni azokból, amik megtörténtek. Úgy történtek, ahogy emlékezünk rá, derűsen, borongósán, de szeretettel, mert Dunaújváros a miénk még akkor is, ha már közülünk jónéhányan másutt végzik feladatukat és a miénk marad mindig fejlődve tovább lakóinak örömével, gondjaival együtt.

Földes László
JÓ POÉN

1951l-ben, amikor tele lelkesedéssel és nem kis nai­vitással elkezdtem a mun­kát mint párttitkár, – sok kellemes és sok kellemetlen meglepetés ért.
Az első nagygyűlés, melyre nagy izgalommal készültem, mert az egyben a bemutatkozásom volt, az építők azóta lebontott kultúrtermében.
Leírtam a beszédet, amelyben szó volt a népgazdaság helyzetéről, a vasmű jelentőségéről és sok minden másról.
A terem tele volt, fapadokon ültek az emberek és még álltak is a fal mellett. A nagy létszámú elnökség elfoglalta a helyét, az elnök megnyitotta a gyűlést és átadta nekem a szót.
Az izgalomtól remegő hangon elkezdtem felolvasni a leírt szöveget. Néha-néha felnéztem a papírból, az első sorokban figyelmet tapasztaltam. Egy kicsit megnyugodtam, de valahogy a “poének” nem ültek úgy, ahogyan reméltem. Így kissé felemeltem a hangom, különösen egy-egy téma végén, és vártam a nagy helyeslést, lelkes tapsot, – de hiába, csak udvarias taps volt.
Zavarba jöttem, és próbáltam a kontaktust megteremteni a hallgatósággal, – jobban körülnéztem a teremben. Láttam, hogy a terem közepén egy csoport kártyázott. Leesett az állam – most mit csináljak? – folytassam az előadást, vagy mit tegyek? Megéreztem, hogy a gyűlés résztvevői is felfigyeltek, hogy valami nincs rendben.
Nagy csend lett, ekkor megszólaltam: negyedóra múlva én is beszállok a kártyapartiba, ha van pénzük.
Nagy derültség tört ki, a kártyázók abbahagyták a játékot, sikerrel fejeztem be a beszédet és utána valóban éjfélig jól elzsugáztunk a kubikosokkal.

Kubikos

Engler Ibolya
A NŐI VEZETŐ

Budapesti vállalatom – ahol abban az időszakban dolgoztam – kollektívája elhatározta, hogy mi is mint az ország minden táján dolgozók, munkások, alkalmazottak, egy-egy nap társadalmi munkát vállalunk a dunapentelei fennsíkon tervezett vasmű felépítésében. Az elhatározást tett követte. 1951. augusztus 20-án munkatársaimmal teherautóval lejöttünk Dunapentelére.
Munkát a Duna-parton vé­geztünk, sódert emeltünk ki a vízből, amit az uszályok közvetlen a víz szélére raktak ki. A gyárépítő vállalat egyik munkavezetője irányította a munkánkat és mérte a teljesítményünket. Még ma is büszkén emlékszem, hogy az öt fős brigád, melynek én is tagja voltam 114 százalékra teljesítette a normát.
Holtfáradtan, de felejthetetlen élménnyel gazdagodva tértünk vissza Budapestre.
Csodálatos volt részemre és munkatársaim előtt ki is nyilvánítottam, hogy milyen felemelő érzés lenne itt dolgozni, egy újat, nagyszerűt alkotni, illetve annak részese lenni.
1951. év telén budapesti vállalatom igazgatója hivatott magához és minden átmenet nélkül e kérdést tette fel nekem: “Te el­akarsz menni a vállalattól?” Meglepetten mondottam, hogy nem. Ekkor egy levelet nyújtott át nekem, melyben a Nehézipa­ri Beruházási Vállalat személyzeti osztálya kért ki, mint szakkádert az épülő tűzállóanyaggyárhoz. Dacára annak, hogy velem erről a szándékról senki nem beszélt, mégis boldogan vettem a hírt és kértem az igazgatómat, hogy engedjen el.
1952. április 1-én a NEB budapesti központi irodájában, majd pár nap múlva a Sztálinvárosban épülő tűzállóanyaggyárban kezdtem dolgozni. A gyárat fél évvel leérkezésem előtt kezdték építeni.
Élményekben gazdag hónapokat éltünk át november 7-ig. Az ünnep tiszteletére beindult üzemünk.
Személyes élményeimről, melyek bőven adódtak egyet szeretnék megemlíteni. – Az épülő kombinát kormánybiztosa, aki köztudott volt, hogy nem sokra becsülte a női vezetőket, egy vállalati megbeszélés alkalmával a következőkkel fordult hozzám: “Elvtársnő, megmondom magának, én nem sokra becsülöm a női vezetőket, jól kösse fel azt a bizonyos fehérneműt ha meg akar felelni”. Ezt az állásfoglalását alátámasztotta az a tény is, hogy hosszú évekig egyedül voltam vezető funkcióban a kombinát üzemeiben.
Kollektívánk olyan szilárd egységgé kovácsolódott, hogy hosszú évek múltán is őszinte barátság van azok között, akik a kezdeti nehéz időket együtt vészeltük át és ma is itt élünk ebben a csodálatos “mi kis városunkban”.

Takács Imre
“GÁZ” A SÁGVÁRI VÁROSRÉSZBEN

Ma már a történelemé az 1953-as év. A miniszterelnök Nagy Imre. “Magyarországot virágzó mezőgazdasági országgá kell fejleszteni”. Nem kell a vas és acél. Fölösleges Sztálinvárost építeni. – Ezek voltak a vélemények a városról.
Az építők elmentek. Mint süllyedő hajóról menekültek az emberek az új városból. Vörös posztó lett a gyár és a beton, “ide ölte az ország a forintjait, fölöslegesen”.
A Technikumi negyed úgy maradt, ahogy volt. Külső falburkolat nélkül, gáz- és távfűtés nélkül. A csupasz téglafalak fugáit mosta az eső, a gázhoz készített kémények nem bírták átengedni a szén füstjét, – szobákban, konyhákban, folyosón füst gomolygott.
Az 1957-től megindult, erősebb ütemű építés erősítette az emberek hitét. Egyre többen telepedtek le a városban, azonban a “mostoha” városrészből, aki tehette, elmenekült. Közszájon forgott, hogy itt laknak a proletárok.
1958-ban elkezdődött a városrész házainak vakolása. Kigyúltak a remények, most már lesz valami, hisz új köntöst kapott a városrész. Igen ám, de ez a lakások belső használhatóságán mit sem változtatott. Sürgetett a megoldás.
Az 1963-as várospolitikai terv életem egyik legizgalmasabb időszaka volt. Tapolczai elvtárssal egyetértettünk abban, hogy “nincs mese, már annyira feszít az ügy, hogy nem lehet halasztani.” Igen ám, de akkor még nem úgy volt, hogy elhatározzuk és megcsináljuk, – mert a fejlesztés teljes egészében központilag történt és minden fillér felhasználását központilag határozták meg.
A pártbizottsági ülésen több pb tag vetette fel, miért nem szerepel a Tech­nikumi negyed a városfejlesztési tervben? Meddig kell az ott lakóknak rossz körülmények között élni? S az összefoglalóban, – megegyezve Tapolczai elvtárssal, aki mellettem ült – elmondtam: társadalmi igazságtalanságnak tartjuk, hogy egy városon belül ilyen különböző körülmények között élnek emberek. Egy megoldás van, hatalmazzon fel a pb arra, hogy a város parlamentjének javaslattal éljünk, foglalja a városfejlesztési tervbe a városrész távfűtésének és gázellátásának megoldását.
A pb ülést követte a városi tanács ülése. Ezen jelen volt Kiss Károly elvtárs, az Elnöki Tanács titkára, – s meghívtuk a Televíziót is. Az volt a véleményünk, kerüljön nyilvánosságra a nehézségünk, hátha előbbre jutunk, (Ismételten tudni kell, – hogy egy fillér nem állt rendelkezésre.)
……….. S amikor izzadtan, nem látva senkit és semmit körülöttem és előttem, – felálltam és ecseteltem a városrész problémáit és javasoltam a pb nevében, hogy a megoldást a városi tanács foglalja a várospolitikai tervbe, – egy kő esett le a szívemről. – Pártbizottsági és tanácsüléseken, ahol hivatalos dolgok történnek, nem igen szokott lelkesedés kitörni. Komoly, méltóságteljes ezen ülések hangulata, szinte nem is illik a lelkes kitörés. De most más volt. – Amikor leültem, kitört a lelkes taps és éreztem, nagy erő az, ami e témában mögöttünk áll és meg­fogjuk oldani ezt a kilátástalannak vélt gondunkat. Ezt csak megerősítette a tanácstagok hozzá­szólása, az Inokai János bácsi segítő felajánlása, hogy a vasmű csővel segít és mint országgyűlési képviselő is segít. Egyetértést kaptunk a jelenlevő Kiss Károly elvtárstól is.
Este a tv sugározta a fel­szólalást.
Ezidőtájt készültünk az 1963-as tanácsválasztásra. Tanácstagokon és pb tagokon keresztül eljutott hozzánk, hogy a Technikumi városrész lakói között olyan hangulat uralkodik, hogy nem vesznek részt a választásokon, hanem a választás napján felvonulnak a Városi PB elé és tüntetnek a gázért és fűtésért. Ismerve már a lehetőségeinket, csak annyit válaszoltam, hogy várjuk őket, illő fogadtatás lesz. Közben a Hazafias Népfront vezetői a Technikumi városrészben választási gyűlést szerveztek, és felkértek arra, hogy menjek el előadónak. Szívesen vállaltam, gondolván, hátha elke­rülhetjük a “felvonulást”. A gyűlés színhelye a Ságvári iskola ebédlője teljesen megtelt. Mikor bementem, innen is, onnan is hangok hallatszottak – “jöjjenek ők ide lakni”, “bezzeg az urak elmenekültek, stb. Mindenki azt hitte, hogy nem lesz más téma, csak a fűtés és a gáz. Én, – ahogy ilyenkor szokás, nem zavartatva magam a hangoktól – természetesen elsősorban a választásról beszéltem, miközben reagáltam egy-egy “bedobott” hangra és végül tértem a “nagy témára”. Elmondtam, hogy tudom a tüntetési szándékot, – de elkéstek, mert … s ismertettem a megtett lépéseket és azt, hogy még ebben az évben elkezdődik az építés, amely 3 év alatt készül el.
Nem is kell mondani, nagy hatása volt a bejelentésnek. Lelkes hozzászólá­sok hangzottak el, fela­jánlások a munkába való bekapcsolódásról. Rövidesen elkezdődött az építés, az egész város dolgozott.
Már évek múltak el. a munka rég befejeződött. A Technikumi – ma Ságvári városrész lakói már nem mondják, hogy ők a proletárok, talán sokan már nem is emlékeznek arra, hogy köhögtek a füsttől, hogy fáztak és mennyi ideig szidtak mindenkit helyzetükért. Ami ma van az “természetes”, – a harc, a küzdelem, a sokak gondja feledésbe ment.
De van már új téma a Ságvári városrészben: miért oda vezették be először a földgázt… miért erősebb a lángja, és égéskor valami pernye is hull belőle.

Újságolvasó

Inokai János
VISSZAEMLÉKEZÉS

Az 1952-es év egyik korán sötétedő napján történt. Sebestyén János, a vasmű akkori igazgatója szokásos értekezletét tartotta a tanácsteremben. Aznap a városi pártbizottságon voltam valamilyen értekezleten. Egyszer csak csengett a telefon, s a titkárnő közölte, hogy azonnal menjek vissza a vas­műbe, – nincs villany – Sebestyén elvtárs hivat.
Indultam vissza, s amint a kocsiból kiszálltam, megláttam, hogy a vasmű előtt lévő oszlopról mászott lefelé a villanyszerelő.
Megkérdeztem, hogy mit csinált?
Elmondta, hogy az oszlopon kiégett a biztosíték, azt javította meg.
Siettem az igazgatóságra. Amikor benyitottam a tanácsterembe teljes sötétség volt.
Sebestyén elvtárs a szokott modorával tette fel a kérdést:
– Miért van itt sötét?!
– Mert nem kapcsolták fel a villanyt – válaszoltam. Odaléptem a kapcsolóhoz. Egy kattanás és világos lett a tanácsterem.
Ezt a kis epizódot azért mondtam el, hogy mindenki lássa, hogy közel húsz esztendő alatt nem változott a világ semmit a beruházás berkeiben. Amikor az első működő üzem megkezdte munkáját, attól kezdve amivel csak baj volt, annak okozója “mindig a beruházó” volt. Ebből a történetből most tudja meg Sebestyén elvtárs is, miért voltam olyan biztos a dolgomban, hogy csak fel kell kattintani a villanykapcsolót.

Vízhordó lány

Takács Jenő
ŐSKOR

Az építkezés első évében, 1951 áprilisában történt, ha jól emlékszem a városban végzett munkásságomért megkaptam a Vasmű Emlékérmet.
Életem egyik legboldogabb perce volt, hiszen ez volt az első elismerés életemben, amely külsőségben is kifejezésre jutott.
Az ünnepség után hivatalos elfoglaltságom adódott az esti időszakban.
Feladatom az volt, hogy éberségi ellenőrzést tartsak a város szolgáltatását biztosító üzemeknél.
Ezen kötelezettség teljesítése közben érkeztem el a város és a vasmű építkezés között a Radari úttól nem messze, ha igaz a jelenlegi MTH iskola helyén üzemelő transzformátor házhoz.
Ezen objektumnál, fekete­ruhás ipari őr (kánya) teljesített szolgálatot. Tudott dolog, hogy életveszély és üzembiztonsági okból az épületbe senki nem mehetett be.
Körbejárva az épületet, az ipari őrt sehol nem találom. Az épület végéhez érve látom, egy létra van a falhoz támasztva és a létra tetején állva az ipari őr kíváncsian kukucskál be a transzformátorházba.
Mielőtt engem is elfogott volna a kíváncsiság, megráztam a létrát és felszóltam: koma jöjjön le, mivel ide egyszerű halandó nem léphet be, hadd igazoljam magam.
Meglepetésemre az éber ipari őr rám szólt, hogy legyek csendbe, mert az épületben egy férfi és egy nő szerelmi vallomással küszködik. Már a forma- keresésnél tartanak.
Én azóta is azon töprengek – ha néha eszembe jut – hogy a két ember, miként kerülhetett a féltett házba.
Ugyanis erre a kérdésre az őr sem tudott felelni.

Kordés

Dr. Liptai László
APRÓSÁGOK

Az elszeretett feleség!
15-16 évvel ezelőtt megjelent nálam egy harminc év körüli férfi, akinek az volt a kérése, hogy segítsünk rajta. Tessék, mond­ja el. Hát hol kezdjem?
Mondtuk neki, hogy vagy az elején, vagy a közepén. Nagynehezen hozzákezdett és mondta: “Segítsenek valahogy rajtam, mert a szomszédom felesége elszerette a feleségemet…”

Hol a hüvely?
1952-ben a Szórád Már­ton úton, a már lebontott szűrőállomáson rendeltem. Egy 55 év körüli né­ni bejött a rendelőbe és elpanaszolta, hogy nőgyógyászati megbetegedése van. Átküldtem a másik barakk-épületbe, ahol a nőgyógyász doktor úr rendelt. Visszajött és mondta, azt üzeni a nőgyógyász doktor úr, hogy ezt a receptet tessék átírni. Átírtam a receptet és elmagyaráztam neki, hogy abból a tablettából, amit felírtam reggel és este a hüvelyébe helyezzen el egy-egy tablettát.
Harmadnap eljött hozzám a néni és a következőket mondta: “Doktor úr, kiváltottam a tablettát, de nem tudom hová tenni, mert hüvelyt nem tetszett felírni hozzá…”

Maguk nyertek…
1951 őszén a Május 1 utcán a harmadik kockában történt (akkor még a lépcsőházak nem voltak számozva). Itt volt elhelyezve a szakrendelő, röntgen, kórház-fektető, gyógyszertár, stb.
Az egyik földszinten lévő szobában, melynek ablaka a Petőfi liget felé nézett, felülvizsgálatot tartottunk. Székesfehérvárról itt voltak az ellenőrző főorvosok, közben egy kis szünetet tartva az ablaknál nézegettünk. Észrevettük, hogy gyors leplekkel egy hátizsákos fiatal férfi közeledik. A mai húsz-tantermes iskola kerítésénél egy árok húzódott, ott megállt, levette a hátizsákját, kibontotta és kivett belőle egy lábszárra illeszthető gipsz sínt. Leült az árok szélére, felhúzta a nadrágját és felkötötte a lábszárára, majd körülnézett és lassú, bicegő léptekkel megindult a harmadik kocka felé. Vártuk a fiatalembert, tudtuk, hogy hozzánk jön felülvizsgálatra. Nemsokára kopogott az ajtón, az ápolónő beengedte, előszedte az iratait, letette az asztalra és várt. A felülvizsgáló főorvos megkérdezte, hogy van? Tud-e dolgozni? Fájdalmai vannak-e? Milyen munkát végez? Mikor szeretne munkába állni? stb. Páciensünk mondja, nem tudok én még dolgozni, mert rettenetesen fáj még a lábam, most is egy alkalmi gépkocsi hozott a vasútállomástól ide a kórház elé.
A jó humorral rendelkező felülvizsgáló főorvos már tudta miről van szó, és azt mondja neki: álljon csak fel, jöjjön ide az ablakhoz és nézzen ki. Odament az ablakhoz, kinézett, majd megszólalt: “maguk nyertek, vesztettem”.

Kocsa László
ÍRJUNK EGY JÓ SZTORIT…

Sokat kell ásni az emlékeim között, hogy a kért sztori összeálljon.
Amikor 1950 decemberében az első pártbizottságot választottuk a Szórád Márton úti kultúrotthonban, egy szürke papírzacskóban egy szelet rántott hús volt a “díszvacsora”. Az első szemináriumokat a Május 1 utca páros oldalán lévő pincében tartottuk, melyeket mi akkor Bivalynak neveztünk. Hát még az emberek! Garancz Pista bácsi, a Ba­li bácsi (Molnár Bálint), a Partizán, az Olajos, a Lővy brigád, a közvetlen munkatársak mind-mind olyan emléket ébresztenek, melyek leírásához egy sztorit kitevő anyag nem lenne elegendő.
Éppen ezért bármilyen furcsa – tekintve, hogy én a pártbizottság munkatársa voltam – most nem valami régi társadalmi, politikai, vagy gazdasági eseményről kívánok megemlékezni, hanem egész másról.
1950. szilveszterkor történt. Mint máskor is igen sokan hazautaztak, de sokan maradtunk, akik a szilvesztert a József Atti­la Kultúrotthonban tartottuk. A DISZ és a szakszervezet feldíszítette a termet, és bár sok minden félreérthetőt mondanak a régi dunaújvárosiakról, mégis minden ilyen vélemény ellenére nagyon szépen szórakoztunk.
Az is igaz, hogy akadtak akkor is (most is) néhányan vagánykodók. Ilyen volt a “Nylon brigád”. E névnél vigyázni kell, mert a régi dunaújvárosiak emlékeznek 1952-ből egy másik Nylon brigádra is, mely nem azonos az előbbivel. A mi Nylon brigá­dunk 17-19 éves pesti srácokból állott és bizony minden tekintetben rájuk illett mindaz a jelző, melyekkel ma negatív értelemben a galerikat szoktuk emlegetni.
Hát ez a Nylon brigád fél 11 felé már jó mólésan beállított a terembe és az első az volt, hogy a legcsinosabb lányokat lekérték a partnerüktől. A rámenős akció a jelenlevők kedélyét eléggé borzolta. A tánc után “csüccs” következett és korzózás, egyszer csak azt vettük észre, hogy kőrömpöcköléses tűzijáték kezdődött a teremben és, hogy a sziporkázó csikkek eregetői ismét a Nylon brigád tagjai. Veszélybe kerültek a frizurák, az öltözékek, na meg aztán az sem jó, ha egy égő cigarettavég valakinek a karjára, vagy a nyakára hull. A kedélyek parázslani kezdtek.
Érezte mindenki, hogyha nem lehet őket a teremből eltávolítani, akkor valami nagy balhé lesz. És ebben az éjfélhez közeledő, felfokozott izgalmu légkörben még ma sem tudom, hogy honnan előballagott egy “Építő”. Szelid, dörmögő basszus hangján félreérthetetlenül kérte a fiúkat, hogy hagyják abba az arénázást, hiszen mindenki jól akarja magát érezni. Az volt a válasz “Mit ugrálsz te langaléta. Tőled sem ijedünk meg.”
Az “Építőnek” is elfogyott a cérnája, kétlapátnyi tenyerébe markolta egy-egy leghangosabb tag gallérját és elkezdte őket vinni a teremből kifelé, hiszen a magasságához az ereje is megvolt. Mondanom sem kell, a Nylon brigád tagjai ezután gyorsan elhúzták a csíkot, és már csak a szilveszteri lámpaoltás, köszöntések, koccintások következtek. Nem sokat beszéltünk a történtekről, mert felszabadultan és jól éreztük magunkat, de egyet mindannyian elismertünk, hogy az “Építő” nélkül másképpen is végződhetett volna az első dunaújvárosi szilveszter.

Geodéta

Koltai István
AZ NB I-BEN

A. labdarúgócsapat meg­szervezése 1951-ben tör­tént “Dunapentelei Épí­tők” név alatt. A szurkolók és a labdarúgók egyaránt különböző helyekről jöttek a városba, de nagyon hamar kialakult az egység.
A szurkolók mérkőzésről­-mérkőzésre – még a barátságos mérkőzéseket is beleszámítva – kezdtek hozzákapcsolódni a csapathoz, magukénak érezték azt.
A vidéki mérkőzésekre is gyakran elkísérték a szurkolók a csapatot. Lelkesedésük csak fokozódott, amikor a csapat veretlenül megnyerte a bajnokságot, és az osztályozó mérkőzések során kellett bizonyítani, hogy a csapatnak az NB I-ben van a helye.
Az utolsó mérkőzés előtt Földes elvtárs felvetette a szűkebb vezetőség előtt, hogy mi lesz abban az esetben, ha Cegléden vereséget szenved a csapat. Ennek a felvetésnek a gondolata is megriasztott bennünket.
Földes elvtárs úgy nyilatkozott, hogy “fel a fejjel, dolgozzunk nyugodtan és ha bekövetkezne az, hogy a csapat vereséget szenvedett Cegléden, az élet akkor is megy tovább és ami nem sikerült 1952-ben, sikerülni fog 1953-ban.
Úgy érezzük, hogy 1952- ben kell sikerülni, és sikerült is.
A labdarúgópálya füvesítését 1951 nyarán kezdték meg és nagy volt az izgalom, hogy az 1952-ben induló bajnokság idejére elkészüljön. A munkálatok 1952 márciusára készültek el. A sportkör akkori elnöke, Posztós Lajos úgy nyilatkozott, hogy nem veszi át a pályát, mert még egy évig sem tart ki. Vita vitát követett, mindenki izgult, hogy lehet-e játszani majd. Itt el kell azt is mondani, hogy a huzavona ideje alatt is vettek át sok olyan épületet, ami sok kívánnivalót hagyott maga után, de a pályát az elnök nem akarta átvenni.
Az átvétel aztán csak-csak megtörtént és most már az elmúlt több mint másfél évtized bizonyítja, hogy a pálya most is az ország egyik legjobb füves pályái közé tartozik.
Nagy II. Istvánra az idősebb szurkolók emlékeznek még. Ő volt az, aki minden mérkőzésre kellő alapossággal készült és elég kemény hangszereléssel próbálta összetartani a csapatot.
Minden mérkőzés előtt, amikor kimentek a pályára a kővetkező szózatot intézte a játékosokhoz: “Nősök, nőtlenek, családot alapítottak, és családot alapítók!
Ismét kimegyünk a pályára és arra vagyunk kötelezve, hogy mindannyian egy emberként harcoljunk a sikeres szereplésért. Rosszul lehet játszani ebben a csapatban, de lélek nélkül nem.”
Ez a hozzáállása is bizonyosan segítette azt a rendkívül sikeres évet, amely kitörölhetetlenül marad meg a város történetében, hisz az osztályozó mérkőzéseket is beleszámítva 33 mérkőzésen szerepelt a csapat veretlenül és jutott az ország legjobbjai közé.

___________________________

Köszönetet mondunk a közreműködő elvtársaknak, hogy felajánlásunk teljesítésében segítségünkre voltak, kedves visszaemlékezésükkel

Grafika: Pálfalvi János

Készítették a város nyomdájának
– a Fejér megyei Nyomdaipari Vállalat dunaújvárosi telepének –
szocialista brigádjai, hazánk felszabadulásának 25. évében, a város alapításának 20 éves évfordulója tiszteletére

Tipográfia és kötésterv:
Bergmann Jenő