AZ ELSŐ ALÁÍRÁS
RÉZSÓ PALI nehezen szokta meg az életet Dunapentelén. A hatalmas távolságok, égbeszökő, friss, téglavörös házak, a zakatoló gépek, a lázas munkában sürgő-forgó emberek, fiatalok sokasága és az egészre ráboruló határtalan égboltozat – idegen volt a kulák-istállóból nemrég szabadult béresnek.
A legrosszabb az volt, hogy nem tudott írni-olvasni. Itt minden fiatal leveleket írt, könyveket, újságot olvasott, ő meg mindebben nem vehetett részt. A kultúrba már-már elmerészkedett, megnézegetett egy-egy filmet és lassanként megjött a bátorsága. De erre az egyre hiába biztatták: hallani sem akart arról, hogy írni megtanuljon.
Az ifjúsági építkezésen dolgozik. Nincs olyan nehéz munka, amit el ne végezne. Kérdezd meg felőle Olasz elvtársat, a munkavezetőt, vagy a normást, vagy ifjú munkatársait – mind elismeréssel szólnak róla.
Csak hát makacs, tanulni nem akar. Szavát sem lehetett hallani naphosszat. Szűcs Sándor a nyolcvan holdjával alaposan elzsibbasztotta a lelkét. Roppant erő van a mi népünkben, ha ilyen fiatal fiú elbírta nyolcvan hold kegyetlen terhét… Mezőtúron inkább csak a Szűcs Sándor jószágjaival érintkezett, mint emberekkel, így hát elszokott az emberi beszédtől is. Gondolta, – vagy inkább csak sejdítette, – előbb ehhez szokjék hozzá, a beszédhez, aztán majd jöhet az írás, olvasás.
Így volt ez április nyolcadikáig.
Hanem ezen a napon az történt, hogy Karácsonyi Péter, a népnevelő egy kis beszédet tartott a szobában a békeegyezmény követeléséről és ennek a követelésnek az aláírásáról. Elmondotta azt is, hogy a “békét meg kell védeni, mert veszélyben forog és nem szabad engedni, hogy háborút zúdítsanak ránk, mert mi építeni akarunk és dolgozni a Vasműben, amelyet mi építünk fel. Aki nem akar tengernyi vért, könnyet, pusztulást, aláírja a békeívet”.
Rézsó Pál egész nap ezen gondolkozott. Valahogyan ösztönös riadót kongattak a lelkében ezek .a szavak, ha nem is nagyon sokat tudott a nemzetközi helyzetről. De egy háborút már átélt és irtózott tőle. Éppen most, amikor ilyen érdekes, izgalmas, szép, új életbe került bele!
Másnap odament Karácsonyi Péterhez, aki éppen a frissen érkezett deszkákat rakosgatta a C 4-esnek a sarkán és megkérdezte:
– Elvtárs, milyen békének kell aláírni
A népnevelő karonfogta és rámutatott az épületre, amelynek már harmadik emeletét fejezik be (mennyi harc, mennyi nehézség árán jutottak el idáig!) és hamarosan megkezdik a tetőt:
– Látod-e? Ezt felépítjük. Meg az egész várost építjük, amit köröskörül látsz. Olyan lakást építettél magadnak, amilyen azelőtt csak az uraknak volt, amíg te az istállóban háltál a dikón. Hordtad a téglát, a habarcsot naphosszat. Még a derekad is megfájdult bele. És most a volt gazdád pókhasú cimborál idegen országból ide akarnak rontani, bombát dobni erre a házra, összezúzni, semmivé tenni a munkádat… Háborút akarnak indítani ellenünk! Persze, mi nem hagynók, fegyvert fognánk. De ez a szép, békés élet mégis csak jobb, mint a front, igaz-e? Le kell fogni ezeknek a veszett uraknak a kezét, hogy ne tudjanak rombolni, pusztítani, tehetetlen dühükben. Mert fáj nekik, hogy te már nem vagy béres, nem nekik robotolsz, nem az istállóban lakol… De ezeknek az uraknak a rabszolgái azokban az idegen országokban nem akarnak megölni téged, Pali, hanem békében akarnak élni és kenyeret, biztos munkát követelnek maguknak addig is, amíg ők is olyan szabadok lesznek, mint te és ők is építhetnek maguknak egy ilyen Dunapentelét… A nagyhatalmak kössenek egymással békeegyezményt, amint ezt Sztálin akarja és ajánlja. Hát ennek írnak alá. Érted?
– Értem. Szabadság! – motyogta Rézsó Pál; a bakancsa orrára szegezte tekintetét, visszament a malteres furikhoz.
Kedd délben, az ebédlőben megint felkereste a népnevelőt.
– Karácsonyi elvtárs!
– Tessék!
Rézsó Pál mereven a földre nézett. Úgy szakadtak fel belőle a szavak, mint nehéz kődarabok.
– Tanítson meg írni.
A hosszú Karácsonyi bámulva nézett rá. Rézsó Pál konokul folytatta:
– Tanítson meg. Alá akarok írni a békének! …
Egész este folyt a tanulás. Nehéz volt, nehezebb, mint a tégla meg a habarcs. Életében először fogott tollat ez a kéz, amely eddig csupán a petrencerúdhoz szokott. Mint a megszállott, formálta az idomtalan, darabos betűket Rézsó Pál, iszonyú akaraterővel. A szemében tűz égett és a belőle sugárzó erő a népnevelőt is lenyűgözte. Már ráborult a Vasműre a csillagos éjszaka és Rézsó Pál a lépcsőházban gyakorolta a betűket. Csak élete legdrágább kincséért tud így harcolni az ember.
Szerda délben odaállt a munkavezető elé.
– Olasz elvtárs! Adja ide a békepapírt. Alá akarok írni.
– De hiszen te nem is tudsz írni!
– De tudok, – felelte, reszketett az izgalomtól és könyörgően nézett Olaszra. A népnevelő intett. Adják oda neki.
És Rézsó Pál, az analfabéta, a tegnapi kulákcseléd, ma a szocialista város boldog és szabad építője, holnap szocialista dolgozója, ott, a normairoda asztalán remegő kézzel leírta életében először a nevét:
Rézsó Pál.
Ő is követeli, hogy kössék meg a békeegyezményt és hagyják békésen építeni szabad jövőjét. Ott ragyog a név a békeíven és némán nézik, köröskörül. Olasz elvtárs, Karácsonyi Péter, a normások, a Partizán-brigád, az ebédlőből kitódult fiatalok, némán és megilletődve. Érzik az erőt, amely most ezekből a nehézkes tollvonásokból árad, a békére vágyó nép, a százmilliók erejét.
Amerikai urak! Jól gondolják meg, ha Rézsó Pállal ki akarnak kezdeni!
1951. április
