Egy elnök naplója III.

Új életem első napjai
A provizórikus tanácsházába – a Görbe utcában – a nagy víz miatt csak deszkákon keresztül tudtunk bejutni. Elődöm, Berecz Bertalan régi elvtársam és barátom volt. Ő a mi­nisztertanácshoz került. Tőle vettem át a nem kis örökséget. Halála után emlékét a róla elnevezett utca hirdeti már az új városban.

Bemutatkozásom a tanácsházán, úgy éreztem, nem volt szerencsés. Feszengtem a sok új arc láttán, a szokatlan környezetben s a rám váró felelősség súlya miatt. Akkor még nem gondoltam, hogy az itteniek idők múltán annyira közel kerülnek hozzám, mintha egyetlen család tagjai lennénk.
Annak nagyon örültem, hogy dr. Illyés József vb-titkár személyében régi ismerősömre akadtam. Bíztam abban, hogy megértő támogatóm és segítőm lesz. Nem is csalódtam benne. Ezután a városi pártbizottságon jelentkeztem. Abban az időben Földes László volt a városi párttitkár. A pártmunka kapcsán már régebben ismertük egymást. Most, több mint két évtized távlatából is hálával gondolok vissza közös tevékenységünkre, arra az elvtársi segítségre, amit tőle kaptam.
Titkárnőm Baksa Ilona lett, az alig 16 esztendős, pentelei parasztlány, akit be kellett tanítanom erre a munkára, de fá­radozásom bőségesen meghozta gyümölcsét. Munka mellett közgazdasági technikumba járt. Kiváló segítőm, a jobb kezem volt 14 esztendőn keresztül.
Új életem első napjai nehezen teltek. Távol a családtól – hiszen feleségem és két gyermekem nem jött velem az új mun­kahelyre – nagyon egyedül éreztem magam. Akkoriban a városnak igen rossz volt a híre, nagy volt a bizonytalanság.

Az új város építésének kezdeti időszakában úgy éreztem, frontszolgálatra jöttem. A lakások inkább csak szálláshelyek voltak. Az ezrével ideérkező építőipari munkásokat és a Vas­mű dolgozóit a déli barakktáborban, az ún. “Ezres”-ben és a “Radar”-ban szállásolták el. Az átmeneti állapotokkal együtt járt temérdek egészségügyi, szociális, közbiztonsági, ellátási és kulturális probléma.
Az ország különböző részéről idetoborzott munkások közül igen sokan, akik itt akartak letelepedni, később elhozták ma­guk után a feleségüket és gyermekeiket. Az ide települt csalá­doknak iskolára, óvodára, bölcsődére, orvosi ellátásra is szük­ségük volt. A barakktáborban rövidesen szinte tűrhetetlenné vált az élet. Mindez sok fejtörést okozott a városi tanácsnak.

Az első napokban ideérkezettek között igen sok volt az „aranyásó”, a kalandor, a deklasszált elem. Az igazság ked­véért meg kell jegyezni, hogy a közállapotokat „segítették” az akkori igazságügyi, rendőri szervek is, akik a börtönből szabadultakat ide irányították, s az épülő várost jelölték ki szá­mukra új lakóhelyül. Eljárásuk ellen bizony nemegyszer til­takoznom kellett.
Az aranyásók, a deklasszált elemek és a visszaeső bűnözők számára a barakktáborokban újabb és újabb lehetőség nyílt bűncselekmények elkövetésére. Elszaporodtak a szálláshelyi, a munkahelyi lopások, betörések, gyakori volt a garázdaság is. A betörések és lopások eseteit, indítékait vizsgálva arra is rájöttünk, hogy a közbiztonság kedvezőtlen alakulását a vá­rosban önmagában még nem magyarázza a meglehetősen nagyszámú büntetett előéletű ember jelenléte. Szerepe volt eb­ben annak is, hogy rosszak voltak a raktározási lehetőségek, hiányzott a megfelelő ellenőrzés.
Mondanom sem kell, hogy az ilyen nemkívánatos jelen­ségek ellen elszánt harcot kezdtünk. Sorozatos razziákat tar­tott a rendőrség. Ellenőriztük a szálláshelyekre való betelepü­lést, sőt a belügyminiszter engedélyhez kötötte a betelepülők külön rendőri bejelentését.
Ebből persze furcsa esetek is adódtak. Egyik fogadónapo­mon nagy zajt hallottam az előszobámban. Kimentem, ahol egy feltűnően csinos nőt láttam fiatal titkárnőmmel vitatkoz­ni. A nő felém fordult, és elmondta, hogy az ügyet csak ne­kem mondhatja el. Amikor beengedtem, a következőket adta elő. Le akar telepedni és össze akar költözni egy férfival. Elő­zőleg azonban szeretné kipróbálni, mert előző férje képtelen volt eleget tenni a házastársi kötelességeinek, a bíróság is ezért választotta őket el. Most, mint közölte, egy próbaházas­ságot akar, s ha az illető alkalmas lesz férjnek, megesküszik vele. Előbb azonban “tudni akarom, mit tud”. Majd így foly­tatta: “Ezt a titkárnőjének, aki olyan fiatal, nem mondhattam el. Értse meg, magának csak egy szavába kerül, és megadják az engedélyt.” Aztán megtudtuk, hogy a férjjelölt egy többgyermekes apa, aki elhagyta a családját, a nő pedig egy Budapestről kitiltott személy. Természetesen elutasítottuk a kérelmét.
Az olyan esetek is elszaporodtak, hogy a felbomlott há­zasságból a férj vagy a feleség a gyerekkel együtt telepedett le nálunk. Ez csak fokozta gondjainkat. Csakhamar első helyre kerültünk a statisztikában nemcsak a bűnügyek tekintetében, hanem a válások számarányában is. A rend, a közbiztonság megszilárdítását évekig napirenden visszatérő fontos ügyként kezeltük. Fel kellett lépnünk nemcsak a társadalmi tulajdont megkárosítók ellen, hanem a parkrongálók és a csendháborí­tók ellen is. A vétkesek megbüntetéséről tájékoztatót adtunk a helyi sajtóban. Többek között 1955. július 17-én a tanácsülés is tárgyalta ezt a témát, amelyről a sajtó is beszámolt. 1955. június végéig 21 csendháborítót, 67 dorbézolót, 16 parkrongálót, 17 házirendmegsértőt vontak felelősségre az il­letékes rendőri, bírósági és szabálysértési eljárások során.
A társas együttélés előmozdítására még ebben az évben házi­rendet alkottunk, ami jelentősen segítette erőfeszítéseinket. Sajnos, akadályozta törekvéseinket, hogy a városba való kö­telező letelepedési engedélyeket a Belügyminisztérium 1956. augusztus 1-ével megszüntette, majd az ellenforradalom a sorompókat teljesen kinyitotta.

A “Dúlás” és a “Kék egér”
Városunkat a rendőri jelentésekben – az érintett jelenségek miatt joggal – éveken át a megye legfertőzöttebb városának tüntették fel. Ma már örömmel írhatom le: a hosszú éveken át folyó harc, amelyet a párt és a tanács a bírói és a rendőri szervekkel együtt folytatott, meghozta a maga eredményét: a közbiztonság ma már jónak mondható.
Ilyen irányú erőfeszítéseinkkel együtt folyt a harc mind­azon szórakozóhelyek felszámolásáért, amelyekben a kétes elemek hangadónak bizonyultak. Ilyen kétes szórakozóhely volt a “Lepra” vendéglő, a “Talponálló”, a “Késdobáló”, majd később a “Kék egér”. A “Lepráról” egyébként is az a hír járta, hogy mielőtt valaki belép oda, be kell lőnie a helyi­ségbe, és ha nem lőnek vissza, csak akkor ajánlatos bemenni.

A tanácsnak komoly erőpróbát jelentett a “Leprának”, vagyis a város alvilági tanyájának – amely körül állandó rendőri készültséget kellett tartani – a felszámolása. Első dolgunk az volt, hogy a “Lepra” melletti néhány barakképületben elhelyezett ideiglenes autóbusz-pályaudvart bezártuk, majd lépéseket tettünk annak érdekében, hogy a vendéglőt be­zárják, ami távolról sem volt egyszerű.
Városunk vendéglátóipara és kereskedelme nem a megyei tanácshoz, hanem közvetlenül a Belkereskedelmi Minisztérium Bányászellátó Igazgatóságához tartozott. Ezért a városi ta­nács határozatát nem vették figyelembe, és fellebbeztek ellene a megyei tanácshoz. Előadták, hogy a “Lepra” bezárása a be­vételi tervek teljesítésében komoly visszaesést jelentene. A me­gyei tanács azonban a város álláspontját támogatta. A Bel­kereskedelmi Minisztérium Bányászellátó Igazgatósága ez után sem nyugodott meg. A minisztertanácshoz fordult, pa­naszt nyújtott be most már a város és a megye határozatai el­len. A hónapokig tartó harc azonban végül a tanács győzel­mével ért véget. Ez növelte a tanács tekintélyét. Első ilyen győzelmünk után azonban még évekig állandó gondot okozott a Ságvári városrészben működő “Aranykapca””, az óvárosi “Dúlás” és a “Kék egér” is. Veszélyességük azonban foko­zatosan csökkent.

Az enyhén szólva kétes hírű vendéglőket fokozatosan bezár­tuk, s ezzel együtt újak létesültek, amelyeknek kulturáltságára nagyon ügyeltünk. Ennek érdekében különböző intézkedése­ket tettünk. Megtiltottuk például, hogy piszkos pufajkában és gumicsizmában táncoljanak a Béke étteremben. Az ilyen jel­legű intézkedések betartása azonban nem ment simán. Töb­ben sokszor részegen zúgolódtak ez ellen. Kertész Alfréd, a Béke étterem vezetője sokat segített abban, hogy a vendéglátó helyek látogatóit kulturáltságra szoktassuk. A reprezentatív Arany Csillag Szálloda és Étterem – mely 1954-ben épült és igazgatója Kertész lett -, valamint a Duna-parton létesített Halászcsárda miatt már nem kellett szégyenkeznünk az ide látogató külföldiek előtt sem.

Cigányzene szól a szigeti “halászcsárdában”

Az Arany Csillag avatásakor kis fogadást rendeztünk, me­lyet gondosan előkészítettem. A Belkereskedelmi Miniszté­rium illetékesei azt javasolták, hogy Pestről hozzunk pincé­reket, ha kulturált vendéglátóipart akarunk. Hoztunk is a Gundelból. Lombos Ferenccel, a városi pártbizottság első tit­kárával, Földes László utódával megegyeztünk, hogy én a szálloda vezetőivel megbeszélem, ne minket szolgáljanak ki először, hanem a vendégeket. A pincérek is jelen voltak a megbeszélésen. Szót kért a pincérek Sanyi bácsija és elmon­dotta, hogy ő valamikor nagy banketteken szolgált fel, s bár­milyen magas vendég is volt a fővárosnál, ő mindig a főpol­gármester urat kínálta először, s csak azután jött a többi. Sa­nyi bácsit látszólag meggyőztem, hogy most másképp kell csi­nálni, de kiderült, hogy Sanyi bácsi hajthatatlan.

Esti hangulat a szálló éttermében

Néhány nap múlva magas rangú küldöttséget fogadtunk, az új szállodában első alkalommal. A fő helyen ültünk Lombos­sal, közrefogva a delegáció vezetőjét. Megkezdődött a kínálás és a felszolgálás. Méghozzá a régi módon. Változatlanul Lombosnak és nekem hozták először az italt és az ételt is. Magamhoz intettem Sanyi bácsit: talán elfelejtette a beszél­getést? Ö határozott nemmel felelt, majd fülembe súgva azt mondotta, hogy ezek az urak egy óra múlva elmennek, de mi itt maradunk. Erre már rövid káromkodással feleltem a makacskodó pincérnek!
A városunkba került börtönviselt emberekből később so­kan váltak munkaszerető, becsületes emberekké, jó család­anyákká, miközben akadtak bőven olyanok is, akik korábbi “szakmájukat” akarták az új városban folytatni. Kollektív vé­dekezés folyt velük szemben, nemcsak a rendőrség, hanem a tanács és társadalmi szervek részéről is.
Szerencsére idekerült sok ezer becsületes munkás, akik a párt és a kormány felhívására jelentkeztek Budapestről, Cse­pelről, Győrből, Ózdról, Miskolcról az új város építésére. Ők alkották a város lakóinak többségét, ők határozták meg józanságukkal, áldozatkész munkájukkal a közhangulatot. Belőlük lettek a sztahanovisták, az élmunkások, a kiváló dol­gozók, idők múltán a szocialista brigádok ezreinek vezetői és tagjai, sok százan kaptak közülük kormánykitüntetést. Ezekkel az emberekkel éltem le 14 esztendőt legszebb férfikoromból. Hiszen alig múltam 40 éves, amikor ebbe a nagy káderkohóba kerültem.

A városi élet kialakítására az első napoktól kezdve erőfe­szítéseket kellett tennünk. Észrevettük, hogy egyes ide települt családok magukkal hozzák a kacsát, amelynek tartásához a fürdőkádat vették igénybe. A baromfit, a malacot pedig főleg a pincében helyezték el. Akadtak, akik disznóöléskor az ajtót akasztották le, a perzselést pedig a kapu előtt végezték.
Sürgős beavatkozásra volt szükség. Házirendet kellett készí­teni, azután gondoskodni arról, hogy azt betartsák.
Lakógyűléseket, tanácstagi beszámolókat tartottunk, és be­széltünk sok alkalommal a lakosságnak a házirendről, a vá­rospolitika eredményeiről, terveinkről, a szocialista együtt­élés szabályairól. Munkánkhoz segítséget kaptunk az akkori­ban hetenként kétszer megjelenő Sztálinváros Építője című laptól. Utódja a Sztálinváros, majd a Dunaújváros című új­ság volt, melyet majdnem minden család olvasott. Ilyen és hasonló erőfeszítésekkel sikerült elérni, hogy az ide települt emberek ma már kulturált városi életet élnek.

“Fő, hogy az acél folyjék”    
Ismereteim gyarapodása közben csakhamar kiderült, hogy a feladatok megoldásának sokféle olyan akadálya van, amivel kezdetben nem számoltam. A városépítési beruházások ugyan­is nem tartoztak a tanács hatáskörébe. Ezt a Vasmű városépítészeti osztálya végezte. Nekünk külön kérni kellett, hogy bekapcsolódhassunk és részt vehessünk e munkában. Ha nem sikerült közös nevezőre jutnunk, a KGM Vaskohászati Igaz­gatóságához kellett fordulni. Amikor követeltem, hogy a kom­munális, járulékos beruházásokat is vegyük tervbe, akkor rö­vid úton elintéztek: “most az a legfontosabb, hogy az acél folyjék”.
Sok nehézséget okozott, hogy az elkészült lakásokat a fel­mért hiányosságokkal együtt – a tanács kikapcsolásával – vették át. S miután a tanács vállalata, az ingatlankezelő vállalat jelentkezett a lakbérért, a lakosság rajtunk követelte a több milliós hiányok kijavítását. Tetézte a nehézségeket, hogy a két építőipari vállalatunkat összevonták, így a hibák kijaví­tásának pénzügyi fedezetéért nekünk kellett szaladgálni. Egy­szer ki is fizettek a Tervhivatalban azzal, hogy most építettük a várost és már javítani, tatarozni akarunk. De hát az eseten­kénti rossz kivitelezés, a felpúposodott padló vagy parketta, a leesett csempék, a rossz kémények azonban a házakban, ahol nem volt távfűtés stb., pénzért kiabáltak.
Soha nem felejtem el: az egyik épületből füstmérgezéssel szállítottak embereket kórházba. Ekkor derült ki, hogy az I-II. emelet között nem volt lyuk a kéményben. Ilyen és ha­sonló problémákkal küszködve jöttem rá: bár hangsúlyozták, hogy bennünket “kiemelten” kezelnek, ez csak a Vasműre vonatkozik.

Az épülő Sztálin út

Államigazgatásilag a megyéhez tartoztunk, s ezért sem tu­dott a városépítés lépést tartani az iparfejlesztéssel. Hozzájá­rult ehhez az a hibás szemlélet is, hogy kezdetben a Vasmű és a vaskohászat részéről egyesek nem komplett városépí­tésre gondoltak, a kiegészítő könnyűipari üzemekkel, kultu­rális és egészségügyi létesítményekkel, hanem inkább csak egy kolóniára a Vasmű mellett.

Ez a nézet egyébként egyes tervhivatali elképzelésekből is fakadt. Amikor a Vasmű egyik tervtárgyalására meghívtak, ahol éppen a megépítendő lakások mennyiségét vitattuk, és én felvetettem, hogy nemcsak a járulékos beruházások elvég­zésével kellene foglalkozni, hanem a könnyűipar telepítésével is, a válasz azzal kezdődött, hogy ez sztálinvárosi avantgardizmus. Majd hosszan kioktattak, hogyan juthat eszembe ide könnyűipart telepíteni.
Ezek után újra szót kértem, és magyarázni próbáltam, hogy a munkára érkező kohászok és martinászok hozzátartozói a tanácstól követelnek munkát. Ahogyan nőtt a város, egyre sürgetőbbé vált a nők foglalkoztatásának megoldása.
Volt olyan időszak, amikor úgy éreztük, hogy az ötvenes évek elejének cikcakk-politikája bennünket sújt talán a leg­jobban. Az építés vontatottan haladt, ilyenkor nőtt a bizony­talanság. Sokan itt hagyták a várost, voltak akik menekültek, mint a viharban süllyedő hajóról.
Engem is más munkaterületre akartak vinni, én azonban ki­tartottam. Nagy veszteség volt, hogy Földes László, a városi pártbizottság első titkára más munkabeosztást kapott. Cse­pelre került, a gyári pártbizottság első titkárának. Utóda Lombos Ferenc lett, aki a pártfőiskoláról jött haza. Benne is igen dinamikus, jó elvtársat ismertem meg. Sok segítséget kap­tam tőle munkámhoz, jó egyetértésben dolgoztunk együtt. 1956-ban azután a párt Központi Vezetőségénél más felada­tot kapott. Ma a Győr-Sopron megyei Tanács elnöke.

A Kossuth vendéglő terasza

Vele dolgoztuk ki az első tervet arra vonatkozóan, hogy a várost társadalmi munka segítségével széppé tesszük, kultu­rált szórakozóhelyeket létesítünk, és majdan egy vásárt ren­dezünk kiállítással, ahol bemutatjuk városunk termékeit, ame­lyekből keveset ismer az ország közvéleménye.

Gumicsizma és félcipő
Egyik fontos feladatunk a város parkosítása volt. Ehhez elő­ször is a Kertészeti Vállalat munkáját kellett megjavítanunk. A parkosítás vezetője a Kertészeti Vállalat igazgatója, Faze­kas János kiváló kertész volt. Az első parkosítandó területnek az Építők útja, a Május 1. út és a Beloiannisz utcák által ha­tárolt részt jelöltük ki. Fazekas János vezetésével készült el a parkosítás terve, amelyet a tanács végrehajtó bizottsága is megtárgyalt.

Fák, virágok ékesítik a várost

Mindannyian lelkesedtünk a szép tervért. Azonnal elkez­dődött a munka. Szinte lestük az első pázsitmagok kizöldellését, az elültetett növények virágzását. De a gondok is meg­növekedtek. Kizöldült ugyan a pázsit, de a helybeliek letapos­ták. Kénytelenek voltunk parkőrt beállítani. Egyik fogadóna­pomon azután panasszal fordultak hozzám, hogy a parkőrünk igen goromba a járókelőkkel szemben. Másnap, a déli órák­ban kinéztem a parkokhoz. Egyszer csak kiabálást hallok. Egy idősebb asszonyt látok a park közepén. A vasbotra támaszkodó parkőr pedig torka szakadtából kiabál vele: “Idehallgasson, maga vén kurucvezér, miért jár toronyiránt? Ügy rúgom fenéken, hogy a Dunában köt ki…” Odamentem a parkőrhöz, bemutatkoztam neki. Kérdésemre, hogy miért gorombáskodik az emberekkel, azt felelte: “nem értik meg ezek szép szóval”. Öt perc agitációra volt szükség, majdnem azo­nos hangnemben.
A park őrzésébe a lakosságot és a tanulóifjúságot is bevon­tuk. Az ő segítségükkel nemcsak megvédtük, hanem szépítet­tük is parkjainkat. Segítettek a fiatalok a fákat ültetni. Lakó­gyűlésen, tanácstagi beszámolókon is sűrűn szerepelt ez a té­ma. A sajtó is támogatott minket. Elindult a mozgalom, mely végül is eredményt hozott.
Sok vita után közös nevezőre jutottunk abban a tekintet­ben is, hogy hiába emeljük gyors egymásutánban az új épüle­teket, ha nincs ami díszíti a várost, akkor az üres és sivár lesz. Munkánk nem veszett kárba, aki Dunaújvárosban jár, meggyőződhet erről. Szépítette a várost, hogy erdőövezetet létesítettünk a város és a Vasmű között, s ezt is városi keze­lésbe vettük. Itt is, miként a városban sokfelé, sétányokat ké­peztünk, ahol padokat helyeztünk el.

Vidám Parkot építettünk, amelyet a város lakói rövid idő alatt megszerettek. A Budapestről kapott játékok, a mozi és szabadtéri színház nemcsak a helyieknek, hanem az ide érke­ző vendégeknek is jó szórakozási lehetőséget biztosítottak. A Vidám Park igazgatója Jelinek Fülöp lett, kiváló szervező, aki sok újítását hasznosította itt a lakosság örömére.

A város vezetőivel hetenként városi sétát tartottunk, ilyen­kor elkísért bennünket a köztisztasági hivatal és valamennyi, az ügyben érdekelt vállalat igazgatója is. A tapasztalatok alapján helyben és azonnal intézkedtünk. Mindez végül is azt eredményezte, hogy javult városunk külseje. A város tiszta­ságáért folyó mozgalom átragadt az üzemekre is, elsősorban a Vasműre, ahol a tisztaság felügyelésére őrjáratot kezdtek a DISZ-esek.
Idekerülésem után nap mint nap nőttek a feladatok. Egy nehéz, gondokkal teli nap után elindultam, hogy megnézzem a mozielőadást a Dózsa moziban, amit nem sokkal azelőtt nyi­tottunk meg. Zuhogott az eső. A mozi körül még árkok voltak egy kis híddal, és csak messze pislákolt egy lámpa. Buk­dácsoltunk a sárban. Hallottam, amint a sötétben az előttem haladó két ember egyike azt mondja a másiknak: “szakikám, mit szólsz ehhez a pocsék állapothoz? A város vezetői nem járnak itt, a Tapolczai, ne félj, nem jön erre. Kocsival jár.” Mire természetesen megszólaltam: “Ide figyeljen, szaktársam, ahogy maga téved. Én vagyok Tapolczai, csak az a differen­cia, hogy maga vállalati gumicsizmában van, én pedig a sa­ját félcipőmben cammogok a sárban.” Nagy volt a meglepe­tésük. De azt is észrevehették. hogy nem a harag szól belő­lem.

Szövetkezetet szervezünk
A várossá válás gondjait, nehézségeit tetézte abban az időben, az ötvenes évek elején, hogy államigazgatásunkban a mezőgazdasági munka – ezen belül főként a begyűjtés – volt a legfontosabb teendők egyike. Fejér megyében pedig mindig is a mezőgazdaság szerepelt kiemelten. így a nálunk jelentkező várospolitikai problémákat sokáig harmadrangúnak kezelték felettes szerveink. A járási tanácselnökök értekezletén – mely­re Székesfehérvár tanácselnökével együtt rendszerint engem is meghívtak – szinte idegennek éreztem magam.

A napirenden felváltva szerepelt a tavaszi szántás, a fejtrágyázás, a futrinka és az amerikai szövőlepke elleni védekezés, az ara­tásra való felkészülés, az aratás, a betakarítás menete, a be­gyűjtés állása vagy az állattenyésztés munkája. Egy-egy ilyen értekezlet után igen nehéz helyzetben voltam, hiszen odahaza osztályvezetői vagy éppen apparátusértekezleten kellett szá­mot adnom az elhangzottakról. A felszólalók pedig a lakás­ügyi és a járulékos beruházási problémákra vagy a foglalkoz­tatási és egyéb várospolitikai problémákra vártak választ. Ho­gyan álljak most oda például az amerikai szövőlepkéről be­szélni.

Nem szeretném, ha bárki is félreértene: mi nem becsültük le a mezőgazdaságot. Ennek bizonyítására hadd utaljak arra, hogy városunk egyetlen, 3500 holddal gazdálkodó termelőszövetkezetével, a Vörös Csillaggal szinte reprezentáltunk. Volt olyan év, amikor elsők lettünk a városok közötti begyűj­tési versenyben. A begyűjtési miniszter elvtárs helyettese a Béke étteremben adta át a vándorzászlót és a vele járó pénz­jutalmat. Az aratásban, a gabonabetakarításban szinte évről évre az elsők voltunk. Mindez tekintélyt biztosított számunk­ra a megyében olyan időszakban is, amikor egyebekben vaj­mi kevés „sikerélményünk” akadt, örökké emlékezetesek lesznek számomra az aratási felvonulások, amikor a termelő­szövetkezeti parasztok a szépen font búzakoszorúval megje­lentek a tanácsnál, és jelentették az aratás befejezését. Az épülő nagykohó létrehozásának, az új város felépítésének lá­zában is kedves romantikájú ünnep volt ez a nap, az új ter­més ünnepe. Vidáman, boldogan ünnepeltünk. Azt sem vet­tem zokon, hogy a népes küldöttség nőtagjai már a tanács­házán felkértek táncolni, így nemcsak együtt koccintottunk, hanem táncolni is kellett.

Folytatódott ez, immár a város egész lakosságának jelenlé­tében a Dunapentelén – az “óvárosban” – felállított sza­badtéri színpadon, ahol kultúrműsor után késő estig ünnepel­tük az új termést, az aratókat. A kenyér ünnepét augusztus 20-án tartottuk, amelyet munkás-paraszt találkozóvá szervez­tünk.
A párt, a tanács és a termelőszövetkezet vezetőivel közösen rendszeres időközönként határszemléket tartottunk. Ilyenkor a megyei utasításnak megfelelően kocsikon bejártuk a határt, majd jelentést tettünk az illetékeseknek az időszerű tenniva­lók elvégzésének állásáról. Hála a tanyavilágnak, a tanyasi emberek vendégszeretetének, egy-egy tanyán azután meg-megálltunk, értékeltük a látottakat, no meg koccintottunk is a munkás-paraszt szövetségre.
Voltak ennél természetesen nehezebb, bonyolultabb felada­taink. Ilyen volt a tsz-szervezés, amelyből én is kivettem a részemet. Amikor az első zárszámadás megtörtént, s a gyenge gazdálkodás miatt alig 17 forintot ért a munkaegység – ért­hetően -, nagy volt az elégedetlenség. Egyesek engem szid­tak. Akadt olyan, aki hűbérúrnak nevezett s feltette zárszám­adáskor a drámai kérdést: mit szólok ehhez? Én persze igye­keztem megnyugtatni őket, igyekeztem a lelkükre beszélni: lesz ez jobban is – anélkül természetesen, hogy mezőgazdasági szakértőnek akartam volna magamat feltüntetni. Segít­séget is ígértem, amit igyekeztünk is megadni mindenkor a párt, a tanács és a Vasmű részéről egyaránt.

Sokszor és behatóan foglalkoztunk a közös gazdálkodás problémáival, a segítségnyújtás gyakorlati kérdéseivel. Ilyen­formán nekünk is részünk van abban, hogy a szövetkezeti gazdák, az alapítók odaadó, áldozatkész munkája végül is meghozta a maga eredményét. A kezdeti évek megannyi pró­batétele, botladozása után az 1960. februári zárszámadáson a szövetkezet vezetői arról számoltak be a tagságnak, hogy 6 272 210 forint a tsz közös vagyona, szép állatállományuk van, s kitűnő eredményeket értek el a növénytermesztés területén. A tagságnak akkor már 29,62 forintot fizettek munka­egységenként. A Vörös Csillag ma a megye élenjáró terme­lőszövetkezetei közé tartozik. Alapító tagjai pedig mosolyog­va emlegetik: milyen régen volt az az idő, amikor tagtársaik azért féltek a kombájntól, mert – úgymond – elveszi a ke­nyeret, a kereset lehetőségét az embertől, mi lesz most már a néppel, az aratókkal…?

A szövetkezet-fejlesztéssel nemcsak a városon belül foglal­koztunk. A párt hívó szavára a járás termelőszövetkezeteinek megszervezéséből is kivették részüket a Vasmű, az egész vá­ros dolgozói, így a vezetők is: Juhász János első titkár, Borovszky Ambrus, a Vasmű vezérigazgatója, Bondor József, az építőipari vállalat igazgatója (ma építésügyi és városfejlesz­tési miniszter) és jómagam.
1959. március 27-én pártaktívaülésen Katonka Gábor szá­molt be arról, hogy Fejér megye 86 községe már a szövet­kezeti gazdálkodás útjára lépett. Ezután a nehezebb helyekre összpontosítottuk az erőnket. Ilyen volt a Tolna megyéhez tartozó, hozzánk közel eső Dunaföldvár, ahol házról házra járva, egy-egy portán órákig tartó vitákban igyekeztünk meg­győzni az egyéni gazdálkodókat a közös gazdálkodás elő­nyeiről.
Szívesen végeztem a szövetkezeti agitációt. Az a törekvés vezetett, amit a napi munkában mindig is igyekeztem érvényre juttatni: óvakodni kell a felelőtlen ígérgetésektől, meg kell hallgatni az ellenvéleményeket, tiszteletben kell tartani má­sok álláspontját is. Szemtől szembe, baráti szóval, a közös cé­lok, az együvé tartozás alapján kell szót értenünk a paraszt­sággal. így elkerülhetjük azokat a hibákat, amelyek az öt­venes éveik elején annyira megkeserítették mindnyájunk életét.

Békekölcsön, lódenkabát
1953 második felében, azután, hogy Nagy Imre akkori mi­niszterelnök meghirdette az új kormányprogramot, az ország közvéleményében elterjedt az a nézet, hogy mi vagyunk az életszínvonal megrontói, no meg az, hogy meglehettünk volna Sztálinváros nélkül is, kár az ipart erőltetni, amikor az az életszínvonal rovására megy. Ebben az időben bármerre mentünk, ellenszenvvel fogadtak bennünket. Jelentkezett ez egyes megyei intézkedésekben is. Szomorúan emlékezetes ma­rad számomra az az 1953. novemberi nap, amikor a város építésének leállítására jött utasítás. Az egész városon elkese­redés lett úrrá: hát eddig tartott csak a lelkesedés? Most megy el az esze mindenkinek, amikor már kezdjük élvezni több éves megfeszített munkánk gyümölcseit?
Ebben az időben az is előfordult, hogy első épülő óvodánk bútorait egy megyei főelőadó máshová akarta elszállítani. Amikor közölték velem e tényt, magamhoz kérettem az ille­tőt, s pár keresetlen szóval elzavartam őt. Bizony nem voltunk divatban ekkortájt.

Ekkoriban terjedt el az a vicc, hogy békekölcsönjegyzés idején agitálják a Kohnt, aki a párttitkárral végül is megálla­podik abban, hogy 1000 forintot fog jegyezni, de még este megbeszéli az asszonnyal odahaza. A titkár a beszélgetés so­rán többször megismétli az agitációs szöveget: érezze át, hogy a maga hasznára és a haza javára fogja jegyezni az összeget.
Másnap a titkár Kohn elé teszi a kölcsönt jegyző ívet, aki nagy meglepetést okozva csak 500 forintot jegyez. A titkár meglepődik és megkérdi: miért csak a felét jegyzi annak, ami­ben megállapodtak. Erre Kohn azt feleli: “Drága titkár úr, mi a magunk hasznáról lemondtunk.” A titkár tovább foly­tatja az agitációt, mondván: neki éreznie kell, hogy van már Sztálinvárosunk, Komlónk stb. – mire Kohn megszólal, és azt mondja: “Drága titkár úr, akkor már miért ne legyen nekem is egy lódenkabátom?”
Ebben az időszakban nem volt senki, aki országos szinten megmagyarázta volna a Vasműnek és a városnak népgazda­sági szempontból fontos szerepét. Ekkoriban igen sokat tár­gyaltam Borovszky Ambrussal, a Dunai Vasmű vezérigazga­tójával. Tőle, e kitűnő szervezőtől sokat tanultam, ugyanak­kor nagy segítséget kaptam munkámhoz. Együtt kerestük a ki­utat ebből a lehetetlen helyzetből. Közben persze sokat vi­tatkoztunk is. Közel másfél évtizedes együttműködésünkre a jó elvtársi s baráti kapcsolat volt a jellemző.
A legnagyobb feszültség a tanácsi hatáskör biztosítása körül mutatkozott. Az a körülmény, hogy az anyagi eszközök for­rásai és zömmel a hatáskörök is a Vasműnél voltak, sok vi­tára adott alkalmat. Az első kedvező fordulatot a párt biztosította azzal, hogy a pártbizottság Földes László javaslatára napirendre tűzte annak megtárgyalását, hogy a városi tanács miként tölti be államhatalmi és tömegszervezeti szerepét. E tartalmas és pártszerű vita meghozta a maga gyümölcsét. A tanács tekintélye és súlya növekedni kezdett, bár a viták e témában gyakran kiújultak. Borovszkyval még most is mula­tunk azon, amikor egy pártaktíván az egyik felszólaló azt ja­vasolta, hogy a pártvezetőség tekintse legfontosabb feladatá­nak kettőnk személyes kibékítését. Erre Borovszkynak az ülés után javasoltam, hogy sétáljunk karonfogva a Fő utcán, meg­látja, megfordítják ezt a közhangulatot, amelynek valóságos alapja tulajdonképpen nem volt.
Ezt követően, bár nagyon ügyeltünk arra, hogy a hangvé­telre vigyázzunk, néhanapján hasonló heves természetünkből adódóan nehezen tudtuk mérsékelni magunkat. A viták után azonban higgadtan és nyugodtan biztosítottuk a normális együttműködést. Segített ebben az is, hogy Borovszky nem­csak tanácstag volt, hanem tagja volt a tanács végrehajtó bizottságának is. Néhanapján azonban meg kellett küzdenünk az ellenség különböző machinációival is. Hiszen e városba – mint már mondtam – elég sok nemkívánatos elem sodró­dott. Szerettek volna bennünket összeugratni. Az osztályharc dúlt a pentelei fennsíkon is.

Hallva a vitákról, bedobták, hogy a város van a Vasműért, a Vasmű vezetői irányítják a várost is stb. Elhallgatták vi­szont, hogy a Vasmű és az összes létesített és létrehozandó üzem azért él és dolgozik, hogy a városban és a környékén élő dolgozók életszínvonalát egyre jobban emelje, az egész magyar népet szolgálja.
Ebben az ügyben is a párt segített helyre tenni a dolgokat. Mi pedig nap mint nap kerestük a módját annak, miként bi­zonyíthatjuk ország-világ előtt, hogy szükség van a Vasműre, amely vasat és acélt ad majd az országnak, és szükség van a városra, amely nemcsak kulturált városi életet, munkakörülményeket biztosít az itt lakóknak, hanem a messze környék, a vonzáskörzetében élő lakosság egészségügyi, kulturális és egyéb szükségleteinek biztosításáról is gondoskodik.
Külön nehézséget okozott, különösen a kezdeti időkben, hogy e kitűnő alkotás három, sőt négy megye találkozásánál épült. A szomszédos Dunaföldvár Tolnához, Dunavecse, a Duna túlpartján levő nagyközség és Szalkszentmárton Bács-Kiskun megyéhez, az északra eső községek pedig már Pest megyéhez tartoznak. Ez abban az időben főleg ellátási szem­pontból okozott problémákat, mert mi a normákat a környe­ző Fejér megyei községek létszáma alapján kaptuk.

A legkirívóbban az egészségügynél mutatkoztak e problé­mák, mert az ideiglenes, majd a végleges kórházunkba mind­ezekről a területekről a városunkba hozták a betegeket. De idejöttek a szomszédos megyékből vásárolni is, munkát, el­helyezkedést is keresni. Idejöttek továbbá a környék gyerekei középiskolába is. Ezekről a gondokról, megoldásuk módoza­tairól azonban a későbbiek során részletesebben szólok.

Vasat ad a nagyolvasztó
Készülődtünk első nagy ünnepünkre, a nagyolvasztó felava­tására. Mert, hogy el ne felejtsem, a politikai fordulatoktól, a cikcakkoktól függetlenül a munka a Vasmű építésén egy pil­lanatra sem állt meg. Ami már annyiszor beigazolódott, ez­úttal is megerősítést nyert: a magyar munkásosztály nem ül fel hívatlan prókátoroknak, azt tartja dolgának mindig, ami a legfontosabb: az ország építését, a szocializmus nagy pers­pektíváit. Elkészült a nagyolvasztó is, mindannyiunk örömére.

A Martin-üzemben

1954. február 28-án volt a nagyolvasztó avatásának napja. Az ünnepség a párt és a kormány számos tagja jelenlétében zajlott le, megjelent Rákosi Mátyás és Nagy Imre is. A megye részéről Sebes Imre megyei párttitkár, Bujdosó Imre megyei tanácselnök, Földes László városi párttitkár, Borovszky Amb­rus, a Vasmű vezérigazgatója és én fogadtuk a különvonaton érkező vendégeket. A vonat bejött a Vasmű területére, egészen az ünnepség színhelyére. S miközben mi a tribünön ülve, az örömtől áthatva valóban ünnepeltünk, hallottuk az apró megjegyzéseket arról, hogy felesleges volt mindezt épí­teni… Jó kedvünket azonban ez nem tudta elrontani. Szi­lárdan bíztunk a jövőben. Ilyen érzelmek között és előzmé­nyek után indultunk a felavatott 700 köbméteres nagyolvasz­tó első csapolására. A jelenlevő munkásokkal együtt, a meghatódás könnyeit sem szégyellve mondogattuk: nem volt hiá­bavaló a sok fáradtság és megpróbáltatás.

Nagyolvasztó

A vendégek ezek után, a terveknek megfelelően, a nem­rég felavatott Bartók Béla Művelődési Házban ebédeltek. A vendégeket vivő autók útvonalát úgy jelöltük ki, hogy lát­hatóak legyenek városunk nyomasztó gondjai: a barakktáborok, a bevakolatlan, félig kész lakóházak, amelyeknek továb­bi építését leállították, a Vasmű út a kisvasúttal, amely az úgynevezett L épületekhez hordta az építőanyagot, mellette a nagy barakk, melyet bizományi áruháznak rendeztek be stb. Ilyen városkép fogadta az avatásra érkező vendégeinket.

A nagy ünnep után a szürke, gondokkal teli hétköznapok következtek. Közben kirajzolódtak legfőbb további felada­taink. Ezek közül az igazgatási ügyekhez értő, a munkáért lel­kesedő, a lakosságot szerető tanácsi apparátus létrehozását tartottuk elsőrendű fontosságúnak. A gyengébb tanácsi fize­tések miatt ez nagy nehézségekbe ütközött. Ennek ellenére, a pártbizottság tevékeny segítségével lényeges előrehaladást sikerült elérni káderügyekben is.

“Hallgasd meg türelemmel…”
A kádermunkát első és legfontosabb feladatunknak, munkánk alapjának tekintettük. A jó kádermunka lényeges mértékben csökkentette az itt-ott tapasztalható intrikát is. Kezdett ki­bontakozni az egészségesebb munkahelyi légkör, s végered­ményben kialakult egy munkában összekovácsolódott jó kollektíva a Vasműben, de az egész városban, az alakuló tanácsi vállalatoknál is.
Megkezdtük a harcot a slendriánság ellen is, de nemcsak külső megnyilvánulásaiban, hanem az ügyintézés területén is. A kulturált tanácsi igazgatás alapvető törekvésünkké vált. Munkánk középpontjába állítottuk az ügyfelet, az embereket, akiknek ügyeit udvariasan, gyorsan és szakszerűen kell in­tézni.

Társadalmi munkások szépítik a várost

Meggyőződésünkké vált, hogy így és csakis így lehet a la­kosságot megnyerni, kivívni bizalmát és támogatását. Az el­telt évek tapasztalatai igazolták, hogy erőfeszítéseink elérték céljukat, amire talán a legjobb bizonyíték a lakosság társa­dalmi munkája, amelyre később még visszatérek.

Negyvenezer látogató
1955 nyarán elérkezett régi, dédelgetett tervünk, a Sztálinvárosi Kiállítás és Vásár megrendezésének időpontja, amely­nek megfelelő lebonyolítására rendezőbizottságot alakítot­tunk. Ennek vezetője Jelinek Fülöpné, a városi tanács terv­osztályvezetője, Kiváló és tehetséges tanácsi dolgozó volt, aki nagyszerű szervezőgárdát hozott létre.
A legtöbb segítséget nagy vállalkozásunkhoz ezúttal is a párttól és Lombos Ferenc városi párttitkártól, továbbá Borovszky Ambrustól és az új összevont építési vállalat igaz­gatójától, Bondor Józseftől kaptuk.

Az esemény előkészítését széles körű agitáció előzte meg. Lakógyűléseken, iskolai osztályfőnöki órákon, a helyi sajtó­ban beszéltünk a kiállításról, amelyet 1955. április 30-tól május 2-ig terjedő időre tűztünk ki. Emlékszem, a megyei lapban nagy címmel jelent meg a cikk: “Köszöntsük május 1-ét városunkban!” címmel. Az embereket arra biztattuk, hív­ják meg hozzátartozóikat és ismerőseiket erre az alkalomra. Április 30-án megnyílt a “Dunapentelétől Sztálinvárosig” című kiállítás, amelyben nagy teret kapott a Vasmű. Bemu­tattuk, hogy az új létesítmény és majdan a város mit ad a népgazdaságnak. Borovszkyék kiállították az első termékeiket, majd grafikonokon bemutatták a távlatokat, ily módon bizo­nyítva, hogy a Vasműre, illetve termékeire az országnak nél­külözhetetlen szüksége van. A város pedig felvonultatta kommunális és kereskedelmi vállalatait, bemutatta azok tevékeny­ségét, s hogy miként elégíti ki a helyi lakosság és a vonzás- körzet lakóinak kulturális, egészségügyi és egyéb szükségleteit.

A kiállítást Bognár József belkereskedelmi miniszter nyi­totta meg. Beszédében kifejtette, hogy a város már hirdeti, hogy nemcsak fontos gazdasági központ, hanem a Magyar Népköztársaság új politikai, kulturális és kereskedelmi centruma is. Kultúrműsor és divatbemutató volt a vásár terüle­tén felállított színpadon, egyéb szórakozást pedig a Vidám Park nyújtott. Lehetett ajándéktárgyakat és különböző, az egyes városrészeket bemutató tárgyi emlékeket is vásárolni. Ebből az alkalomból a vasút 50 százalékos utazási kedvez­ményt biztosított az ideutazóknak. A kiállítás sikerét bizo­nyítja, hogy három nap alatt 40 000-en látogatták. Ország­szerte visszhangja volt.
Mi különösen örültünk a sikernek, hiszen ez is bizonyítot­ta, hogy van helyünk a nap alatt. Életünk összeforrt a város életével, a házakba, az utcák aszfaltjába beépültek múló éveink, ambícióink.

Sztálinvárosi vásár és kiállítás

“Hol élnek maguk?”
A városközpont kialakítása körül hosszú ideig dúlt a harc, éles vita folyt. Sokat tudna erről beszélni a város főépítésze, dr. Weiner Tibor, akivel bár nagy vitáink voltak, alapjában véve értettük egymást. Vitáink okozói végső soron persze a felettes szervek voltak. Erre, illetve ennek igazolására talán elegendő a következő példa.

A Politikai Bizottság tárgyalta a városközpont megépíté­sét, illetve kialakítását. Nagy izgalommal készültünk erre a napra. A város főépítésze elkészített egy makettet, melynek középpontjában a pártszékház és a tanácsháza állt, ezt vit­tük magunkkal Budapestre a párt Politikai Bizottságának ülé­sére, melyre négyen voltunk hivatalosak: Földes, Borovszky, Weiner és én. Amikor az ülés részvevői meglátták a terveket és Weiner rövid indokolást mondott, Rákosi a következőkkel intézett el bennünket. “Hol élnek maguk? Ez így nem városközpont. Ide egy magas toronyépület kell, hogy a messze környék lássa, itt lesz az új szocialista város centruma.” Vé­gül indítványozta, hogy két év múlva hozzuk vissza a ter­vet. Az eltelt idő alatt azonban a cikcakk-politika következtében változott is város megítélése. A revizionista nézetek erő­södése következtében nem szívesen fogadtak bennünket a fel­sőbb szervek. Újra a Politikai Bizottság napirendjén szerepel­tünk. Elkészült az új tanácsháza makettja a toronnyal és a csillaggal. Most már Nagy Imre volt a szóvivő, aki azzal kezd­te, hogy a kérdést vegyük le a napirendről, mert nem idősze­rű, majd így folytatta: “Maguk mit képzelnek? … Minek ide toronyház? Ez nem egyéb, mint sztálinvárosi avantgardizmus.” Ezúttal tehát a másik véglet időszakát éltük, s ott áll­tunk a bizonytalanságban.

Évek múltak el, s a Fő tér, a mai Lenin tér kialakítása, most már a szoborral, újból napirendre került. A város gaz­dája ebben az időben már a tanács volt. Felkerestük az ügy­ben a Gazdasági Bizottság vezetőjét, Fock Jenőt, aki közölte velünk, hogy a Politikai Bizottság elé nem tartozik az ügy. Ígéretet tett arra, hogy dr. Trautmann Rezső építésügyi mi­niszterrel eljönnek hozzánk és nyilatkoznak majd a Fő tér és a Vasmű út leszűkítése ügyében is. Egyébként ebben az ügyben a lakosság véleménye erősen megoszlott, ezért a tervezett leszűkítés makettjét közszemlére tettük, döntsön a közvéle­mény. A leszűkítés tervét a többség nem tartotta jónak, sőt határozottan ellenezte a kivitelezését.
Fock és Trautmann az ígéretet pontosan betartotta. Meg­állapodtunk abban, hogy a leszűkítést a jelenlegi formában hagyjuk, a Fő teret pedig a tervezők dr. Weiner Tibor veze­tésével megtervezik és az építésügyi miniszter hagyja jóvá. Ezzel pontot tettünk a nem könnyű ügy végére, ami szinte szárnyakat adott a tervezőknek, az építészeknek, és megelé­gedést hozott a város lakosságának és vezetőinek is.

A várost, benne a városközpontot, kitűnő szakemberek ter­vezték, tudományos elemző munkával. A baj az volt, hogy a helytelen politika következtében, a rendkívül lelkiismeretes tervezés korábban bizonytalansági tényezőkön alapult. A bi­zonytalansági tényezők csökkentése érdekében Weiner Tibor, aki szerelmese volt a városnak, az 1958-as választások alkal­mával vállalta a városi tanács elnökhelyettesi posztját is. Ezt a szervezeti formát egyébként az NDK-ban Stalinstadtban, a jelenlegi Eisenhüttenstadtban láttuk, ami kitűnően bevált ná­lunk is. Véleményem szerint helyes, ha – főleg új városban – a főépítész, Uletve építészmérnök az egyik elnökhelyettes. Ezt ezernyi korábbi és későbbi példa igazolja.

“Csont ” és “Bivaly”
A város építésének ezernyi gondja között az egyik legnagyobb probléma az volt, hogy a fejlődő építőipar minden kísérletét itt akarták kipróbálni, azokat is, amelyek nélkül nyugodtan meglettünk volna. Sztálinvárosban próbáltuk ki a nagy kaszámyaépületeket és a kockaépületeket, ez utóbbiakat a Má­jus 1. utcában. Itt jegyzem meg, hogy nemcsak azért, mert először kockaépületben laktam, ezek voltak számomra a leg­inkább rokonszenvesek. Itt próbáltuk ki a két másik formát, amit Csont és Bivaly épületnek neveztek el az új város lakói.

Ezeket hagyományos építési móddal építették. És itt készül­tek el az első középblokkos épületek, majd nálunk, az új vá­rosban állítottak fel először nagypaneles épületeket is. Amennyire megtisztelő volt számunkra ez, annyi gondot is okozott. Itt próbálták ki az emfixfestéket házak befestésére.
A kísérletek – amint az lenni szokott – nem mindig jár­tak a várt eredménnyel. Emlékszem: egy alkalommal egy szovjet építész vendégünket kísértem a városban. Amikor az egyik földszintes új iskolához érkeztünk, s az autóban magyarázni kezdtem, hogy ez a legújabb épületünk, azt mondta, ez “harosij bazar”(szép vásárcsarnok). Megállapítása ben­nünket, tanácsbelieket igazolt, mert az épülettípuson sokat vitatkoztunk a tervezőkkel.
Akárcsak az erkélyek témája. A Vasmű úti nagy, utcai épületekre ugyanis tulipános díszítésű, hatalmas erkélyeket terveztek. A kaszámyaszerű házak magyaros díszítése, mi ta­gadás, groteszkül hatott. Kivitelezésükbe nem sok beleszólá­sunk volt. A következményekbe már annál több! Az egyik éjjel, azon az épületen, amely alatt a polgári védelmi óvó­hely volt, a második emeleti erkély leszakadt, és magával sza­kította az első emeletit is. Az itt szolgálatot teljesítő Nádas Mihály tanácsi dolgozó rettentően megijedt. Azt hitte, légi­támadás van. Mint utóbb kiderült, a statikai számításokba hi­ba csúszott. A vita sokáig elhúzódott. A tervezők a kivitele­zőket hibáztatták, a kivitelezők a tervezőket. Egy biztos: a felelősök soha nem kerültek meg! Ezután az összes erkélyt aládúcolták, majd lebontották. A tulipános erkélyek helyett úgynevezett francia erkélyeket szereltek fel, miközben magya­ráztuk a hozzánk érkező vendégeinknek, hogy a korábbi er­kélyek “nem tetszettek”, s most folyik a kicserélésük.

Ide kívánkozik az az eset, ami a Vasmű egyik szálláshe­lyén történt. Az egyik mérnök késő este ittas állapotban tért haza. A kapu már zárva volt, sokat zörgetett, míg a gond­nok, aki ugyancsak felöntött a garatra, beengedte. A mérnök levetkőzött, és lenge magyarban a W. C.-re indult. Azonban tévedésből az erkélyajtót nyitotta ki, és kilépett a korlátnél­küli erkélyre, ahonnan lezuhant a közel félméteres hóba. En­nek köszönheti, hogy semmi baja nem történt. Újra zörge­tett a ház kapuján. A gondnok majdnem halálra rémült, ami­kor meglátta. Nem akart hinni a szemének. Nem tudta elkép­zelni, hogy a mérnök, akit korábban beengedett, hogy került ide újra, ezúttal ingben-gatyában az ajtó elé, ahol egyszer már beengedte. A városban évekig beszédtéma volt ez az eset.

“Teremtsétek meg a hagyományt”
Közben napról napra növekedtek a gyermekneveléssel kap­csolatos gondjaink. Bölcsődéket, óvodákat, általános iskolá­kat, gimnáziumot kellett építenünk. Mennyi erőfeszítésbe ke­rült, amíg egy-egy kulturális létesítményt létrehoztunk s át­adtuk rendeltetésének! Első általános iskolánkban helyeztük el a gimnáziumot is, amelyet a lakosság joggal követelt már. Amikor 1953. szeptember 1-én a gimnázium megnyitó ünnep­ségén voltam, nem gondoltam, hogy Mária nevű leányom en­nek lesz a tanulója, s olyan jól halad a tanulásban, hogy végül fogszakorvosi diplomát szerez.

A gimnázium felavatása után néhány héttel, 1953. október 18-án nyitottuk meg a zeneiskolát, mely a következő években az egyik legsikeresebb kultúrintézményünkké fejlődött. Falai között sok tehetséges gyerek vált zenebaráttá, ismerkedett meg a zenével, vált annak hivatott művelőjévé. Városunk zenei életének nagy és felejthetetlen napja volt 1954. március 28-a, amikor Kodály Zoltán zeneiskolánkba látogatott. Kodály elismeréssel szólt a zeneiskolában szerzett tapasztalatairól, amint azt a vendégkönyvbe tett bejegyzése is tanúsítja. Ko­dály Zoltán járt a Móricz iskolában is, ahol az iskola emlék­könyvébe a következőket jegyezte be: “Sztálinváros gyerme­kei! Teremtsétek meg a hagyományt, hadd mondják egyszer rólatok: kivívta a sztálinvárosi nevet.” 1974. május 10-én, az iskola húszéves fennállása alkalmával leplezték le Kodály Zoltán mellszobrát, annak a húsz év előtti napnak az emlé­kére is.

Gondoltunk egy merészet: ha már megindult egy kulturá­lis pezsgés, miért ne lehetne szükség balettiskolára? Ezt is lét­rehoztuk, városunk lakóinak örömére. Sok szülő hálás volt érte, hogy a terv olyan rövid idő alatt megvalósult. Az új intézmény hamar népszerű lett, s azóta is sok jó mozgású, jó alakú gyerek hirdeti a balettiskola sikerét.

A kulturális élet fellendítésében jelentős munkát végzett a Bartók Béla Művelődési Ház, amelyben balettiskolánk, iro­dalmi színpadunk, szimfonikus zenekarunk is helyet kapott. Itt szerepelt a kezdeti években számos alkalommal az Ascher Oszkár vezette Déryné Színház társulata is.
Múzeumunk létrehozása körül sok volt a bonyodalom. A város építése közben előkerültek itt egy római korabeli tele­pülés, inkább katonai táborhely, Intercisa maradványai. A muzeológusok azonnal megjelentek, és az építés leállítását követelték. Ez, természetesen, az építőknek és a város veze­tőinek nem volt szimpatikus, így bizonyos súrlódások támad­tak. Csak miután bebizonyosodott, hogy az új város építői és vezetői tisztelettel adóznak letűnt korok emlékei előtt is, meg akarják menteni azokat, teremtődött meg a kellő összhang. Ma már véglegesnek látszó helye van a múzeumnak. A régi korok emlékei mellé odakerültek legújabb korunk relikviái is, amelyek most már egy több mint 50 000 lakosú városnak és üzemeinek történetét dokumentálják.
Könyvtárunkat eleinte lakásokban helyeztük el. Később, amikor az Elnöki Tanács 1957. július 8-án kelt rendeletében az adonyi járást megszüntette és a járás székhelyévé váro­sunkat tette meg, járási könyvtárrá szélesítettük.
Nem lehet kellően méltatni városunk kulturális intézmé­nyeinek óriási munkáját. Az iskolák pedagógusai, a zeneis­kola tanárai, a tánctanámők, a könyvtárosok, az egyes szak­körök vezetői a legtöbbet tették a városért, amit valaki tehet, amikor jelenlétükkel, áldozatkész tevékenységükkel biztosították azt a szellemi hátteret, amely nélkül város, városi kul­túra egyszerűen nem létezhet. Nálunk ennek ráadásul meg­volt a maga sajátos íze, romantikája.
Számomra például szinte leírhatatlan élmény volt egy-egy kultúrintézménynél tett látogatás. Itt lehettem gyakran szem­tanúja az emberek életében beállott mérhetetlen változások­nak. Látni a szülőket a kislányuk vagy fiuk balettvizsgáján … Tudni róluk, hogy ők azok, akik nem is olyan régen pufajká­ban és gumicsizmában mászkáltak vasárnap is, az apák leg­többször borotválatlanul, elhanyagoltan. Most pedig felöltöz­ve, nyakkendősen, arcukon a templomihoz hasonló áhítattal ott láttam közülük többeket a zeneiskola záróünnepélyén, amikor a gyermekük éppen Bach- és Chopin-műveket ját­szott. De találkoztam ilyen szülőkkel a dolgozók esti iskolá­jában is, amikor ők ültek az iskolapadban és tanultak. íme, szemünk előtt változott, fejlődött, kulturálódott, vált szocia­lista városi emberré az idetelepült lakosság.

Nem lenne teljes a kulturális intézményeinkről való meg­emlékezés a kohó- és gépipari technikum nélkül, amelynek megvalósítása a Vasmű nevéhez fűződik. Itt képezték a Vas­mű szakembereit, középkádereit. Ez a szakiskola, mely technikusokat biztosított a fejlődő Vasműnek, néhány év alatt rendkívül sokat fejlődött. Középiskolából előbb felsőfokú technikummá alakult át. Később, 1968-ban pedig a megyei tanács segítségével az iskola a Miskolci Nehézipari Egyetem égisze alatt műszaki főiskola lett. Ma már üzemmérnökként végeznek itt a hallgatók. Egyik legnagyobb élményem volt, amikor Kati lányomat az első üzemmérnökök között avatták mérnökké. Itt, miként az Orvostudományi Egyetemen Mari leányom avatásán is, elérzékenyülve gondoltunk feleségemmel együtt a múltra, amikor mindez soha nem remélt álom volt számunkra.

Magyar és külföldi diákok a gépipari technikumban

Igazi városi nívójú élet kezdett már kibontakozni váro­sunkban. Sorra jöttek a külföldi vendégek megtekinteni a Vasművet, akiknek nagy büszkeséggel mutattuk meg a vá­rost is. Az ilyen látogatások alkalmával sok-sok élményt szereztünk. Az egyik azóta is sokat emlegetett eset volt, amikor az első kínai filmbemutatót megrendeztük a Dózsa moziban. A díszbemutatóra háromtagú kínai küldöttség érkezett hoz­zánk. Egy művelődésügyi miniszterhelyettes vezette a dele­gációt, amelynek tagja volt a film női és férfi főszereplője.
A pártbizottságtól kapott feladat alapján a rendezvényekért én voltam a felelős. A film bemutatása előtt a színpadon el­nökség foglalt helyet a jelenlevő kínai vendégekkel. A tol­mácsszerepet egy Magyarországon tanuló kínai diák töltötte be. Vele nem volt probléma, egészen addig, amíg én köszön­töttem a vendégeket és méltattam a nap jelentőségét. Ő hon­fitársai számára fülbesúgva fordított. A hiba ott kezdődött, amikor a delegáció vezetőjének beszédét a kínai diák ma­gyarra akarta fordítani. Kínos percek teltek el, ugyanis szinte nyögdécselve, roppant lámpalázasan beszélt, senki nem értette, mit akar mondani. A moziterem zsúfolásig telt nézőteréről közbekiáltások hangzottak: “nem értjük”, “hangosabban” stb. Az első sorban helyet foglalók, élén a városi első titkár­ral, integetni kezdtek, csináljak már valamit!
A rettentően feszült helyzetben kértem a diákot, hogy a pa­pírt, amelyre kínai írásjelekkel jegyzetelt, adja oda nekem, ezután a következőket “olvastam fel”: “Kedves Elvtársak! Há­lásan köszönjük az üdvözlést. Örülünk, hogy ma filmünket bemutathatjuk, és annak is, hogy láthatjuk az önök szép vá­rosát. Éljen a kínai és a magyar nép barátsága!” Óriási sike­rem volt, zúgott a taps. Szünet következett. Amikor az eme­leti páholyba mentünk, az összeverődött emberek megjegyez­ték nekem, hogy a kínai vendég majdnem fél óráig beszélt, s én elintéztem két perc alatt. Mire én azt feleltem: “Ja, bará­tom, ilyen a kínai nyelv.” A dunaújvárosiak még ma is em­legetik azt a napot, amikor kínai tolmács voltam. Az előadást vacsora követte, s akkor derült ki, hogy vendégünk körülbe­lül úgy beszéli az orosz nyelvet, mint én. Ekkor már a beszél­getés – döcögve bár – oroszul folyt, a lényeg az, hogy meg­értettük egymást.

Folytatás hamarosan!

Képek forrása:
Corvina kiadó – Sztálinváros – 1958
epiteszforum.hu
Dunaújvárosi Hírlap képarchívuma

Tapolczai Jenő – Egy elnök Naplója