korabeli fametszet, itt még a Rácdombon és a környékén szétszórtan épült település
Középkor
A honfoglaló magyarok 900-ban veszik birtokukba a Dunántúlt. A környéken megtelepedő előkelő közösséghez tartozó kislány magányos sírja a vasmű területéről került elő. A 10. századi köznép 45 síros temetője a Pincesortól nyugatra, a castellumtól körülbelül 100 méterre volt. Településük nyomai eddig nem kerültek elő.
A 11. századi népesség a castellum maradványaitól északra temette el halottait. A Duna parton feltárt, árkokkal határolt település a 11-13. századra datálható. Nyeregtetős házai 3-3,5 méteresek voltak, járószintjüket a földbe süllyesztették, földbevájt kemencéiket a bejárattal szemben alakították ki.
Dunaújváros déli határában, a Puszta Szent Egyház nevet viselő dűlőben a tatárjárás során elpusztult egyhajós, apszissal záródó templom alapjai kerültek elő. A cinteremben 211 12-13. századi sírt tártak fel. A pénzmellékletek szerint néhány halottat már a templom pusztulása után, a 13. század második felében temettek ide. Az egykori falu nyomai eddig még nem kerültek elő.
A Duna egyik szigetén állt, Szent Pantaleonról elnevezett monostort 1238-ban említi először oklevél egy peres ügy kapcsán. A görög rítusú szerzetesek lakta monostor építtetője és építési ideje ismeretlen, de erre feltehetőleg még az 1054-es schisma előtt került sor. A sziget maradványait a század elején kikotorták a folyamszabályozás során, így a monostor egykori szerkezetére vonatkozó egyetlen forrásunk Lázár deák 1528-ban kiadott térképe.
Tabula Hungariae
Az apát ugyanannak az Andornok nemzetségnek a tagja volt, amelynek vára a szárazföldön állt, talán a mai Rácdombon. A tatárjárás során, 1242-ben a nemzetséggel együtt a monostor és a vár is elpusztul. A 16. században már Boccaccio hatását mutató pajzán anekdotát mesélnek a szigeti romról.
A 13. század második felében a romos épületek és a falu királyi adományozások következtében több ízben tulajdonost vált, végül annak a Zsadány, illetve a belőle származó Szentkirályi és Almási nemzetség birtokában kötnek ki, amelyek a török időkben tűnnek csak el forrásainkból. Pentele templomát első ízben a 14. század közepén említik, egy évszázaddal később a szomszédos apostagi és almási plébániák már a pentelei filiái, leányegyházai.
Török kor
A 16. században gyakran vonulnak át Pentelén magyar és török hadak, illetve követségek. Buda elfoglalása után, 1541-ben a törökök Pentelét a budai vilájet budai szandzsákjába, azon belül is a budai náhijébe sorolják be. A 16. századi defterek viszonylag pontos képet adnak a falu lélekszámáról, gazdasági teljesítőképességéről és az egyre nagyobb összeget kitevő adóról, melyet török földesuruknak fizettek a pentelei jobbágyok. Az új magyar földesurak, a Paksy család tagjai azonban – az ország más meghódított területeihez és az egész magyar nemességhez hasonlóan – itt sem mondtak le jogaikról, és a másfél évszázados hódoltság alatt folyamatosan beszedték járandóságaikat. Pentele a kettős adóztatás ellenére sem pusztult el, sőt 180-185 fős lakosságával a nagyobb falvak közé tartozott. A lakosság csak az 1593-1606-ig tartó “tizenötéves háború” idején menekül el az állandó hadszíntérré váló országrészből.
Abraham Ortelius térképe a Magyar Királyság területéről (1580) – www.vintage-maps.com
A békekötés után visszaszivárgó magyarok mellé a törökökkel együttműködő rác (szerb) lakosság települt a Balkánról. Az 1630-as években a törökök palánkvárat építettek a Rácdombra, hogy véget vessenek a magyar végvári katonaság rajtaütéseinek. Ezt a magyarok 1661-ben felégették, újjáépítésére a következő évben került sor. A 300 katonát befogadó új palánkot, benne dzsámival, illetve a mellette levõ rác váralja települést a római castellum köveiből épült vendégfogadóval, valamint a magyarok települését Evlia Cselebi, a nagy utazó írja le élénk színekkel. A német császár követe – egyben kéme -, Henrik Ottendorff ugyanakkor, 1663-ban rajzot is készít az erődítményről és környékéről.
“Pentele palánkája. A királyok közül Szapolyai János nevü királynak építése. A 936. esztendőben a muszulmán hitharczosok ezt felégették; Buda elfoglalása után Szulejmán khán ezt a várat újra felépítette. Azután midőn az 1072. esztendőben Ali pasa szerdárral és Melek Áhmed pasa urunkkal én szegény is az erdélyországi hadjáraton voltam, a német császár alkalmat találván, mivel az oszmánlik Erdélyt pusztították, viszonzásul ő is a békével ellenkezőleg cselekedett s az egyezséget megbontván, ezt a várat felégette s ezzel a győri hadjáratunk megindításának okozója lett. Ime ennek és egyéb váraknak felégetése volt a háború oka. Már az 1073. esztendőben Iszmáil pasa, budai vezír, hozzákezdett ennek újraépítéséhez és terjedelmesebbé tenni szándékozott, mint az előbbi budai vezír Khoszrev pasa tette. Először egy fejedelmi dsámit építtetett, úgy, hogy a Duna mentében levő palánkákban ilyen királyiasan fényes építkezéső szép dsámi nincs. A Duna folyó partján, egy magas dombon fekvő négyszögletű, új építkezésű vár ez, sorompó kerítéssel és mély árokkal, keleti része a Duna folyóra néz, nyugoti része pedig kivágott földárok. Benne a házak és hadiszertárak még nem voltak készen. Mintegy háromszáz katonája, parancsnoka és budai kuli szerdárja van, akik szolgálatban voltak. Külvárosa előbb elkészült, száz deszkatetejű ház, egy fogadó, és húsz bolt van benne; a város új építkezésű. Nagyon jó levegője van és szép építkezés. Szőlője és kertje számtalan.”
forrás, és a teljes könyv: digitalia.lib.pte.hu
Kapcsolódó helytörténeti tanulmány:
Gergely Ákos – Rejtélyes Pentele – gergely_akos-rejtelyes_pentele.pdf
Pentele az újkorban
Buda felszabadítása idején és azt követően a császári hadak csaknem elpusztították a falut. A fosztogatások, a sarcolások elől lakossága csaknem teljes számban elmenekült. A falu 1686-ban szabadult fel, ekkor és a következő évben maga Lotharingiai Károly is megfordult a településen, amelynél pontonhíd biztosította a keresztény seregek összeköttetését a Duna bal partjával. Érdemes megemlíteni, hogy a török távozásának évében mintegy kilencven lakott házat számláltak a községben, negyven évvel később viszont csak harmincat. Ekkor a lakosságnak csak közel fele volt magyar, a többi török és szerb származású.
A katonaság és a földesurak zaklatásai, sanyargatásai mind súlyosabban nehezedtek a magyar falvak, így Pentele jobbágyaira is. Ezért volt itt (is) sok katonája Rákóczi fejedelemnek, és az 1832-36-os országgyűlésen elfogadott jobbágytörvény után, 1836-ban ezért robbant ki Pentelén a Szórád Márton vezette parasztlázadás.
Szórád Márton Pesten járt, és ki tudja miért, betért egy könyvesboltba, ahol megvásárolta az 1832-36. évi törvények könyvét, magyar nyelven. Azt olvasgatván, két szakasz keltette fel érdeklődését. Az egyik szerint „hogy azonban az örökös kötésekre adott általános szabadság által visszaéléseknek alkalmatosság ne nyújtassék, akár az úrbér behozatala után eddig tett, akár pedig a jövőben teendő örökös kötések, következő esetekben is lesznek felbonthatók: 1-ör ha bebizonyíttatik, hogy ezek erőszakkal és félelemmel csikartattak ki, vagy ravaszsággal és csalárdsággal szereztettek”. A másik szerint: hogy „nyolc úrbéri zselléreknek egy egész telki járandóság fog kiadatni”. Hazatérte után néhány nappal Szórád tizedmagával elment a jegyzőhöz, mert tudta, hogy azok a bizonyos szerződések erőszakkal és félelemmel „csikartattak ki” a néptől. Kérte, hogy a törvényt olvassák fel a nép előtt. A jegyző hajlott erre. A felolvasás után Szórád népe felvilágosult és felbátorodott. Otthon, a kertekben, a szérűkön már-már új földosztást emlegettek. Arra szorították a jegyzőt, hogy levelet írjon a vármegyének, amelyben a falu jobbágyai a régi Kontraktus, az urbárium előtti szerződés visszaállítását kérik. Többek között imigyen: „Nemes Vármegye kegyes színe előtt úgy mindazonáltal ezennel alázatosan esedezni, hogy az Méltóságos földes Uraságainknak általunk minden sértés nélkül leendő – vagy ezen Constractus értelme szerént való ismét visszahelyeztetésünket kegyesen eszközölni – vagy pediglen olyan kegyességre lépni méltóztasson a Tekintetes Nemes Vármegye bennünket, Méltóságos földes Urainkkal legalább léptetni, hogy ennek következtében mint a község, mint pedig Méltóságos földes Uraságaink is magok ennek utánna békesség és nyugalomban maradhassunk.”
A levél tartalmát 1837 januárjában az alszolgabíró jött kivizsgálni, és némi bonyodalmak után az „érdemlett büntetések elnyerése végett” Szórád Mártont és néhány társát az „egész tetteknek kútfejét” a megyei fogházba kísértette. Megállapította egyben, hogy a jobbágyok követelése alaptalan, s hogy a „mód melyet ezen népség követ, minden polgári renddel ellenkező, a közbátorságnak pedig általában véve veszedelmes”. Érdemes megjegyezni, hogy a „csendességet bontogató lakosok között” szereplő pentelei jobbágyok, Rekenye János, Naszvadi Imre leszármazottai ma is az Óvárosban élnek. A Szórád família azonban kihalt.
A Tekintetes Nemes Fejér Vármegye Törvényszéke 1837. április 21-én hozott ítéletet Szórád Márton és társai ügyében. „Mint vasban álló (értsd: letartóztatott) lazítok” ügyét „rövid úton vizsgálóra” vette, és az alábbi döntést hozta:
„Ítéltetett … Szórád Márton, aki jobbágytársainak fellázítója, károsítója, az elöljáróság megvetője és vétkesen alacsonyítója, a megyei szolgabíró levelének feltörésében fő vétkes, a belső csendesség ily háborítója, és ezen halmozva elkövetett vétkek fő indítója, befogattatásától számlálandó kétesztendei, hetenként két nap böjtben eltöltendő rabságra, fertályonként 25, összesen 200 pálcaütések elszenvedésére …”
Szórád és társai letöltötték a büntetést, elszenvedték a pálcaütéseket, de minden maradt a régiben. Az 1832-36-os birtokrendezések és az 1848-as jobbágyfelszabadítás után 1945-ig lényegében semmi érdemi nem történt a föld ügyében. Az 1847-48-as országgyűlés IX. törvénycikke megszüntette az úrbériséget és a földet, amit eddig is birtokoltak, a jobbágyok tulajdonába adta.
Szórád Márton kisházas zsellér és csizmadiamester nevét ma az új város egyik észak-déli irányú útja őrzi.
Pentelén már 1688-ban is működött posta, amely Budától délre a negyedik postaállomás volt. A képeslapon látható magyar királyi postahivatal nem azonos a korábbi lovas postaállomással, amely a pusztaszabolcs-paksi vasútvonal 1896. évi átadása után feleslegessé vált. Megegyezik viszont a község 1882. évi kataszteri térképén a Régi Posta utca – Cigány utca csatlakozásánál lévő épülettel. A felvétel az iskola felől készült. Távíróhivatal és telefonállomás 1912-ben már bizonyosan működött Dunapentelén.
Szentháromság tér.
Bal oldalon az 1830-as években épült Mondbach-kastély
1849. január-februárban császári csapatok tartózkodtak a községben, akik hódolati iratot kértek a lakosságtól. A penteleiek viszont ezt megtagadták, sőt amikor megtudták, hogy nevükben a községi elöljárók megírták és elküldték a hódoló iratot, a falu lakossága halállal fenyegette meg az árulókat, így aztán nem csoda, hogy a tavaszi hadjáratban felszabadult Pentelén hamarosan új elöljáróságot választottak. A jegyző Varga Mihály lett, akit később a falu földesurai így jellemeztek: „anno 1848. márciustól fogva a legdühödtebb pártütő volt, az, embereket nem kímélte a leggyalázatosabb ocsmán szarvakkal fellázítani…”.
Hagyományok szerint Jellasics bán 1849 őszén járt Dunapentelén. A mai malomnál levő Mondbach-kastélyban szállt meg. Ez feltehető, ugyanis a Pentelén élő rácok kifejezetten nem szerették Kossuth Lajost, aki szerintük elnyomta a szerbeket. Jellasics jöttén fellélegeztek a község nemzetiségi lakosai.
A Nagy Sándor herceg szállodájának nevezett vendéglő 1851-ben épült. Tulajdonosa az 1930-as években Jantsky Gyula volt. A képeslapon szereplő elnevezés téves, felirat is lehet, hitelességét ez idáig nem sikerült egyértelműen bizonyítani. (Nagy Sándor és Herceg Jenő a szomszédos Rácalmáson voltak földbirtokosok, utóbbinak panziója működött a rácalmási Szigetfián. A későbbi Jantsky-féle vendéglőhöz az 1910-es évek elején építették hozzá a nagytermet, ebben kapott helyet a község mozija. A söntéssel, táncteremmel, étkezdével, cigányzenekarral működő vendéglő – amelyet a nép Csinyesznek nevezett – az iparosok törzshelye volt. A várossá válás után a kocsmából Felszabadulás vendéglő lett, de mindenki csak Dúlásnak hívta. Függesztőműves födémszerkezetének megroppanása miatt az 1960-as évek második felében le kellett bontani. Helyén sokáig a Pentele bisztró állt.
Pentelei Molnár János 1909-ben festette Harminc ezüstpénz című, nagyméretű (160,5 x 205,5 cm) olajfestményét, melyet a Képzőművészeti Társulat hatezer koronáért vásárolt meg a Képzőművészeti Múzeum számára. Ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.
Pentelei Molnár János (Dunapentele, 1878. máj. 8. – Gyula, 1924. nov. 10.): festő. Pályafutását mint hivatalnok kezdte. Münchenben Hollósy Simonnál, majd Párizsban és Budapesten tanult festeni. Néhány bibliai tárgyú kompozíciót festett a Benczúr-iskola stílusában (Keresztlevétel, Pieta stb.), majd áttért a naturalisztikus csendéletfestésre, amellyel nagy sikereket aratott. 1907-ben a Könyves Kálmán Szalonban, 1920-ban az Ernst Múzeumban rendezett kollektív kiállítást. Munkásságát több hazai és külföldi kitüntetéssel jutalmazták. A Benczúr Társulat elnöke volt. Művei az MNG-ben vannak. 1962-ben szülővárosában volt kiállítása.
