RÉGÉSZETI NAPOK
a
DUNAÚJVÁROS MESÉL
oldalon
2026. június 4. – 2026. június 18.
A Hírlap – 1992. augusztus 18.
Sándor Judit riportja
Mentsük (?) ami menthető
Már a lakatot cserélgették… Hol a múzeum tette fel a sajátját, hol a telek tulajdonosa. Kissé elmérgesedett a helyzet. Tárgyalások és újabb tárgyalások, hogy végül is ki fizesse a “révészt”. Ki mit adjon, mit köteles adni, hogy a tulajdonost legalább részben kártalanítsa. Mert neki nem könnyű egy csodálatos helyen fekvő telkétől megválni. S ha már így alakult legalább hasonlót szeretne. Pénz, cseretelek? Mindkettő? Az önkormányzat zsebbe nyúl. Egy kicsit a mi zsebünkbe is.
Néhány napra leállt az ásatás, mert dúlt a “lakatháború”
Legrosszabb álmában sem gondolta volna a tulajdonos, micsoda kálváriája lesz a valamikori Kálváriadombon. Pedig egy magánerős építkezés “önmagában” is éppen elég bonyodalommal jár. Elkezdődtek az alapozási munkálatok az öreghegyi telken, amikor megakadtak a gépek. Kövekben, romokban. A tulajdonos rögtön szól az Intercisa Múzeumnak. S hogy becsületességét – ami persze állampolgári kötelessége – hányszor átkozta el, ki tudja. Ha ismeri a “helyzetet” ez valószínű nem így történik. Az ott élők már járatosak abban, mit kell és mit érdemes. Hogyan lehet az éj leple alatt elintézni azokat a fránya köveket. Még jó tanácsokat is kapott volna. Itt már gyakorlatuk van az embereknek, csakhogy új jövevény volt. Naiv.
Mert most is mi történt? Visszavonták az építési engedélyét, és rohangálhatott lemondani a megrendeléseket. Ki fizeti ezt meg? Ő is ezt kérdezi. Szerencsétlenségére – mert ő nyilván így élte meg – egy római kori katonai fürdő maradványait rejti a föld mélye a telkén. Meg is indult a leletmentés, aztán már ásatás. A kettő között van különbség, de ez inkább már régészeti szakkifejezés, mert a lényeg ugyanaz. A terület védettséget élvez, a tulajdonos pedig várhat. Hamarosan megjelentek a szakemberek, s a Magyar Tudományos Akadémia régészeti bizottsága megfogalmazta szakvéleményét, miszerint indokoltnak és kívánatosnak tartja a teljes feltárást, valamit megfontolandónak a helyszíni bemutatást.
A római katonai fürdő részlete. Vajon, mikor fog a nagyközönség számára is látogatható műemlékké válni?
Többször jártunk az ásatás színhelyén, figyelemmel kísérve, mi kerül elő. Legutóbb, éppen néhány nappal a feltárás befejezése előtt látogattunk el. Pongrácz Zsuzsanna, az Intercisa Múzeum régésze elmondta, hogy elfogyott a pénzük, amit a megyétől és az önkormányzattól kaptak. Az eddigi feltárás eredménye, hogy végre megtalálták (valószínűleg az északi zárófalakat, keleten pedig a vízvezető csatornát. Nyugatra vélhetően korábbi épületmaradványok vannak. Ahol pedig éppen álltunk, ott még padlót rejthet a föld. Ez azonban már a szomszéd telek felé vezet, a kutatóárok megállt a most épülő ház előtt. Ott is volt emlék, ám ez a hajdani pinceépítések miatt már elpusztult. A teendőkről így vélekedik a régész:
– Befejeztük egyelőre az ásatást, most átitatjuk a falakat kőszilárdító folyadékkal, és ideiglenesen visszatakarjuk földdel a fagy ellen. Tavasszal szeretnénk folytatni az ásatást, remélhetően lesz rá pénzünk. Nem akarok úgy ásni, hogy vissza kelljen temetni.
Az ember örülhetne is, hogy újabb, a város hírnevét gazdagító római kori nevezetességgel gyarapodunk. A bizakodás azonban kissé alábbhagy, amikor a környéket bebarangoljuk. Az egyik ottlakó vállalja a vezetést. Hepehupás gazos helyre mutat:
– Itt is van egy római kori emlék, amit valamikor feltártak, ám pénz hiányában visszatemették. Az emberben azt hiszem joggal vetődik fel a kérdés, hogy nem ez lesz-e a sorsa a római kori fürdőnek is…
Körbejárjuk a kőtár környékét. Roskadozó kerítés, méteres gaz. Feltűnő, hogy a környezetéhez viszonyítva láthatóan elhanyagolt. Csupán a két végében van rend. Az egyik kőtár kiállítása, ahová napok óta nem tévedt látogató, szezonja az iskolai tanítás ideje alatt van. Erről a kisebb teleknyi területről nem érdemes letérni, ugyanis valóságos dzsungelbe téved a látogató. Aki vállalja a megpróbáltatásokat, láthatja egy római út maradványait és egy kutat. A másik végén – meglepő! – szépen művelt csöppnyi kertet fedezhetünk fel, állítólag azokét, akik társadalmi munkával segítették a feltárásokban a múzeumot. Bódék is állnak, jelezvén itt már berendezkedett a dolgos ember. A Duna felőli oldalon még az út is gazos, felverte a repedező betont gyom. A vízelvezető csatornák állapota aggasztó, ugyanis az egyiket már teljesen benőtte a gaz. Ez pedig veszélyes, hiszen, ha a löszt víz éri, tejfölszerű anyaggá válik. Az út is deformálódott itt, s ki tudja mi van igazából a lábunk alatt. Folytatva a sétát, a tetemes összegekért helyreállított római kori katonai tábor bástyájához érünk. Lassan kétfelé válik, jókora rés tátong falon. Mindenki tudja, mert már annyiszor elhangzott, hogy kevés a pénz. A múzeumnak pedig úgy látszik, a saját területének gondozására sem futja. Az idegenvezetőnk megjegyzi: Miért akarnak “öltönyt”, amikor “ragtapaszra” sem jut.
A kőtárban egy római kori épület alapjai. Csak az látja, aki véletlenül elvetődik erre
Évtizedek óta lappangó elégedetlenség tört fel az Öreghegy lakóiból, amikor kiderült, hogy az egész területet régészeti védettség alá akarják helyezni. A római fürdő miatt született a gondolat, és a múzeum el is küldte kérelmét a művelődési minisztériumhoz. A minisztérium pedig minden jel szerint eleget fog tenni a kérésnek. Miért is ne? Szakemberek indokolták, hogy erre szükség van. Ám ez az ottlakókat bántja, méghozzá nagyon. Sokáig ugyanis építési tilalom volt érvényben ezen a területen, amit ’84 után oldottak fel fokozatosan. Hogy a városnak fontos volt ez a közeli és mégis isten háta mögötti terület, mutatja, hogy néhány éve – még a tanács – elkészíttette a rendezési tervet, amelyben hangsúlyt kapott a magánerős építkezés. Bár Dunaújváros “Rózsadombján” a telkek ára még ma is hihetetlenül alacsonyak, kevesen mertek belevágni az építkezésbe. És nemcsak azért, mert itt nincs gáz, nincs csatornázás, csak villany és víz, az utakról nem is beszélve. A város központjától negyedórányi járásra lévő csodálatos panorámás telkek értéktelenek. A vásárlók óvatosak. P.-né évek óta nem tud megszabadulni telkétől, amire a rendezési terv szerint három ház is épülhetne. Nő a gaz, mert az idős asszony nem tudja megművelni a hatalmas kertet, gyermekei pedig elmentek, mert építési tilalom volt. Végre akadt volna egy vevő, aki azért körülnézett. Ha védetté nyilvánítják a területet, hogyan fog építkezni, akár egy fát elültetni, amikor a múzeum és a minisztérium engedélye szükséges ahhoz, hogy harminc centiméternél mélyebbre ásson. S ha ne adj’ isten, még találnak is valamit a régészek, akkor neki annyi.
Ezért is volt parázs hangulatú az a fórum, ahol az öreghegyiek és a régészek találkoztak. A polgárok nem hajlandók elfogadni, hogy minden négyzetméter védelem alá essen, mondván, itt már annyi feltárás volt. Ki kellett derülnie, hogy hol rejt a föld kincseket, márcsak azért is, mert nem ez az első római kori katonai tábor, amit feltárnak. Hogy milyen a görögországi vagy éppen olaszországi leletekhez képest? Az más lapra tartozik. Szülessen kompromisszum, ne csak a tiltások, a szankciók hangozzanak el. Elvárják, hogy a régészek tudják, mit és hol keressenek. Ez persze nem egyszerű. Európai hírű lelőhelyként emlegetik Pentelét, benne az Öreghegyet. (A Rácdomb már tavaly védetté lett nyilvánítva.) Érvelnek a régészek, hogy Intercisa az egykori Pannónia provincia egyik legteljesebben feltárt római erődje. A huszadik század elején kezdődő ásatásoknak köszönhetően napjainkig négyezer sírt tártak fel, és elsőként az országban itt bukkantak avar településre, Árpád-kori falura. Az előkerült leletek pedig történetileg és régészetileg is kiemelkedő értékűek. A kiterjesztett védelem azért kell, hogy a múlt emlékei megőrződjenek a majdani feltárásoknak.
Tábla nem tudatja, mit rejt a födém, így csak találgatni lehet: kút? pince?
Majd és most. Különböznek az érdekek. Az ittélők most akarnak boldogulni. Nekik sokszor csak kacat, ami a régésznek nagy kincs. A régésznek hivatása van, őt jó értelemben véve fűti a becsvágy, hogy felfedezzen, találjon valamit. S talán azt se feledjük, hogy a kukoricaföldön épült város is bizonyítani akar: igenis van múltja, tehát van létjogosultsága is. Hogy erről lehet-e múlt időben beszélni? Ma minden fillérnek helye van – kellene, hogy legyen -, valószínű, változik a rangsorolás is. Sokan vannak itt milliókkal a zsebükben, akik meg tudnák fizetni a különleges eljárást igénylő építkezést. És nem Rácalmásra vagy Kulcsra vágyódnak.
– Ha én lennék az önkormányzat – mondja Nagy József -, megvásárolnám az itteni telkeket, csatornáznék, bevezetném a gázt, és nagy haszonnal adnám el a telkeket. Óriási üzlet van az Öreghegyen. Nem vagyok a régészek ellen, értem őket is, csak pazarlásnak érzem, hogy mindent akarnak, amikor nem képesek ekkora falatot lenyelni. Nem látom tisztán, mit akarnak, kinek akarják megmutatni az emlékeket. Szerintem a város jelentős vagyonát herdálhatja el úgy, hogy nem is tudja, mit miért tesz.
Néhány munkanélkülinek, nyugdíjasnak jól jön egy kis ásatási munka
Múlt, gyökerek. Mindig is és mindenkinek fontos volt mert az élő bizonyítani akar. Mindaddig, amíg egyéni érdekeivel nem ütközik a nemes szándék. Ki merné azt mondani a kívülállók közül, hogy ez nekünk nem kell. Ki venné a bátorságot, hogy – higgyünk a régészeknek – az egyetemes kultúra egy szeletére intsen nemet. Nem vagyunk barbárok. Hogy aztán kinek a javára – igazára?, – billen a mérleg serpenyője? Ez kérdés. Nem irigylem a döntéshozókat. Ha ugyan tovább nem adják utódaiknak a felelősséget.
Fotók: Lázár Zsolt, Wohlmann György
Hozzászólások egy riporthoz
I. Mi másnak is foghatnánk föl S. J. egész oldalas cikkét – A Hírlap, 1992. augusztus 18., 11. oldal), mint kérdésnek – hiszen a grammatikai jel (ha zárójelben is) ott van a címben. Illő hát a válaszadás.
Történész gondolkodásunk azonban nem tűri a pontatlanságokat (az újságíróé igen?!) – tehát pusztán a történeti hűség kedvéért hadd kerüljön előbb egynéhány helyreigazítás. 1. “Lakatháborút” márpedig mi nem vívtunk, lakatot nem cserélgettünk. A korábbi “drótos” zárás helyére az ásatási munkások készítettek valamivel alkalmasabbat, hogy a múzeum kötelességszerűen védhesse az ásatási területet; a lakathoz, mellyel ettől kezdve zártunk, a telek tulajdonosa is kapott természetszerűleg kulcsot – két darabot. 2. Alapozási munkálatok nem folytak a telken. Az építtetők – ügyük sürgetése végett – előbb megkeresték a múzeumot, s leletmentés hamarosan meg is indult: leletek, kövek, romok csak a régészeti föltárás során kerültek elő. 3. Kötelességünk teljesítése nem mindig esik egybe érdekeinkkel. Épp ezért – tessék csak figyelni a szóra! – Kötelem. 4. Tán mégsem kéne nagydobra verni, mit is lehet kezdeni azokkal a “fránya” kövekkel: ha csak ötlet, gondolat, ezért nem, ha pedig megtörtént, azért nem. A bejelentés ui. kötelesség. A tudatos leletpusztítás azonban bűncselekmény. Büntetendő. S a törvény nem ismerete nem mentesít. 5. Távol álljon tőlünk a telektulajdonos védelmezése: nem szorul rá — de hogy naiv lenne… 6. A dolgok sorrendje azért fontos: leletmentés megkezdődése – épületmaradványok feltalálása – a maradványok azonosítása – régészeti bizottság szakvéleménye (hogy a múzeum megossza az adott kérdés megválaszolásának felelősségét a magyar régészettudomány neves szakértőivel) – a kártérítési ügymenet megindítása – a tulajdonos bejelentése, miszerint megkezdi az építkezést – hatósági határozat az építkezés megkezdésének felfüggesztéséről 30 napra – az építési engedély visszavonása és ideiglenes építési tilalom kimondása – s közben megbeszélések, tárgyalások, megegyezések… 7. Az ásatáson pedig nem munkanélküliek vagy nyugdíjasok dolgoznak, hanem ásatási munkások, akik ha kell, fagyban, ha kell, hőségben sokszor lelkesedésből tartanak ki a múzeum mellett, többségükben évek, évtizedek óta.
Pongrácz Zsuzsanna
II. Felmerül már most a kérdés: érdemes-e bármi áron benne lenni az ünnepi lapszámban? Ez az ár nem csekély. Nem elég, hogy törvénytelenséget propagál az újságírónő (ld. föntebb a 4. pontot), tetézi ezt egy közösség – az öreghegyiek – megrágalmazásával! (Az alattomos, ámbár “élelmességükre” roppant büszke leletrombolók nevével ugyanis – vajon csak a személyiség védelme miatt? – nem szolgálhat.)
Meg kell védenünk az önkormányzatot, amely példás gyorsasággal cselekedett. A képviselő-testület – felismervén a felszínre került értékekben a várost gazdagító lehetőségeket – gyorssegélyt szavazott meg a legszükségesebb felderítő és állagmegóvási munkákra. Gyorsított intézkedés történt a kártalanítás ügyében is. E ponton én megvédeném a telektulajdonost is: a fejlemények cikkbeli “tálalása” aligha az ő lelkén szárad. Mivel igényeinek megfelelő cseretelek nincsen, egy lehetőség volt: az óhaja szerinti mértékű pénzbeni – teljes körű – kártérítés. Az egyezség több hete (!) megköttetett a tulajdonos és az önkormányzat erre jogosult bizottsága között, Dunaújváros jegyzője bármikor tanúsíthatja. (Az események azóta ugyan más irányt vettek, de nem teszik semmissé a korábban történteket.)
Néhány további tévedés, pontatlanság vagy ferdítés kiigazítása – A “tetemes összegekért helyreállított római kori katonai tábor” – mese, vágyálom. A kiásott és megtartandó ingatlanemlékek költséges konzerválására és kiegészítésére ritkán adódik azonnali lehetőség. A majdani bemutatásig való megőrzésük jelenleg egyetlen módja éppen a visszatakarás. 7 éve tettük az utolsó kísérletet, hogy konzerválatlan romterületeink még meglévő falmaradványait vékony földréteg felhordásával óvjuk meg a végromlástól. Nehéz kimondani, de tartozunk vele az igazságnak: pártdiktálta tiltó határozatához szakértői támogatásra régészt (!) is sikerült megnyernie a tanácsi hivatalnokoknak… Az azóta földdel eggyé vált romterületekhez látogatókat jó ideje és jó okkal nem engedünk.
– Elérkeztünk immáron az újságcikk szerint általános riadalmat keltő régészeti védettséghez. Nincs ország Európában, amely ne védené törvénnyel a múltnak még álló, látható, vagy a földben rejtőző, s valamilyen okból egyelőre fel nem tárható, vagy feltárása után is minden időben fenntartandó emlékeit. Hazánk sem kivétel. Emez emlékeket nemzeti örökségként, mi több, az emberiség örökségeként őrizzük, óvjuk. Megsemmisíteni őket senkinek nincs joga! Így aztán a védelmi törvénnyel kapcsolatban kompromisszumnak nincs helye.
Intercisának az Öreghegyen elterülő nagyobbik része évtizedek óta védelem alá esik. Az építési tilalom rapszodikus feloldásából következő negatív tapasztalatok késztettek bennünket már a múlt esztendőben a védelmi határ kiterjesztésére, helyenként pontosan tudva, helyenként megközelítőleg, meddig terjedhet a határ. – Véletlen volt az egybeesés a római fürdő felszínre kerülésével, ám úgy érzem, már a nevezett fórumon sikerült eloszlatnunk az öreghegyi lakosok abbéli aggodalmát, hogy minden telken hasonlóra kellene számítani. De hát nekünk a sírok, gödrök menthetőségét is garantálnunk kell, s jóérzésű emberek – ha nem is örömmel, elviselik a törvényből következő, többnyire csak átmeneti kényelmetlenségeket. Ezek a kötöttségek elenyésznek az építési tilalomhoz képest.
Nem nagyon értem az újságírónőt. Cikkének főként az utolsó harmada a régészet mibenlétének olyan fokú félreértéséről tanúskodik, amivel nemigen találkoztam eddig. Megkímélhette volna ettől mind magát, mind az olvasókat, ha vár néhány napot a felajánlott konzultációra.
Az Öreghegyen különben hamarosan ássák a gázárkokat, előírás szerinti régészeti figyelőszolgálat is lesz.
Dr. Bóna Istvánné
Megjelent: A Hírlap – 1992. szeptember 8.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével
