Népsport – 1976. november 7.

ELFOGULT RIPORT

A Kőműves utcán holt levél csörren a talpam alatt. Ősz ez már a javából. Az ősznek is inkább vége, mint dereka. Bágyadt a nap fénye. Sugara még van. Melege alig. Előttem vagy öt lépésre “kosaras” alkatú fiú kap fel karjaiba egy lányt, pörög vele kettőt, hármat, és a lány lágy, gesztenye haja zászlóként verdes a szélben.
– Mintha Holczer Stefi lenne! – hasít szívem közepébe. – Holczer Stefi volt ilyen nádszál-lány, lágy, barna hajjal!
Aztán hessentem el magamtól a gondolatot. Stefi tizenöt esztendővel ezelőtt volt ilyen lány, amikor a Vasvári Pál általános iskola VIII. b. osztályának padjait koptatta, s a kamaszlány pírjával állt fel, ha a fiatal osztályfőnök – akkori jómagam – felelni szólítottam.
Már a Kossuth Lajos utcán csörögnek talpam alatt a száraz levelek. “Tizenöt év! Itt bandukoltam le a srácokkal a Dunához. Már kora reggel bekopogtak a munkásszállásra, ahol laktam: menjünk úszni, focizni. Vajon mi lett velük?! Szőke Pista egész ügyesen rúgta a labdát. A VIII. a.-ban meg Gentischer Peti dobálta jó messzire előbb a kislabdát, utána meg a gerelyt. Nagy tehetségnek indult. Kár, hogy még ifjúsági korában abbahagyta a gerelyhajítást!”
Egy-egy lépés. Egy-egy emlék.
És már itt is vagyok egykori iskolám, a dunaújvárosi Vasvári Pál iskola előtt. A zsebemben ünnepségre hívogató papírlap lapul. Az első magyar szocialista város első iskolája 25 éves lett. Gyűljünk össze ünnepelni ezt a küzdelmes-szép negyedszázadot!
Matéz Tivadar testnevelő tanár vereget hátba:
– Emlékszel még, amikor mitfárerkedtél az óráimon?!
– Ajaj! Engem is kézilabdázásra szelídítettél!
– Ne félj csak! A Kohász NB Il-es csapata, egy-két kivétellel, ma is az én neveltem! Még a lányok között is akad legalább három…
– Kecskeméti Margitot is te nevelted. Utánpótlás-válogatott lett…
– Kikerültek innen néhányan…

Nem is olyan nehéz sorolni a neveket, bár vannak jó néhányan. Például Lővei Mária, Óvári Éva és Tóth Margit, akik Montrealban nemcsak a magyar színeket, hanem kissé a Vasvári Pál iskolát is képviselték, hisz alig néhány hónapja még itt voltak tanítványok. Aztán Gubán Gabriella, Szenczi László, Vura Jóska ugyancsak itt sajátította el az “igazi” ábécé mellett a sport ábécéjét is. 1965 óta 54 úttörőolimpiai bajnokság fűződik az iskola tanulóihoz (vajon van-e még egy ilyen iskola az országban?!), négytusacsapatuk négyszer képviselte Magyarországot a szocialista országok általános iskolásainak nemzetközi vetélkedőjén.
– Még Mongóliát is megjártuk! – neveti el magát Matéz tanár úr.
– Aztán tevén ültél-e?!
– Vadak voltak nagyon!
Már Solymár István – az iskola igazgatója – is velünk nevet. Beszélik – bár magam is tudom -, hogy nagy barátja a sportnak. Igazán szerencséje ennek az iskolának, hogy mindig olyanok igazgatták, akik a testnevelésben nemcsak tantárgyat láttak. És olyan testnevelői, akik nemigen nézegették, hogy mennyi a heti kötelező óraszám.
– Ketten vagy hárman vagytok most testnevelők?
Matéz Tivadart kérdezem, és – előre elnézést kérek a kifejezésért – röhög a kérdésre:
– Hatan, mitfárerkém… Hatan!…

Megáll bennem az a csodálkozás. Solymár István meg a szó legszorosabb értelmében lenéz rám – hosszúra nyúlt férfi! -, s úgy mondja:
– A város első sporttagozatos iskolája vagyunk… 1971 óta vannak sportosztályaink…
– De hát hány osztály, hány gyerek van?
– 34 osztály. 960 tanuló… Osztályaink egyharmada, pontosabban tíz, sporttagozatos… Atlétika, torna, kézilabda… Arra meg még kell emlékezned, hogy 1964-től a városi sportiskola is alapjaiban erre az iskolára épített…
Györgyike – Makray Tiborné – jön. A hat testnevelő egyike. Két évtizede tanít itt. Két évtizede száz meg száz dunaújvárosi palántával ő sajátíttatta el a torna alapjait.
– Nem fásultál még bele, Györgyike?
– Hát bele lehet?! Pedig hányszor volt már húsz év alatt, hogy reggeltől estig, sőt, még este is itt voltam a tornászokkal…
– Igen, igen… A híres dunaújvárosi tornászlányok!
– A fiúkról mindenki elfelejtkezik! Pedig Erdélyi, Berényi és Balázs Laci is itt tanult meg tornázni… és a mesterfokú bajnokság igazolta, hogy nem is rosszul!
Bólogatunk. Aztán, amikor látja, hogy toll és jegyzetfüzet is van a kezemben, gyorsan mondja:
– Ha te erről írni is akarsz, akkor el ne feledkezz Elek Pancsáról, azaz Horváthné Elek Annáról, hiszen mi csak az alapokat rakjuk le. A mesterré formálás már az ő érdeme…

A szerénység és mások érdemeinek őszinte elismerése az igazi sportember jellemvonásai közé tartozik. Éppúgy, mint a lelkesedés. Hirtelen 1961 tavasza varázsolódik elém, amikor “sportudvart” építettünk. Nem volt mozgalom, akció, verseny. Egyszerűen kellett hol versenyeznie, sportolnia az iskola akkor több mint másfélezer növendékének. Ma már van bitumenes kézilabdapálya, ugrópálya, füves tornapálya is. És van az a 29×16 méteres tornaterem. Az “akkori”. Szimatolok a levegőjében. Lám, a kosárlabda palánkjait leszedték. Egyszem árva gyűrű sincs. Vannak viszont kézilabdakapuk. A hiány és a lét ezen árulkodó kettőse egyértelművé teszi, hogy melyik labdajátékot dajkálják ebben az iskolában. Ha meg a szemem is behúnyom, szinte érzem, mint csimpaszkodik belém három-négy kis krapek, mert annak idején a mi kézilabda-mérkőzéseink némi szabálymódosítással játszódtak. Nem számított szabálytalanságnak, amikor – ha dobni akartam – hárman is megfogták a karomat. Ha meg tiltakozni “mertem”, akkor “leszavaztak” – nem kis hangzavar közepette. Elvégre a mi sportfoglalkozásaink kissé a demokratizmus előiskolájának számítottak. (Mint ahogy minden jó testnevelési óra nevel a demokratizmusra is!)
Az emlékek meg kipréselik belőlem a provokatív kérdést:
– Jó… jó… Ti itt általános iskolás szinten élsportot csináltok … De mi van az iskola tömegsportjával?!
– A Vándor Mackóért vagy a Vándor Csibéért végtelen a tülekedés!
Makrayné mondja, s amikor a kíváncsiság ráncait látja a homlokomon, nevetni kezd.
– Egy-egy maci vagy csibe, azaz egy-egy játékállat a vándordíj… Az alsó tagozatosoknál az egyes osztályok között rendezünk versenyeket ezekért a vándordíjakért. Tudod, épp a minap történt meg velem… A sportszeretetre példa, azért mondom el. Az egyik pöttöm srác rángatja a másikat. “Köszönj!” “Miért?” “Mert ő az edzőnk!”… Pedig csak az egyik testnevelő vagyok, aki a tömegsport-foglalkozásaikat vezeti…
– A felső tagozatban hetente háromszor tartjuk a tömegsport-foglalkozásokat – szólal meg Matéz Tivadar. – Háromfordulós, osztályok közötti bajnokságokat rendezünk, s osztályonként legfeljebb 4-5 gyerek lóg ki a sorból… De, képzeld el, nincs tizenötnél több testnevelésből felmentett gyerek az egész iskolában! Az alsósoknál például mindössze hat van…


Vasvári Pál Általános Iskola weboldala

Nézegetem az iskola emblémáját, benne a a stilizált tornászfigurát. Végignéztem az iskola 25 éves történetét felidéző tablókat. Mindegyiken “jelen van” a sport. Melegedik a szívem tájéka, mint mindig, ha látom valahol, hogy a testnevelés, a sport állandó jelenléte és becsülete hogyan hat át egy közösséget. Ugyanakkor tudom azt is, hogy ez az iskola magyarból, matematikából és földrajzból országos tanulmányi versenyeken győzteseket nevelt, kapott zászlót az úttörő munkáért, azaz általában a mozgalmi munkáért. Vagyis ép testben ép lélek alakul.
A “kis ördög” mégis mocorog bennem. Megtalálni a hibát!
– De nálatok is eltűnt kéthetente egy testnevelés óra az alsó tagozatban!
Értik a kérdésként hangzó kijelentést. Solymár István válaszol:
– Valóban… Amióta van szabadszombat, azóta kéthetente öt testnevelési óránk van hat helyett. A tizenegy napos tanítási ciklusra való áttérés áldozatul követelt egy órát…
– És pont testnevelési órát?
– Nézd… Jövőre lesz már uszodánk… Azaz, pont az út másik oldalán épül fel Dunaújváros fedett uszodája. Veszek harminc hajszárítót és usgyi! Minden osztály uszodába jár majd, minden gyerek megtanul úszni, s akkor bepótoljuk azt az egy órát…

Aztán már vonulunk be a tornaterembe. Az ünnepségre. A szónokok méltatják a huszonöt évet. Az eredményeket. A mostani és a volt növendékek műsort adnak. Talán nem is hallom a szavakat. A szép gyermekarcokat nézem. Az egészséges, szép kis testeket. Meg a szülők arcát. Kunfejek, barna szabolcsi arcok, hajdúarcok, szőke svábfejek… Mert ebbe a városba jöttek Tarpáról és Barcsról, jöttek Ózdról és Szegedről. Tanyákról, falvakból és városokból. Talán sosem gondolva arra, hogy gyermekeik olimpiákat járnak meg majd, hogy gyermekeik Lisztet, Chopint vagy Bachot játszanak zongorán és Bartókot énekelnek.
Nem sok kell, hogy elérzékenyüljek.
Nézem hát inkább az iskola emblémáját. S benne a stilizált tornászfigurát. A huszonhatodik év hajnalán.

Rózsa András

 

Dunaujvaros