Sztálinvárosi Hírlap – 1961. április 7.

A nők a sztálinvárosi üzemekben

írta: Juhász János, az MSZMP Városi Végrehajtó Bizottságának első titkára

Amikor a párt határozatára megkezdődött a város építése, a megindult alkotó munkába mind több és több nő kapcsolódott be. Eredményesen dolgoztak a fizikai és szellemi munka minden területén. Láttuk őket mint vízhordó lányokat, gépkezelőket, vagy különböző szakmában tevékenykedő szakmunkásokat. A szellemi munka területén is mind többen és többen ott találhatók nemcsak az egyszerűbb adminisztrációs munkák lebonyolításánál, hanem mint tanárok, orvosok, vagy mérnökök.
Az elmúlt években a férfiak és a nők többsége együtt fejlődött, nőtt az épülő üzemekkel. A nők nem maradtak el a férfiak mögött, és ki-ki a maga területén, a munkában, vagy a tanulásban elért eredményei alapján, öntudatosabbá és magabiztosabbá vált az alkotó munka gyakorlati tevékenysége közben.

Nők a városépítés hőskorában

A város építésének első időszakát a Dunai Vasmű és a város építése jellemezte. Ezért a városban dolgozó nők nagyobb része is az építőiparban tevékenykedett. A Dunai Vasmű néhány gyárrészlegének felépítése után lehetőség nyílt arra, hogy az építőipari munkák mellett érdeklődésüknek és tehetségüknek megfelelően a legkülönbözőbb munkaterületeken helyezkedjenek el. Igen sokan – akik Sztálinvárost végleges letelepedési helyüknek tekintették – átképeztették magukat vasipari munkakörökbe. Azóta mint gépkezelők, gépmunkások, technikusok stb., többségükben a férfiakkal azonos szinten végzik munkájukat és megállják helyüket.

Városépítés és letelepedés Dunaújvárosban

A munkára jelentkező lányok és asszonyok három csoportját lehetett megfigyelni. Az egyik csoportba tartoztak azok az asszonyok, akiknek családfenntartókként kellett biztosítaniuk megélhetésüket. A másik csoportot azok az asszonyok képezték, akik férjeiket követték, mivel Sztálinvárosba helyezték őket, de azt megelőzően ipari városaink valamelyik üzeménél vagy intézményénél már dolgoztak. A harmadik csoport – a legnagyobb – azokból tevődött ki, akik korábban csak a háztartás teendőit látták el.
Sztálinvárosban nemcsak a termelés feltételeinek, a lakásviszonyok megteremtésénél is fontos szempont a dolgozók igényeinek kielégítése. A megépített lakások mindegyike összkomfortos, kétharmad része távfűtéssel és egy tekintélyes százaléka már gázzal is el van látva. A beköltözött családtagok nagy része az elmúlt társadalmi rend szegénységét hordozva magával, bizony igen kopottas, vagy hiányos bútorzattal érkezett. Gyakran előfordult az is, hogy a vállalatok adtak kölcsön dolgozóinknak székeket, ágyakat, vagy más bútorokat. A kulturált városi élet rohamos kialakulása fokozta a vágyat a szép, kényelmes, de üresen tátongó lakások berendezésére, jobb öltözködésre. Így mindinkább a napirendre került a családon belül az asszonyok munkába állásának szükségessége, hogy a keresők számának növekedésével mindezeket a növekvő igényeket kielégíthessék.
Nagyon érdekes és tanulságos volt a nők munkába állításának folyamata. Először a családok többsége abban állapodott meg, hogy az asszony csak addig dolgozik, amíg a hiányzó bútort stb. megvásárolják. Amikor ez megvalósult, újabb “egyezmény” jött létre, mert kiderült, hogy egyéb szükségletek is kielégítésre várnak. Később a vitaalapot már nem az képezte, hogy milyen újabb közszükségleti tárgyakat kellene vásárolni, hanem az, hogy az asszony teljes jogú embernek érezte magát, mert rájött arra: a háztartás nehéz és sokrétű munkáit a családon belül megosztva is el tudják végezni. Azok, akik azelőtt bizalmatlanok voltak az óvodával, bölcsődével, napközi otthonnal vagy üzemi étkeztetéssel szemben – rájöttek ezek előnyeire. Ma már ezeknek az asszonyoknak nagyobb része nemcsak a tisztességes pénzkereseti lehetőséget látja mindennapos elfoglaltságában, ellenkezőleg, életszükségletnek tekinti üzemben végzett munkáját.
A Sztálinvárosban kialakult helyzet, az elhelyezkedés iránti törekvés azt a feladatot állította elsősorban a tanács elé, hogy a nők számára a viszonylag kevés építőipari és vasipari munkalehetőséget újabb, kedvezőbb munkahelyekkel bővítse. A sztálinvárosi nehézipar mellett már létrejöttek a könnyűipari üzemek, mint leányvállalatok: a Vörös Október Férfiruhagyár, a Fehérneműgyár telepei és a Fésűsfonoda. Tanácsi vállalataink közül különösen a Vegyesipari Vállalat gyermekszandál üzeme, konfekciós üzeme, és az Üzemélelmezési Vállalat nyújt a nők számára munkaalkalmat.

Barabás Elemérné, Bauman Lajosné és Fodor Imréné dolgozók elvégzik az utolsó kikészítési munkálatokat a sztálinvárosi cipõüzemben. /1960
fotó: MTI/Bárándi István

További törekvése a Pártbizottságnak és a Tanácsnak az, hogy a Kereskedelem és Vendéglátóipari Vállalat olyan munkahelyein, ahol nincsen nehezebb fizikai munka, fokozottan női munkaerőket foglalkoztassanak. Keressük azokat a megoldási lehetőségeket is, hogy a nők munkájuk mellett könnyebben oldhassák meg a háztartás mindennapos feladatait és gondjait. Arra törekszünk, hogy gyermekeik neveléséhez az iskolán kívül is minél több segítséget kapjanak.

/RÉSZLET/ Minél több munkahelyet A nők és a családtagok foglalkoztatása – mint már mondottam – évekig súlyos gondot okozott a városnak. Hiába hangoztattuk illetékes helyeken, hogy a Vasmű könnyűipar nélkül félkarú óriás, ez csak az ellenforradalom után nyert meghallgatást, amikor a város jogi helyzete tisztázódott. 1953-1954- ben, amikor a Vasmű dolgozói – a kohászok és martinászok – kezdtek már nagyobb számban letelepedni végleges lakóként a városban, majd később, amikor a környék, a vonzáskörzet termelőszövetkezeteiben a gépesítés révén évről évre jelentős munkaerő szabadult fel, egyre több gondunk akadt a munkát kereső családtagokkal, főként nődolgozókkal. A végrehajtó bizottság nemegyszer napirendre tűzte a foglalkoztatás problémáit, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy lépéseket kell tenni főleg nőket foglalkoztató könnyűipari üzemek létesítése érdekében. Nagy Józsefné könnyűipari miniszter megértéssel sietett segítségünkre. Abban megállapodtunk, hogy – első lépésként – felvesszük a kapcsolatot a kispesti Vörös Október Ruhagyárral, s felajánljuk azt a lehetőséget, hogy hozzon létre egy leányvállalatot városunkban. Ehhez mindenekelőtt a célra alkalmas, megfelelő helyiséget kellett találni. Találtunk is ilyet. Európa legkorszerűbb búgócsiga-raktára A Vasmű részére – egy tengeri kikötő központjának is beillő – annak idején hatalmas kikötőépületet építettek, amely jó ideig kihasználatlanul, üresen állt, majd kiadták raktározási célokra a belkereskedelemnek. Az épületben az idő tájt éppen nagy tömegű búgócsigát raktároztak. Megindult a cseppet sem könnyű harc a Belkereskedelmi Minisztériummal, a Kohó- és Gépipari Minisztériummal, sőt a Vasművel is. Megkönnyítette a dolgunkat Herczeg Ferenc, az akkori kohó- és gépipari miniszterhelyettes, aki felismerve a helyzetet, állásfoglalásával igyekezett a város vezetőinek oldalára billenteni a mérleget. Látta és helyeselte a tanács erőfeszítéseit, azt, hogy elsősorban a Vasmű dolgozóinak hozzátartozóit akartuk itt foglalkoztatni. Végül – viszonylag gyorsan – döntés született, az épületet kiürítették és átadták a férfiruhagyár céljaira. Megindult a dolgozni kívánó nők kiképzése a jelentkezés sorrendjében. 1957. július 22-én 60 fővel beindult az első szalag foglalkoztatása, amelyet követett – augusztus 20-án – a második. Bár Koltai Lajosnak, az első igazgatónak egyáltalán nem volt könnyű a dolga, a férfiruhagyár létrehozása óriási politikai és erkölcsi siker volt. Nőtt a párt és a tanács tekintélye, tovább javult tömegkapcsolata. 1958. február 20-án, amikor a tanácsülésen újból a foglalkoztatási gondokról tárgyaltunk, arról adhattunk számot, hogy már mintegy ezren dolgoznak a gyárban, főleg nők és családtagok. A néhány hónappal ezután megtartott éves termelési értekezleten pedig, miközben nyolc dolgozónak adták át a Könnyűipar Kiváló Dolgozója kitüntetést, arról számoltak be, hogy már százezer öltönyt készítettek, nagy számban exportra is. A foglalkoztatási gondok megoldásának azonban – az eredmények ellenére – még csak a kezdetén voltunk. A tanácsnál egyre többen jelentkeztek munkára. Határozatban mondtuk ki azt is, hogy csak a helyi lakosok hozzátartozóit helyezzük el. A Vasműbe bejáró dolgozóknak azonban nem tetszett ez az álláspont, ezért egy idő után korábbi határozatunk módosítására kényszerültünk. Nem volt más megoldás, mint újabb munkaalkalmakat, foglalkoztatási lehetőségeket keresni, teremteni. Így jutottunk el a Kőbányai Fehérneműgyárba, amelynek vezetői a ruhagyárhoz hasonlóan – ebben persze egy kis miniszteri segítség is közrejátszott – készek voltak egy leányvállalatot létesíteni. A Vasmű az úgynevezett kisberuházások irodaépületét felajánlotta erre a célra. Ilyen előzmények után a fehérneműgyár helyi üzeme még ugyanebben az évben, szeptember 2-án megkezdte üzemeltetését, illetve a kiközvetített dolgozókat betanítás után foglalkoztatta. A munkaerő-kiközvetítés bevezetésére is rákényszerítettek bennünket a körülmények. A jelentkezések száma olyan nagy volt, hogy tanácsi rendeletet hoztunk a munkaközvetítés szabályozására. Arra, hogy kezdetben milyen nehéz volt a helyzet, jellemző, hogy 1959. július végéig, tehát az indulástól számított két hónap alatt, 694 nő jelentkezett munkára, és közülük mindössze 250-et tudtunk elhelyezni a ruhagyárban és a tanácsi vállalatokhoz (nyomda, vegyesipar) Persze, ez sem ment simán. Néha rendőri segítséget is igénybe kellett venni, mert a tanács munkaügyi csoportjánál naponta 100-150 fő is jelentkezett, akik közül akadt olyan is, aki az eljáró tanácsi tisztségviselőket nem éppen hízelgő szavakkal sértegette. Dr. Juhász Istvánné, a munkaügyi csoport vezetője, aki hosszú ideig nagyon nehéz, idegfeszítő munkát végzett, nemegyszer sírva jött hozzám védelemért. Nem voltak könnyű idők ezek. Fogadónapjainkon is érezhető volt ez. Hiszen a lakás, a bölcsődei és óvodai felvétel sürgetése mellett az emberek főként elhelyezkedési problémákkal kerestek fel a leggyakrabban bennünket, amit abban az időben sokszor bizony nem tudtunk megoldani. Ezért igyekeztünk módot találni még további könnyűipari munkahelyek létesítésére. A miniszterasszony, Nagy Józsefné a Magyar Posztógyár fésűsfonodája ré­szére egy újabb helyiség megszerzését javasolta, ahol mintegy 500 nő foglalkoztatására nyílna lehetőség. A technikum tervezett tanműhelyének annak idején félbemaradt épületére gondoltunk mint erre alkalmasra. A javaslat körül azonban nagy vihar kerekedett. A vita odáig fajult, hogy a tanácsnál tárcaközi megbeszélésre is sor került, amelyen részt vett Csergő János akkori kohó- és gépipari miniszter, Nagy Józsefné könnyűipari miniszter, Herczeg Ferenc miniszterhelyettes, a párt képviseletében pedig Juhász János első titkár, továbbá a tanács és a Vasmű képviselői. Hosszú vita után, végül a tanácskozáson megegyezés született az épület átadására. Létrejött annak lehetősége, hogy városunkban egy korszerű, 500 dolgozót foglalkoztató fésűsfonoda működhessék. A gyár felavatására 1958. augusztus 20-án került sor. Az avatóbeszédet a miniszterasszony mondotta. Az üzem pedig kezdetben évi 300 tonna gyapjúfonal feldolgozására készült fel. S hogy ez milyen újabb politikai siker is volt, arról, gondolom, nem kell külön szólni.   Tapolczai Jenő – Egy elnök naplója

Dolgozó nőink évről évre jelentős politikai fejlődésen mennek keresztül, mind nagyobb mértékben kapcsolódnak be az állami, gazdasági és kulturális élet tevékenységébe és irányításába. De ez a fejlődés még ebben az új, fiatal városban sem akadálymentes. Itt is meg kell küzdeni azokkal a maradi nézetekkel, gáncsoskodásokkal, amelyek igyekeznek a nők képességeit lebecsülni, vagy kétségbe vonni alkalmasságukat egyes munkakörökre.
A tények igazolják, hogy a nők nagy része becsületesen végzi munkáját. Ezt bizonyítja Böröndi elvtársnő példája is, az Üzemélelmezési vállalatnál, aki kormánykitüntetést jó munkájáért kapott. Az Üzemélelmezési Vállalatnál 21 olyan női dolgozó van, aki elnyerte a kiváló dolgozó kitüntetést. De ezekhez a példákhoz lehet sorolni az 5. sz. Épületelemgyár dolgozó nőit is, akik a szocialista munkabrigád cím elnyeréséért folytatott versenyben példát mutatnak és nemcsak gazdasági vállalásaikat teljesítik rendszeresen, hanem maradéktalanul részt vesznek a szakmai és politikai oktatásban, példát mutatnak a társadalmi munka végzésében is. Ennél a vállalatnál egy munkásnő az építőipar kiváló dolgozója, tizenegyen pedig a szakma kiváló dolgozói. Hogy nem maradnak el a férfiak mögött, azt bizonyítja 1400-1500 Ft körüli átlagkeresetük is.
Sorolhatnánk még a példákat. De az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a nők munkájának megbecsülése területén észlelhetők még negatív jelenségek is. Kevés az olyan vállalat, ahol csoportvezetőnél magasabb beosztásban alkalmaznak nőket. Kivételt képez a 26. sz. Építőipari Vállalat, ahol két olyan mérnöknő van, akiket építésvezetői teendők ellátásával bíztak meg. Ennek ellenkezője tapasztalható a Vörös Október Férfiruhagyár sztálinvárosi üzemében, ahol a több mint 700 dolgozó nő mellett nemrég jutottak el odáig, hogy egyetlen női termelésirányító legyen.
A Városi Pártbizottság 17,3 százaléka, a Városi Tanács 14 százaléka nő. A nők aktivizálódását mutatja az is, hogy mind többen és többen értik meg a tanulás szükségességét. Az általános iskola, gimnázium és közgazdasági technikum esti tagozatán a hallgatók 60-65 százaléka nő. Ezenkívül sokan járnak különféle szakmai tanfolyamokra is.
Vannak azonban elég szép számmal olyan dolgozó nők is, akik nehezen vállalkoznak szakmai tanfolyam elvégzésére, vagy iskolai tanulásra. Nem bíznak erejükben. Bár az is igaz, hogy sokszor egyéb körülmény is nehezíti helyzetüket. A férjek még sok helyen nem értették meg, hogy feleségük ugyanúgy kenyérkereső mint ők, ugyanúgy elfáradhatnak mint ők, és ezért közösen kell az otthoni feladatokat, a háztartás gondjait is megoldani. Ezek a nehézségek sokszor a politikai munkában is jelentkeznek. Azok az asszonyok, akik nem akarják vállalni a tanulást, hajlamosak a szociális demagógiára, nem látják a törvényszerű összefüggéseket az igények kielégítése és a népgazdaság fejlődése között. Az ilyen asszonyok mindent aszerint ítélnek meg, hogy a piaci árak kedvezőek-e számukra, vagy sem. Ezek az asszonyok természetesnek veszik azt, ami a társadalmunkban jó és nem foglalkoznak azzal, amiből a jó adódik.

Politechnika óra az új 32 tantermes gimnáziumban /1961
fotó: MTI/Balassa Ferenc

Szerencsére a sztálinvárosi asszonyok kisebb százaléka tartozik azok közé, akik csak a jogokat akarják élvezni, társadalmi kötelezettségüket pedig elmulasztják. Sok százan vannak olyanok, akik a párt hívó szavára több ezer társadalmi munkaórát végeztek a város szebbé tétele érdekében. Különös gyorsasággal aktivizálódnak az asszonyok akkor, ha valamelyik munkatársukon kell segíteni. Megnövekedett a sztálinvárosi asszonyok politikai érdeklődése is.

“Helyet a nőknek a közéletben!”

A párttagok részt vesznek a politikai oktatásban, a pártonkívüliek inkább a Hazafias Népfront előadásain. Sokan az ismeretterjesztő, egészségügyi vagy egyéb előadásokon bővítik ismereteiket.
Hiba egyes társadalmi szerveink részéről, hogy azokat az asszonyokat, akik a fejlődésben eljutottak odáig, hogy tudatosan is részt kérnek a társadalmi, politikai tevékenységből, sok esetben túlzottan “megrakják” feladatokkal, s ezáltal problémát okoznak családjuk otthoni életében. Le kell küzdeni pártszervezeteinknek azt a gyengeségét is, hogy nem elég bátran vonják be a női párttagokat az alapszervezetek vezetőségeibe. Ahol pedig már bevonták, az a teendő, hogy ne csak a gazdasági felelős munkáját merjék rájuk bízni.

Körhintán szórakozó fiatal nők a Vidám Parkban /1961
fotó: MTI/Tormai Andor

Mindent összevetve: a sztálinvárosi asszonyok jelentős fejlődésen mentek keresztül. Megnövekedett politikai öntudatuk, felelősségérzetük és helytállásuk a mindennapos életben. Ennek alapján mind a párt, mind a tanács részéről továbbra is feladatunknak tartjuk, hogy minden lehetséges eszközzel erősítsük a nők társadalmi szerepét ifjú városunkban.

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.