Dunaferr – 2021. december
“Ha Dunaújváros hív, én azonnal megyek”
ÉV VÉGI BESZÉLGETÉS KOLTAI RÓBERTTEL
A népszerű színművészt ezernyi szál fűzi Dunaújvároshoz. Itt töltötte legérzékenyebb gyermek-kiskamasz éveit, itt jött az életébe az első szerelem, itt érte el első közönségsikereit az iskolai szavalóversenyeken. Mint mondja, ma is bármikor szívesen jön a városba, s ilyenkor megrohanják az emlékek.
Kisgyermekként Pesten
– Melyek azok a leginkább megőrzött érzések, hangulatok, amelyek az Ön számára az ötvenes évekbéli várost idézik meg?
– Nagyon-nagyon erős emlékek kötnek Dunaújvároshoz, 1951-től 1956-ig, nyolc- és tizenhárom éves korom között éltem az akkori Sztálinvárosban. Ott voltam gyerek, ott voltak szépek és fiatalok a szüleim, ott kötődtek meghatározó barátságok az életemben. Ezernyi emlék villan fel, ha visszagondolok arra az időszakra. Ez a kötődés ma is olyan erős, hogy gyakorlatilag azt mondhatom, ha Dunaújváros hív, én azonnal megyek… És mindig, amikor ott vagyok, történnek azért meglepő dolgok.
– Például?
– Például idén nyáron a helyi Bartók Kamaraszínház Hamlear-előadására készülve – amelyet a Magyar Dráma Napján, szeptember 21-én mutattunk be – a felújító próbák idejére rendelkezésemre bocsátottak egy kis lakást a színház utcájában. Ebben a darabban egyébként együtt játszunk Nagy Ervinnel, a szintén dunaújvárosi kötődésű fiatal színészkollégámmal. Még viccelődtünk is rajta, hogy két dunaújvárosi díszpolgár egy darabban, nem lesz-e ez egy kicsit sok a jóból…
Szóval, mentem fel a lakásba, és megrohantak az emlékek. Annak idején kezdetben nem az egész családunk költözött le Pestről Sztálinvárosba, hanem csak mi, az apukámmal ketten. Aput bízták meg a városi sportélet irányításával, én meg a tíztantermes, vagyis a mai Móricz Zsigmond Általános Iskolába kezdtem járni. És amikor vége volt a sulinak, akkor ott kellett maradnom napköziben, miután otthon senki nem tudott vigyázni rám. Megbeszéltük, hogy amikor vége van a napközinek, akkor szépen sétáljak haza. A mai Babits Mihály utcában, a földszinten volt a lakásunk, a bal sarokban. És egyik nap én nyolcévesen szépen hazabattyogtam, benyitottam a lakásba és lett sírás-rívás, mert egy vadidegen család volt ott apukám helyett. Sütöttek-főztek, jól érezték magukat, nekem viszont rémisztő kaland volt, hogy megyek haza és idegenek vannak ott. Mint utóbb kiderült, eltévesztettem a lépcsőházat. Nagyon egyformák voltak a házak az új utcában, még fák is alig voltak.
És mit ad Isten, a Hamlear próbáinak idejére ugyanabban a házban adtak nekem lakást. Elég sokszor előfordul velem ilyesmi, hogy a múlt “beletenyerel” a dolgokba.
– Hogyan emlékszik vissza, milyen volt sztálinvárosi kisgyereknek lenni akkoriban?
– Sok minden megszépül így évtizedek múltán, de én szerettem az iskolát, ahol többek között Kocsa Laci (a Dunaferr későbbi kereskedelmi vezérigazgató-helyettese – a szerk.) is osztálytársam, barátom volt. Szabadok voltunk, sokat nevettünk, rosszalkodtunk is, ahogy kell. És miután Sztálinváros egy kirakatváros volt, a népgazdaság példavárosa, az üzletekben mindent lehetett kapni, amire egy kisgyerek csak vágyhat. Például kakaót… Amikor sehol máshol nem volt, mi akkor is ihattunk kakaót, csak éppen reggeli italnak hívták. És persze megvoltak a kötelező programok. Emlékszem, úttörőként ott kellett lennünk a nagy ünnepségen, amikor 1954-ben Rákosi Mátyás jelenlétében felavatták az I-es kohót. Ott ácsorogtam a többiekkel, figyeltük a felnőtteket, és természetesen semmit sem értettünk a hangzatos beszédekből, csak azt éreztük, hogy itt valami nagy dolog születik. Aztán a városban ért az első szerelem is. Tizenkét éves lehettem, amikor a Dózsa Moziban megnéztem életem első mozifilmjét. Nagyon-nagyon szerettem volna tetszeni a kislánynak, akit elhívtam a moziba. Otthon, készülődés közben megláttam apukám borotvapengéit, s gondoltam, hogy akkor én most megborotválkozom, mint egy igazi férfi. Nos, gondolhatja, mi lett a vége. Megvágtam a számat, dőlt belőle a vér, a filmvetítés kezdete közeledett, a kislány várt, úgyhogy vérző szájjal száguldottam életem első randevújára.
NÉVJEGYKoltai Róbert színművész, filmrendező 1943. december 16-án született Budapesten. A Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, emellett számos szakmai díj birtokosa, Dunaújváros Díszpolgára, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével kitüntetett művész gyermekkorában Sztálinvárosban élt. A budapesti Madách Imre Gimnázumban érettségizett, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult, ahol 1968-ban végzett.
Pályáját a kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdte, majd élete során többször is visszatért oda. Számos emlékezetes szerepben találkozott vele a közönség a Pécsi Nemzeti Színházban, a Nemzeti Színházban, a Petőfi Színházban és a József Attila Színházban is színészként és rendezőként egyaránt. Az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar művész; színházi szerepei mellett számos televíziós és mozifilmszerepe, illetve rendezése adott a közönségnek felejthetetlen élményt. Ő volt többek között a Simabőrű a Vuk-sorozatban, Szabó bakter az Indul a bakterházban, az Egészséges erotika ügyeletes tűzoltója, Kalmár Géza a Csók, Anyuban, Sanyi, a rendőr a Csapd le, csacsiban, Illetékes Elvtárs a Rádiókabaréban, Baradlay Rómeó az Ámbár tanár úrban, Naftalin a Világszámban. És természetesen a Sose halunk meg Gyulája és a Csocsó, avagy éljen május elseje Csornai Gusztávja. |
– A sztálinvárosi emlékekből aztán film is született…
– Igen, belekaptam abba a bátor dologba, hogy rendezzek egy szocialista városról szóló filmkomédiát, aminek a forgatókönyvét Nógrádi Gáborral együtt írtuk, a zenéjét Dés László barátom szerezte és számos kiváló színészkollégát sikerült megnyernünk a szerepekre. Ez lett a Csocsó, avagy éljen május elseje.
Bár több sikeres rendezésen is túl voltam már akkor, ott volt a Sose halunk meg. A miniszter félrelép, a Szamba vagy az Ámbár tanár úr, mégsem gondoltam, hogy a Csocsó sikeres lehet. Azt hittem, csak nekem fontos ez a téma. Aztán kiderült, hogy a nézők is imádják: 280000 mozinézője volt, később bemutatták az Egyesült Államokban, számos környező országban, és a moszkvai magyar filmhetet is ezzel a mozival nyitották meg. Sosem gondoltam, hogy ezt a filmet például Amerikában meg fogják érteni.
Itt is volt természetesen olyan esemény, ahol a múlt “visszaköszönt”. Felmerült, hogy el kellene menni terepszemlére a gyárba. Kocsa Laci barátom mellett Horváth István akkori vezérigazgató is nagyon támogatta, hogy legyen film. Később egyébként vele is nagyon jó barátságba kerültük, szerintem kivételesen tehetséges vezető volt, aki nagyon sokat tett a gyárért. Jó ember volt, nagyon sajnáltam, amikor elment, és itt voltam a temetésén is.
A Sose halunk meg Gyuszi bácsijaként, 1992
Bocsánat, megint elkalandoztam… Szóval forgatási helyszíneket néztünk a gyárban, és a terepszemle egy hihetetlen felkavaró élmény lett. Elvittek minket a leállított martinacélműbe, ami ijesztő volt, olyan mint egy hatalmas, halott aréna. Mindent vastag por borított, gépek, mozdonyok álltak ott, belenyomódva az örök porba. Az utolsó munkanapon megmerevedett minden, és úgy maradt ott az egész, mint egy mementó. Nekem pedig eszembe jutott akkor és ott a kohóavatás napja, ami egy új gyár születéséről szólt, ez a hasonló, hatalmas csarnok meg az elmúlásról… félelmetesen drámai élmény volt.
A filmet nagyon szerették a dunaújvárosiak, számos helyi lakos statisztált is benne.
– Ön hogyan emlékszik vissza a forgatásra?
– Minden egyes napját imádtam. A forgatás és aztán a kész film is visszahozta a gyerekkori gyönyörű élményeket, amikor még ott éltünk Sztálinvárosban. Rengeteg személyes szál jött elő a múltból ekkor is. Egyébként mindig különös izgalom volt számomra minden dunaújvárosi munka, fellépés, előadás, főleg a pályám elején, mert akkor még éltek a régi tanáraim közül néhányan és előfordult, hogy ők is ott ültek a nézőtéren, meg a régi barátok, osztálytársak is. Sajnos, ma már alig van élő osztálytárs…
Csocsó, avagy éljen május elseje, 2001
A város akkori polgármestere, Kálmán András – aki szintén lelkesen támogatta a film elkészítését – is iskolatársam volt egykor a Móriczban. Gyerekkorunkban az édesapja volt az iskolaigazgató, az anyukája pedig ott tanított. Szóval egy élmény volt minden forgatási nap, imádtam a gyerekeket is. Volt két nagyobb gyerekcsoport, akik statisztáltak nekünk, Pesten és Dunaújvárosban. A sporttelepen játszódó jeleneteknél sokat kellett álldogálniuk, vonulniuk fel-alá. A dunaújvárosi gyerekek fegyelmezettebbek voltak, és valahogy jobban bírták a “gyűrődést”.
– Gondolom, erről a filmforgatásról is van a tarsolyában valami különleges élmény, sztori…
-Van bizony! Hozzátartozik a történethez, hogy nagyon tériszonyos vagyok. Amikor a Csocsót forgattuk, tudtam, hogy a zárójelenetben nem lehet megúszni majd, hogy a film végén ott kell repülnöm a város fölött. Egy daruval emeltek fel és egy hajszálvékony, de nagyon erős acéldróton lógtam gyakorlatilag a levegőben. És arra aztán végképp nem lehetett számítani, hogy miközben én ott fönn ég és föld között röpködök teljes halálfélelemben, egyszer csak jön egy sárga mezőgazdasági repülőgép. És a pilóta olyan közel jött, hogy jókedvűen ki tudott nekem köszönni az ablakon. Legalábbis én így emlékszem…
– Szintén emlékezetes szerepe volt Szabó bakter, az Indul a bakterház című filmben. Szerintem egyszerűen nincs ember Magyarországon, aki ne nézte volna meg moziban vagy tévében ezt a filmet, akár többször is.
– A közönségsiker szempontjából Szabó bakter tényleg az egyik legjobb szerepem lett, bár a filmforgatásba szó szerint az utolsó percekben keveredtem bele, Bencze Ferenc kiváló színészkollégám megbetegedése miatt. Lehet, hogy nem voltam rossz abban a szerepben, de mégsem a “saját teremtményem” abban az értelemben, mint a Sose halunk meg Gyuszi bácsija, vagy a Csocsó. De az emberek nagyon szerették, valóban. Ebben a szerepben is megmutatkozott egyébként az a kategória, amelyben engem a szerepeim alapján legtöbbször láthattak a nézők: a kicsit szerencsétlen, de azért nagyon szerethető kisember figurája. Akit megértünk, akinek elnézzük a gyengeségeit, akivel közösséget tudunk vállalni.
– A legnépszerűbb, legsikeresebb szerepek, rendezői feladatok egyébként a legkedvesebbek, legélményszerűbbek is a színész számára, vagy ez nem feltétlenül esik egybe?
– Nem tudom, erről még nem gondolkodtam… Én alapvetően színész vagyok, elsősorban színészként élem meg a mindennapokat és a munkát is, de a rendezést is szeretem. Tulajdonképpen a rendezés egy történetmesélés. Persze, közben vigyázni kell egy-két dologra, hogy ne rontsa el az ember a történet ívét, dinamikáját, és megérintse ott mélyen, belül az embereket. Úgy is, hogy nevetnek rajta, úgy is, hogy megrendülnek. Én ezeket tartom a legfontosabbnak. Rendezőként életemben először, a színészi szerepek után 1981-ben a Szegény Dániel című krimi-vígjáték rendezését kaptam feladatul, ami nagyon jól sikerült. Szép munka volt a ma már Kossuth-díjas kollégáimat instruálni: Máté Gábort, Jordán Tamást, Lázár Katit. Ők mind benne voltak az én első rendezésemben. A fentebb említett filmszerepek mellett a színházi szerepek közül is nagyon emlékezetes volt számomra Az öngyilkos című darab sikere Kaposváron 1988-ban, ami minden díjat besöpört annak idején, Ascher Tamás rendezésében. Nagyon szerettem A miniszter félrelépet is, azt huszonhárom évig játszottuk a József Attila Színházban Kern Andrissal. Csaknem 500-szor játszottuk ugyanott a Balfácánt vacsorára című darabot, amit a covid-járvány szakított félbe. Ezek szép emlékek, aztán az élet mindig hoz valami új feladatot, ami egy idő múltán már szintén csak szép emlék lesz. És ez így van jól…
Szilágyi Irén
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
