Dunaújvárosi Hírlap – 1975. június 13.
Városalapítók
A gépkezelő
Törékeny, csuparánc-arcú ember Mányi Benő.
– Így! – markolja meg két apró kezével egy képzeletbeli szerszám nyelét -, így – mutatja, s kis teste szinte megnyúlik az erőfeszítéstől, nehezen mozdítható valamit ránt maga felé, jobb lábával kirúg, hogy egyensúlyát el ne veszítse (beidegződött mozdulat lehet ez, mert most nincs rá oka), aztán vállát fájlalóan tapogatva ül a fotelba vissza: – képzelje el, az én fizikumommal! Egy adag kétszáz kiló, kapával kell kihúzni a gépből egy nagy vasládába. Naponta negyvenszer két mázsa!
– Kapával?
– Kapával! A huszadik században! – Legyint. – Amióta felállították, így megy ez a ketyeró.
A “ketyeró” a masszagép. A massza – őrölt samott, fehérhomok, kokszpor, szurok – a kohóhoz kell, a vascsatornát, a salakcsatornát “bélelik”, a csapolónyílást zárják el vele. Ezt a masszát készíti a már nyugdíjjogosult Mányi Benő.
– Miért nem megy nyugdíjba?
– Nemsokára megyek. November 23-án dolgozom utoljára, akkor leszek pont huszonöt éve a cégnél. Így kerek…
Mányi Benő a vasmű legrégibb dolgozóinak egyike: a Dunai Vasmű még nem is létezett, amikor belépett – még Budapesten. A vasmű jogelődjének, a Nehézipari Beruházási Vállalatnak lett a dolgozója 1950. november 23-án. Irattárosnak és anyagbeszerzőnek vették fel, s az egykori segédmunkás, aki a felszabadulás előtt annak örült, ha három hónapig egyfolytában dolgozhatott, egyszeriben milliós értékekért lett felelős.
– Csak hat elemim van, de talán nincs olyan minisztérium, ahol én ne fordultam volna meg… A nyomtatványokra, amelyekkel időre kellett beérnem a Beruházási Bankba, rá volt írva: soron kívül!
És ma Mányi Benő, Sebestyén János, Inokai János egykori munkatársa, akit Zsofinyec Mihály 1953. május 1-én a “Sztálin Vasmű Emlékérem”-mel tüntetett ki – ma Mányi Benő a vasmű egyik legelavultabb gépén dolgozik.
Nem mindennapi életút az övé.
– Elégedett emberek vagyunk – mondja szinte sietve a felesége. – Szép ez a város, aranyos jó gyerekeink vannak, a nagyfiam már itt járt iskolába, most Diesel-mozdonyvezető Pusztaszabolcson, univerzális ember, lányom technikus a férfiruhagyárban, van három unokánk… Az én gyerekeim sohse tudják már meg, hogy mit jelent egy falás kenyér nélkül lefeküdni, uraknál szolgálni… Mi öten voltunk testvérek.
– Mi hatan – mondja a férj. – Negyvenötben, amikor összeházasodtunk, egy zsák krumplit, egy bögre zsírt, egy szál kolbászt kaptunk nászajándékba. Erről nem szoktunk beszélni: egy háromszor négy méteres helyiségben laktunk albérletben. Albertirsáról jártam be dolgozni…
– Amikor Dunaújvárosba költöztünk – meséli Mányiné – a Dózsa György úton kaptunk lakást. Emlékszem, éjjel érkeztünk, a kisfiam minden helyiségbe benyitott, s amikor meglátta a spejzt, azt mondta a húgának: “nézd, itt ördögszoba is van…”
– Pedig nem a lakásért jöttünk – mondja Mányi Benő -. Amikor először jártam itt kiküldetésben, helyettesíteni küldtek az irattárba, láttam egy káoszt, és azt, hogy szükség van a munkámra. Emlékszem, milyen riadalom volt a tisztviselők között, amikor a vállalat leköltözött. Én meg még akkor kértem a lehelyezésemet, mielőtt a vállalat leköltözött volna…
Ma először készül hazánkban kohókoksz
Hallgatom a régi történetet.
– Mikor került a kohóhoz?
– 1955-ben. Nem bírtam tovább ebben a beosztásban. A gyomrom tönkre ment.
Előbb az adagolásba tanult bele, aztán a habosítóhoz került, ő járatta be azokat a gépeket, amelyeken 11 évig dolgozott. Azt mondja, nem fizették meg a munkáját, azért ment át a masszaházba négy évvel ezelőtt.
– Pedig elégedettek voltak a munkámmal, háromszor voltam kiváló dolgozó, meg más okleveleim is vannak.
A felesége előszedi a kitüntetéseket, okleveleket. Még az egyik oklevélhez gépelt szöveget is gondosan őrzik: “1972. I. félévben a kohó gyáregység kollektívája közel 360 000 tonna nyersvasat gyártott. Először termeltek a kohók a DV fennállása óta féléves szinten 2033 tonna nyersvasat egy üzemnap alatt, ennek ebben az erőfeszítésben kiemelkedő szerepe volt, ezért köszönetünket fejezzük ki… Gyárrészlegvezető. Gyáregységvezető.”
Amíg az okleveleket nézem, Mányi Benő még mindig a bérkérdésről beszél.
– Miért nem ment el a kohótól – kérdem.
– … Hát… Az apám is lehúzott huszonkét évet magkészítőként a MÁVAG-ban. Az öcsém ma is ott van. A másik sem változtatott munkahelyet… Úgy látszik, ez családi vonás.
Mányi Benő asszonylánya, aki végighallgatta az egész beszélgetést, most először szólal meg:
– Én is tizenöt éve vagyok a ruhagyárban. Igaz, nem ugyanazt csinálom, de a munkahelyem nem változott, és ami a ragaszkodást illeti, ezt, azt hiszem, apukától örököltem…
Szeretettel mondja, amit mond, Mányi Benő nem is fogja fel a mondat első felében rejlő kritikai elemet. De talán nem is fontos, hogy felfogja. Mányi Benő a maga hat elemijével, a hiányzó gyomrával, a munkaszeretetével, a kohóhoz való ragaszkodásával megtette a magáét ezért a városért.
Aczél Gábor
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
