Tavaly végeztem a Színművészeti Főiskola táncfőtanszakán, társastánc tanításra is van tehát képesítésem, és én rendkívüli örömmel használtam ki ezt. Sztálinvárosi ifjúságból álló tanfolyamot vezettem. Nem volt könnyű, hiszen ebben az épülő, új szocialista városban a legkülönbözőbb helyekről került össze az ifjúság, köztük olyanok is, akik nem dicsekedhetnek a legjobb modorral.
Egy kicsit szorongva néztem munkám elébe. Mit szól majd ez az ifjú társaság, ha én nem “jampi” táncot tanítok majd neki, azonkívül illemtani kérdéseket fogok feszegetni… Talán még ki is nevetnek érte? … De nem sokáig kellett törnöm a fejemet. Már az első órák meggyőztek arról, hogy az ifjúság vágyik a szépre és a jóra. Amikor pl. azt tanítottam, hogyan mutatkozzék be a fiú a lánynak, és így tovább, ezt olyan érdeklődéssel és figyelemmel hallgatták, hogy önkéntelenül ez jutott eszembe: a mi ifjúságunkban megvan az igényesség, a tanulásra való készség. Milyen lelkesedéssel gyakorolta pl. az egyik csoport az ajtón való bejövetelt az órán kívül is!
Kati, aki az első órán nadrágban jelent meg, a következő órára már egyszerű, de csinos szoknyát vett magára. A jampec csőnadrágról és a fantasztikus nyakkendőkről még egy árva szót se szóltam, viszont annál többet az udvarias, komoly férfi magatartásáról, és íme, a harmadik órán már egyetlen csőnadrágot sem láttam.
Hogy őszinte legyek, magam sem hittem volna először, hogy az első tanfolyamom ilyen eredményes lesz. El-eljárogatok a Bartók Béla Kultúrház szombati össztáncaira, az én tánciskolásaim egészen odaszoktak, de még egyetlen egyet sem láttam közülük ízléstelenül, nem megengedhető módon táncolni.

Sztálinváros, 1955 május hó

Tomcsányi Éva

Megjelent: Táncművészet, 1955. június

Mindörökké a táncért

Tomcsányi Éva és Wünsch László a kezdetekről

Dunaújvárosban, de a régióban is fogalom a Tomcsányi Éva-Wünsch László házaspár neve: megalapították az alapfokú táncoktatást, majd monumentálisra fejlesztették azt. A kezdetekről meséltek.

Tomcsányi Éva és Wünsch László mindvégig megőrizte a vidámságát – még ma is a tánc az életük
Fotó: Ady Géza

Wünsch Lászlót 1952-ben küldték ide gyakorlatra a Színház és Filmművészeti Főiskoláról, majd végzése előtt többször visszatért. Küldöttséget menesztettek a főiskola tanulmányi osztályára az akkori tanácstól, hogy őket helyezzék ide. Ugyan hívták őket máshová is, de akkor voltak menyasszony és vőlegény Tomcsányi Évával, és kevés olyan hely volt, ahová mindketten mehettek volna, így Dunaújvárost választották.
A mesternő 1954. március elsején meghirdette a ballett-tanfolyamot a művelődési ház égisze alatt, amire vagy százhúsz csemete jelentkezett. Fejkendős nagymamák – akik azt sem tudták, mi az a balett – vitték az unokájukat a felvételire. Nagyon jól fogadták a kezdeményezést. Megtérülő befektetésnek bizonyult, mert később a néptáncosok közül is azok nyertek jellemzően, akiknek az alapot a balett technikák adták. Tomcsányi Éva állítja, ez a mai napig így van. A balettiskolának hívott képzés harminc válogatott gyerekkel indult, később volt, hogy háromszázötven nebulót is oktattak.

A Bartók Béla-kultúrház balettiskolájában: Tomcsányi Éva tánctanár és a haladó csoport. Szemközt Dankó Irénke, Lika Jutka, Klemencz Gabriella
fotó: Béke és Szabadság, 1955

Akkor Magyarországon még nem volt állami balettiskola, jellemzően a kultúrházakhoz tartozott ez a terület. A budapesti Táncművészeti Szövetség négyévenként rendezett olyan nagy közgyűlést, ahol az ország legjobb művészei és mesterei a táncművészet területéről összegyűltek. Ott a mesternő is felszólalt, mondván, a piramisnak hiányzik az alapja. Van állami zeneiskola, van táncművészeti középiskola, és van felsőfokú is, de alapfokú táncművészeti iskola nem létezik állami formában. Eltelt négy év, de e téren nem történt változás. Újra felszólalt tehát. Végül az a döntés született, hogy szabad utat adnak. A tananyag sem jelentett problémát, a Wünsch házaspárnak az már megvolt mind a nyolc osztályra, sőt, az előkészítőre is. A balettintézet szakemberei lektorálták az anyagot, majd 1978. január elsején kapták az értesítést: a zeneiskola égisze alatt elindulhat az alapfokú oktatás, így lett Állami Zene- és Táncművészeti Iskola.

Tíz éves jubileumára készül a dunaújvárosi balettiskola. W. Tomcsányi Éva balett-tanár növendékei egy csoportjával fotó: Szocialista Művészetért, 1964	Az idén először tanítanak Dunaújvárosban művészi tornát a kicsinyeknek. Tomcsányi Éva balettmesternőnek több mint száz növendéke van már. Képünkön az elsőévesek gimnasztikai gyakorlatait láthatjuk. fotó: MTI/Szilágyi Pál – Képes Újság, 1966.

Nagyon boldogok voltak, mert ha nehezen is, de elérték a céljukat. A siker még több energiát adott nekik, mindig kitaláltak valamit. Elvégezték a főiskolán a koreográfus szakot, majd a Balettintézetben a balettemesteri képzésen vettek részt, dzsesszbalettet tanultak külföldön, a tananyagukat adoptálták például Győrben. Őket küldték ki, hogy Magyarországot képviseljék Csehszlovákiában, ahol nagy sikert arattak, elsők lettek. Itthon igyekeztek a táncnak és a mozgásművészetnek a legtöbb vállfáját bemutatni. Rengeteg helyen jártak a világban Moszkvától Drezdáig, és mindnehol ellestek valamit, például Párizsban a diszkóból hoztak haza táncot. Wünsch László Amerikában is tanított táncot az Oregon State University egyetemen Corvallisban, ahol Tom Irwin szerette volna ott tartani örökre. Nem maradtak, mert meg kellett alapítaniuk a táncművészeti iskolát Dunaújvárosban.
Ennek a kitartásnak eredményeképp tanulhattak a klasszikus balett mellett dzsesszbalettet, és még sokféle táncot a dunaújvárosiak és a környék jónéhány településének gyermekei évtizedeken keresztül.

Balla Tibor

Megjelent: Dunaújvárosi Hírlap – 2016. június 29.

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.