Ezeket a dolgokat Gergő sosem értette. Mitől van az, hogy egyes gyerekek egyszerűen nem kerülnek bele bizonyos helyzetekbe, más gyerekek viszont, s ő is ezek közé tartozott, folyton bizonyos helyzetekben vannak, akaratuk ellenére, s alig tudnak kikeveredni belőlük. Eddig ez az egész nem zavarta különösebben, eszébe is csak akkor jutott, ha éppen esedékes büntetését töltötte, most azonban erősen aggódott. Vajon az Őrzők mit szólnak ehhez, a változásnak itt is meg kell történnie? Nagy volt a gyanúja, hogy bizony mindenen változtatni kéne, s ez megijesztette. Nem volt ez éppen új dolog a számára, hisz minden adódó alkalommal azzal fejeződtek be megpróbáltatásai, hogy ünnepélyesen megígérte: – soha többé nem csinálok ilyet.
Ezt nemcsak másoknak, hanem saját magának is mindig megfogadta, s percekig, órákig szentül hitte, ez így is lesz. Mi sem látszott könnyebbnek ennél, látta mi az, amit nem kell tenni, és tudta mi az, amit kell és kész, innen már gyerekjátéknak látszott. Ám talán éppen ez volt a baj, ez az elhamarkodott magabiztosság, vagy mert aztán mindig közbejött valami, nem tudta pontosan. A lényeg, hogy amíg az ígérgetéseket végtelenül komolyan gondolta, a végrehajtásukkal már végképp nem törődött.
Az persze eléggé bosszantotta, ha Anyu, vagy Apu pláne, ha a tanárok figyelmeztették olykor általa már rég elfelejtett ígéreteire. “Már megint csak a szád járt!” – így a tanárok, és mérgesen legyintettek. “Legalább egyszer képes lennél megtartani, amit ígértél!” – így Apu, és ingerülten fordult el. “Kisfiam, olyan boldog lennék, tudod…” – így Anyu és hangja elcsuklott, nagyon szomorúan nézett valahová a messzeségbe. Nagyon sajnálta ilyenkor Anyut, de nem teljesen értette.
Hát így voltak ezek a dolgok eddig, de most egészen más lett a helyzet.
Az Őrzők bizonyára mindezt tudják, s elvárják tőle, hogy tényleg megváltozzon, ezt akarja is, de fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá. Vajon miért nem jelentkeznek, töprengett, csak nem csináltam valamit máris rosszul? Ezt már zeneórára menet gondolta, csalódott volt, mert bár tudta, az Őrzők mindenütt ott vannak, mégis abban reménykedett, biztos ugyanott szólítják meg őt, a lámpánál, de akárhogy várta, szíve akárhogy kalimpált, semmi sem történt. Az órát figyelmetlenül kezdte, többször tévesztett, mint rendesen. Legszívesebben odavágta volna a hangszert a falhoz, mindenkire dühös lett, és már éppen valami gorombaságot akart összeszorított szájat kipréselni a fogai között, amikor alig hallhatóan a nevét mondta valaki. “Gergő” súgta, lehelte a hang “Gergő, mi jut eszedbe?”
A hang nem dorgáló volt, inkább szelíd, türelmes, Gergő mégis elszégyellte magát. Az óra végéig aztán minden tőle telhetőt megtett, hogy helyrehozza, amit lehet. Végül még meg is dicsérték, s a dicsérettől, meg attól, hogy az Őrzők mégsem hagynák magára, egészen megvidámodott.
Vacsoránál sokat nevettek, szerencsére senki sem kérdezte meg, mi volt az iskolában, így egyszerűen nem jutott eszébe, hogy valamit el kellene mondani. Elalvás előtt ugyan támadt egy kis lelkiismeret-furdalása, de aztán álomba nyugtatta magát. Utolsó gondolata az Őrzőkhöz szólt:
– Segíteni akarok nektek, eldöntöttem, csak gyertek, s mondjátok meg, mit kell tennem! – jelentette ki ünnepélyesen, még egy pillanatra fel is ült az ágyán. – Mi a bajod? – kérdezte egyik testvére, de erre már nem válaszolt.
Harmadik fejezet, amelyben kiderül, éjjel nemcsak aludni lehet, továbbá, hogyan juthatunk el nagyon messzire, anélkül, hogy elmozdulnánk.
Gergő alig csukta le a szemét, máris Szivárványországban találta magát. Egy csodálatos réten lépdelt, pontosabban inkább a rét suhant alatta. Messziről integettek az Őrzők, alakjuk még a mindent betöltő fényességnél is fényesebb volt, kedvesen, bátorítóan hívogatták.
Amikor hozzájuk ért, vagy inkább ők őhozzá, ezt sosem tudta eldönteni sem most, sem később, megfogták két oldalról a kezét és így vitték magukkal egyelőre nem is sejtve hová. Igen gyorsan haladtak, néha mintha repültek volna.
Gergő meglepődve látta, hogy olykor minden kicsi és távoli, mintha repülőgépről nézné, olykor pedig mintha ők lennének parányinak. Ezüst színű szalag kavargott alattuk, majd hirtelen mohazöld hegy állt előttük, s ők úgy simultak bele a zöld fűbe, lágyan és puhán, mintha nem is lenne testük. Néha így jutottak át egy-egy hegyen, máskor meg átúsztak felette.
– Milyen gyönyörű ez a Szivárványország! – sóhajtott fel Gergő, és az Őrzők mosolyogtak.
– Tetszik, hogy így hívod, bár igazából nem ez a neve, de ez igen találó.
– Hát mi a neve? – kérdezte meglepődve, mert teljesen azt hitte, hogy valakitől hallotta, s most meg kiderül, hogy ő találta ki.
Nem igazán értenéd a nevét, maradjunk inkább a te elnevezésednél. Tényleg olyan szépnek találod?
– Igen, nagyon szép – mondta komolyan -, s valahogyolyan furcsa érzésem van, minden annyira, annyira…
– Ismerős, ezt akarod mondani? – segítettek az Őrzők.
– Igen – hökkent meg maga is a szótól – ismerős, dehát mitől van ez?
– Ez attól van – néztek össze jelentőségteljesen az Őrzők -,hogy ez a világ pontosan olyan, amilyen a tiétek lehetne, amilyennek lennie kéne, ha… – itt elakadtak, és Gergő úgy érezte, valamiért nem akarnak többet mondani. Éppen kérni akarta őket, beszéljenek még, de ekkor hirtelen egy csodálatos palotát pillantott meg. Olyan fényesség, olyan ragyogás áradt a palotából, hogy teljesen elvakította Gergő szemét. Fájdalommal szisszent fel, és arca elé kapta kezét.
– Túl erős neki – hallotta a sajnálkozó hangot – még nem bírja el – suttogott a másik -, de majd eljön annak az ideje, én nem féltem.
– Én sem – súgta vissza az első és megsimogatta a fejét – bizonyos szempontból soha nem is féltettem.
Gergő szeméből még mindig patakzott a könny.
– És mikor fogom bírni? – kérdezte vissza anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét.
– Nemsokára, nem kell türelmetlennek lenni, hamar eljön az az idő. Mi voltunk a figyelmetlenek, kérlek bocsáss meg nekünk! Gergő nagyon meglepődött. Még soha nem tapasztalta, hogy felnőtt, pláne, hogy ilyen nagyhatalmú, csodás jelenség bocsánatot kérjen valamiért. Ilyet soha senkitől nem látott, azt pedig, hogy gyerektől kérjen bocsánatot valaki, elképzelni sem tudta. Néhányszor meg is fordult a fejében ez a dolog, de csupán addig jutott, ami számára egy távoli remény lehetett, hogy csupán ki kell várni míg felnő, s nem kell többet bocsánatot kérni senkitől, mert ettől bizony gyakran szenvedett, s undok, kellemetlen dolognak tartotta. “Kérj bocsánatot!, Remélem bocsánatot kértél?!, Az persze nem jut eszedbe, hogy bocsánatot kérj!” Milyen sokszor hallotta ezeket a szemrehányó, ingerült mondatokat!
– folytatás hamarosan –
Gergő és az a csodálatos másik világ
Megjelent: A Hírlap – 1994. szeptember 23.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
