A Hírlap – 1993. április 9.
Húsvétolás Magyarországon
Régenvolt rítusaink
Grafikusként, a népművészet jelrendszerén át ismerkedett meg Molnár V. József a szakrális néprajzzal: évtizedek óta kutatja a máig periférikusan kezelt tudományágat. Kutatja, de nem hagyományos módon – ő a “terepen” dolgozik, a máig élő hagyományok páratlan ismerője. Kutatói munkássága mellet – Vázlat a természetes modellezéshez című dolgozatát az évkör rítusairól szóló enciklopédikus igényű munka követte – folyamatosan terjeszti is kutatási eredményeit: népfőiskolákon, ismeretterjesztő sorozatokon beszél egyedi “molnárvés” stílusban egy valahai hagyományról, melynek elemei – ha utánajárnak – máig föllelhetők a népi műveltségben. A néprajzos szakembert a húsvéti ünnepkör szokásrendjéről kérdeztük.
Vankóné Dudás Juli falikép a Halászcsárdában
– Régtől tapasztalta az ember, hogy a megszülető nap először a földet teszi alkalmassá, hogy a húsvéti újulás bekövetkezzék: a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte időszaka a nap melegével a vegetációt teremti újra. Ez a vegetáció újjászületésének ünnepe. “Aki” karácsonykor megszületett, most fölmelegíti a földet és az ember szívét is, húsvéton megújít mindent – új életet ad.
– Mitől “életképes” ez az ünnep?
– A régi ember – mert tette a rítust – a vegetációval együtt megújult, megtisztult a lelke. A mai ünneplés: emlékünnep, jó esetben. Az egyház is emlékünnepként tartja: a karácsony Jézus születésének, a húsvét kereszthalálának és feltámadásának emlékezete. A kettő szétválaszthatatlan a népi vallásosságban is.
– Azonban a népi vallásosság másként ünnepel… kimutatható az előzmény?
– Mindkét rítusrendnél kereszténység előtti, úgynevezett pogány rítuselemek találhatók, melyek keresztény tartalommal teltek. Ennek oka, hogy volt egy táltoskirályunk, Szent László, akit népünk keresztelőnek fogad el. A történelem Szent Istvánt tartja keresztelőnek, ő alapozott, élete – áldozat. Ő az ígéret országába már nem léphetett be, ága is elhalt Imre herceggel. Szent László ágával folytatódott az uralkodói sor, s ő volt az, aki nem törölte el a régi pogány erényeket.
– Mi utal erre?
– Regösénekeink, archaikus imádságaink, legendáink egész sora tanúskodik. A dozmati regösének szerint Szent István szarvasra akart ülni, az állat visszafordult és megszólalt: “Nem vagyok én szarvas, hanem vagyok Isten küldötte, Isten angyala.” Hasonlít ez a Mogyoróhegyi csodához, látomáshoz, amikor Szent László a győztes csata után a Boldogasszony egyházának helyét keresi Gézával és kíséretével. A legenda szerint csodaszarvas tűnik fel előttük – László e szavakkal fordul Gézához: “Nem szarvas ez, hanem angyal.” A szarvast, mint formát, ég és föld közti közvetítőt nem tünteti el, angyallá változtatja. Egyik archaikus imádságunkban lelhető: “Madár méne fönn az égen, nem madár az, hanem angyal…” Két közvetítő van tehát: a madár fentről lefelé, a szarvas ellentétes irányban közvetít ég és föld között – angyalszerepben. Pásztorfaragásainkon szintén hiába keressük az angyalt, helyén a szarvast vagy a madarat találjuk. A rítusformák ugyanígy maradtak meg ünnepekkor.
– Húsvétkor is?
– Természetesen, de egy karácsonyi példával kezdeném – a napfordulati tánccal. Valamikor Magyarországon (és tudomásom szerint csak itt) tették: az éjféli misére nem engedték be dudával a pásztorokat – külön pásztormisét rendeztek. Püspöki köpenyben – vagyis szűrben -, pásztorbottal, dudaszóval mentek be az oltárig, bárányt ajándékoztak a papnak, aztán körtáncot jártak, ősi-ősi pogány rítust elevenítettek fel, de a báránnyal már a születő Jézust hozták a körbe. Nem formális átváltozás ez, hanem valóságos. Még a századfordulón is élt e hagyomány, a korabeli újságíró meghatódva tudósított szegedi Alsóvárosi templomából: jöttek a “mezei grófok”, élükön a főkapitánnyal, pásztormisére. Bálint Sándor – a szakrális néprajz Európa-hírű kutatója – írja, hogy az Alsóvárosi templomba később is csak úgy volt hajlandó elmenni a közösség, ha az orgonával a dudaszót intonálták. Húsvétkor szintén egész rítusrend maradt fent, helyenként napjainkig.
– Ennek mik az elemei?
– Az egész folyamat ezekre épül: nagycsütörtökön eloltották a tüzeket otthon, kialudt a templomi örökmécs is, a harangszó megszűnt, ezzel minden kapcsolat ég és föld között. Helyette kelepeltek, ez az ember lelkét lefele viszi, hiszen a gólya hangját idézi meg, a mocsarat, posványt. Pogány mágia ez a a javából. A húsvéti, feltámadási körmenetet az egyház húsvét vigíliájára hozta, szombat délutánra: ezen is részt vettek az emberek szívvel és hittel – utána égették el a tavalyi szentelt barkát, ennek a parazsából gyújtottak otthon új tüzet. De az igazi körmenet az volt, ami éjfélkor, a templom elől indult. Nincs tudomásunk arról, hogy ezzel ment volna pap – volt előénekes, megkapták a templomi zászlókat és a búcsúkeresztet, elindultak határjárni. Napirányban járták körbe a határt – Erdélyben, Székelyföldön járják ma is. A menet mindaddig tartott, míg föl nem kelt a nap – meg nem jelent Krisztus. Minden húsvét hajnalán a föltámadó Krisztust idézték meg – a nappal szembe letérdelve imádkoztak: “Mikor reggel fölkelek, napkeletre tekintek, ott látok egy aranyágat, aranyágon zöldességet, olyanná vált a határunk, ott van Krisztus.” Pogány rítus, tisztán. A rómaiak leírták, nálunk megőrizte a hagyomány.
– Ez a szertartás – furcsa szóval – személyiségközpontú…
– Valóban az. Az ember, aki éjféltől a Napúton járt, úgy érzékelte, hogy az újulással a mindenkinek kijutó Fénykrisztus benne, az ő lelkében támad föl. A teremtő, igazító fény valóban, megélten bensővé válik – bennem születik meg a Nap. A lehető legteljesebben adja a belső, lelki erőt – ahhoz, hogy ez létrejöjjön, alkalmassá kell válnom, rítust kell tennem.
– Hol működik még élő szertartás Magyarországon?
– A Galgamentén egész rítusrend él a mai napig, öregasszonyok teszik: éjfélkor összegyűlnek a templom előtt, ők úgy mondják, mennek “Krisztus sírját keresni”. Hajnalig járják a határt – amint fölkel a nap, köszöntik a feltámadottat, s mennek a templomba. Harmadik kopogtatásra az ottani hívek kinyitják a templom ajtaját, az előénekes néni elmondja: “Kint voltunk a határban, kerestük Krisztus sírját, s meg is találtuk, de Krisztus már nem volt benne, föltámadott.”
– A ma is elterjedten élő szokásoknak van régi eleme? Például a tojásfestés…
– A tojás számos eredetmondában fellelhető szimbólum – lényegéből következően “el tudja mondani” a teremtést: hogyan lesz egy zárt, statikus dologból nyitott, mozgó rendszer. Innen a világtojás képzete – a kereszténységben ez Jézus feltámadását idézi, hiszen az egyik állapotból a másikba való drasztikus átváltozásnak – minőségi átalakulásnak – a jele. Mimdez benne van a tojásban, amit nagypénteken festenek: pirossal, ez a legelterjedtebb. Rengeteg analógiára ad okot a színválasztás: jelenti az élet erejét, de Krisztus vérét is. Gonoszűző szín ősidők óta, de könnyedén tölthető keresztény tartalommal – újabb példa tehát. A piros színt különféle növényi eredetű festékekkel nyerték, hagyma hajával, cserfakéreggel festettek, és ami lényeges: mindig a lányok. Általános mustrák is léteztek, de voltak egy-egy tájegységre jellemző “írások”, akár a formákat, akár a díszítettséget tekintve. Avarkori sírban találtak már tojásokat karcolt jelekkel, mustratöredékkel. Ez is mutatja, mit őriz máig a tojásfestés szokása. A legrégibb, leghagyományosabb mintákkal mi büszkélkedhetünk és nálunk maradt meg leginkább rejtjelezve a tojás díszítésének “varázslatos” szerepe. Környezetünkben is él, de csak periférikusan használják az ősi jelrendszert és alkalmazásuk is egyértelműbb: Dél-Tirolban a kedvesük képét festik a tojásra a lányok, vagy tájképeket. Nagyon szépek ezek is, de hiányzik belőlük a varázslat, dísszé váltak – sajnos.
– A másik, igen elterjed tszokás a locsolás…
– Az egy hosszú történet, rengeteget lehet beszélni róla. Röviden: ennek is régi töve van, életvarázslás ez is. A vizek ilyenkor a nap erejétől megtisztulva a vegetáció gyors újratámadását, születését segítik. Amikor lányt locsolnak, ugyanez következik be. Termékeny varázslás: a lány “föllocsolása” – örömének ébresztése – hat az egész természetre. A nő és a növény életre kel általa. Van azonban a rítusnak egy másik oldala is. Valaha minden újulásnál embert áldoztak: a közösség katartikus megrázkódtatása volt ez, az újjászületés érdekében. Erdélyben vízbevető hétfőnek nevezik húsvét hétfőjét – a legények nem vödörrel locsolják meg a lányokat, hanem vízbe dobják őket. Néprajzosaink, ha nem is esküsznek rá, de többen úgy gondolják, én is: a régmúlt időkben tényleg beledobtak, valóságosan beleöltek egy szűz lányt a vízbe. Az emberáldozat eufémizálódott formája is tehát a húsvéti locsolás – hasonlóan a farsang bűnbakjához. El kell vinni a közösség bűnét – csak megtisztulva kapható meg az új erő, amivel az esztendőt bírják. Ez is a húsvét része – nincs túlságosan messze Krisztus áldozatától…
NYULASI ZSOLT
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
