Emléksorok Domanovszky Endréről

Kritika – 1974. július

Domanovszky Endre /1960
fotó: MTI/Bojár Sándor

Emléksorok Domanovszky Endréről

A SZOCIALISTA ORSZÁGOK első nagy nemzetközi képzőművé­szeti seregszemléjén, 1958-1959-ben a moszkvai Manezs előcsarno­kának legnagyobb falára került Domanovszky Endre mezőgazdasági pannósorozata. Mivel a magyar szekció termeiben csak rálátás nélkül fért volna el az alkotás, a kiállítás csehszlovák biztosa saját sgrafitto-kartonjuk elkészített helyét ajánlotta fel önként a Domanovszky-műnek, amely akkor már nemzetközileg ismert volt. S nem kevesen hivatkoztak akkortájt a Magyarországon 1956-ban átutazott Rivera szavaira, aki úgy emlegette az 1955-ös dunaújvárosi freskót, mint amely szerinte a második világháború utáni Európa legjelentősebb festészeti alkotása.

 Freskó született

Domanovszky művészete ekkor már nemzetközi érv a szocialista művészet ereje, kezdeményezőképessége, szüntelen megújulása mellett. Úgy tartozott egy új történelmi korszak nyitányához, hogy annak legfontosabb vonásait összegezni és általánosítani tudta. Nemcsak mert egyszeri művészi erővel látott és alkotott, hanem mert – ettől elválaszthatatlanul – művészetének elementáris forrása volt a közlés vágya.
Domanovszky az a festő, akinek szinte “a testére szabták” a művész alkotó feltételeit a mi társadalmunkban. A tartós nyilvánosság igénye vonzotta a quattrocentós pályakezdés után a faliszőnyeghez, s a negy­venes évek csendéleteinek színrobbanásokat tompító tömörsége, konst­ruktív képi logikája már közvetlen előzménye a tagadva továbblépés­nek, az új minőségeket hordozó Csilléseknek. Az 1948-as “Közösségi művészet felé” kiállításnak mindmáig ez az egyik legemlékezetesebb alkotása, mert összefoglalja és mintegy jelképezi is azt, hogyan éb­redt rá művészetünk gyorsan felismert új társadalmi funkciójára. De emlékezetes azért is, mert lett közvetlen folytatása, mert Doma­novszky festőként vállalta azt, amit akkor az ország eszményként, célként maga elé tűzött. “Professzionista” módon vállalta hivatását (a festő professzionista – mondta -, feladatot kap és megoldja azt). És Domanovszky, a harmincas évek többnyire önmaga által kitűzött feladatai, önmaga által teremtett lehetőségei után, a falikárpitok nép­mesemotívumai után, amiket feleségével együtt a műtermében szőtt képekké, az új Magyarországon szinte egy csapásra hódított meg kö­zönséget és megbízót egyaránt. A martinász és a termést betakarító paraszt, a munkás-paraszt szövetség és a bőség eszményei emelked­tek műveiben képi formává. S mindez olyan bensőséges derűvel fogal­mazódott meg, hogy egymást feltételezi a Földosztás, a mezőgazdasági pannósorozat utolsó vászna az egyidejű Zenét hallgató nő intimitásá­val, mint ahogyan egyazon szemléletből fakad a Munkás-parasztbarátság falkép hármas tagolásának ünnepélyessége, a három csoport mindegyikének szinte szimbolikus tömörsége s a három évvel ké­sőbbi, brüsszeli világkiállításra készült falkép hömpölygő életkedve. Logikusan következett a folytatás, összhangban a további feladatok­kal: a mind elevenebb harmóniára törő, mind nagyobb lélegzetvételű díszítő kedv.

Hogyan készül a freskó? Domanovszky Endre Kossuth-díjas festőművész a Sztálin Vasmű számára készülő freskóján dolgozik. “A freskó… az az épületek falát díszítő festészeti ábrázolás, amely a nedves vakolaton készül. (Al fresco – olaszul annyit tesz: nedvesen.) A freskó készítésénél a falat előbb vastag vakolattal burkolják s ha ez megszáradt, salétrommentes, finom homok- és mésztartalmú vékony vakolatréteggel vonják be. E jól lesimított, még nyirkos rétegen készül a festés, amely gyorsan szárad, s ezért igen gyors munkára van szükség. A nagyobb méretű freskó tehát csakis külön részletekben készíthető el. A művésznek a színek beszáradását, valamint a kép és nézők közötti nagy távolságot is számításba kell vennie. Egyszóval: az ilyen falfestéshez rendkívül biztos kezű és gyors felfogású művésztehetség kell…” Így szól a lexikon, az “általános műveltség tára” a freskófestészetről. S hogy igazat mond, arról a sztálinvárosiak meggyőződhettek az elmúlt hetekben, amíg kiváncsi szemekkel csodálták Domanovszky Endre Kossuth-díjas festőművészünk munkáját, ott a Vasmű főbejárata feletti állványokon. A mester kezének határozott mozdulatai nyomán, a nedves falon “születtek”’ a festmény művészettel átlelkesített alakjai. Néhány heti munka után elkészült a kép, a munkás-paraszt szövetség szimbóluma. Kohászok, munkának gyürkőző erős férfiak és gyümölcsöt szedő, kenyeret kínáló lányok, asszonyok csoportozata él a nagy s nagyszerű freskón. A művészet erejével és igazságával hirdeti Domanovszky Endre alkotása a sokszor elmondott, de elégszer nem ismételhető s mindig újat, többet mondó igazságot az élet megfordult új rendjéről. A freskó egyik részlete: dolgozó parasztok kenyeret nyújtanak át a kohászoknak. Festőállványok között a szépülő Sztálinvárosban Néhány heti munka után kész a freskó – írtuk fentebb – s ez igaz is. Az állványokon csupán néhány hetet töltött a művész. De mennyi-mennyi munka előzte meg ezeket a heteket! Másfél esztendeje annak, hogy Domanovszky Endre nekilátott a festmény megalkotásának. Másfél éven át gyakorta jelent meg a Vasműben, járta a falvakat is, kereste, gyűjtötte a mű anyagát. Elsorolni sem lehet a rajzok, vázlatok számát. A művész megismerte a kohászokat, munkájukat, az embereket, akik az anyaggal vívott mindennapos küzdelemben lesznek a holnap hőseivé. Méltó ábrázolásukat akarta adni. Hosszú munka után született meg a falfestmény terve. A kis vázlatból nőtt ki újabb s újabb tanulmányokkal gazdagodva az eredeti méretében készült úgynevezett karton. Ezen az ötvenegy négyzetméternyi képen már rajta volt minden, a legapróbb részletekig, úgy, ahogy a művész a falra képzelte. Erről került át aztán végleges helyére, a Vasmű kapuja fölötti falmezőre. Néhány nap múlva, ha elbontják az állványokat, ott büszkélkedik a falon. És mindennapos, ám megunhatatlan gyönyörűséget szerez majd minden arra járónak, öregnek és fiatalnak. -t. Megjelent: Szabad Nép – 1955. szeptember 6.

A dunaújvárosi freskó után változott a megbízások jellege. Ritkább a történelmi súlyú reprezentáció igénye, és gyakoribb a nagyvonalú díszítés ösztönzése. Az anyag nemcsak vászon vagy nyers fal, hanem vakolat, szőnyeg, mozaik stb. És Domanovszky minden anyagban és méretben önmagát adja, önmaga művészetét fejleszti tovább. Alu­míniumra festi meg a Bőség alakjait, csoportjait a brüsszeli magyar pavilon falképén, hogy hamarosan másfajta faldíszítés feladatát oldja meg a debreceni pályaudvar két hatalmas sgraffitóján. Az utóbbi mintegy kiküszöböli az egymásmellettiséget és az egymásmögöttiséget, s a természeti tér ábrázolásának helyébe a térképzet keltésének olyan új festői lehetőségeit munkálja ki, amely új középületeink jel­legével, funkciójával a leginkább összhangban áll.

Sgraffito a debreceni állomáson

Domanovszky emlékezete

AZ ÖTVENES ÉVEK VÉGÉTŐL éled fel nálunk a faliszőnyeg, e minden ízében reprezentációs válfaj. Domanovszky mintha csak erre várt volna. Az elsőként elkészült Halásztól kezdve a Disputáig, a Vasmegyei műemlékekig, a Szövőnőkig nagyszerű alkotások sorát hozza létre, és legelementárisabb ereje, kolorizmusa mintegy műfajteremtő elemként alakított ki egy új és utánozhatatlan faliszőnyegtípust. A nagyméretű feladatok nyomán megváltoztak az olajképek is. A sok­sok csendélet, intérieur mindig más és más színbeli összecsapásából, dinaiftikus szerkesztettségéből is árad a Domanovszky minden mű­vészi mozdulását jellemző monumentalitás. Az 1965-ös Kosarasnő vörösei és fehérei ugyanúgy muzsikálnak, mint a nem sokkal ké­sőbbi Dispután a kékek és sárgák csatája. S ebből a színcsatából hasonlóan méltóságteljes ritmus és harmónia születik, mint a gödöllői mozaik nyugodt hömpölygéséből.

Domanovszky Endre: Hegedűs; 1966.

Az ember azt hiheti, hogy az alkotásokból áradó biztonság és nagy­vonalúság a termékeny művész alkotóerejének spontán megnyilvá­nulása. Pedig nemcsak az rejlik mögötte, amit félszázados állandó felkészülés és készenlét már ösztönössé érlelt, hanem a tudatos és folytonos önkontroll is: a Gellért Szállóba került szőnyeg – az első konkrét helyre szánt szőnyegmegbízás – tucatnyinál több kartonvál­tozatán munkálta ki, töprengve és meg nem alkuvóan, a tér és sík, szín és folt újfajta összecsengésének lehetőségét. Ez a művészi felelősség csak technikailag engedte érvényesülni a rutint és minden maga elé tűzött feladatnak új módon kereste a megoldását. Mindvégig élt benne valamiképpen az a kutatómunka, amely a kezdő művésztanár Domanovszkyt (az Iparművészeti Főiskolán kosztümtervezést tanított) arra tette annak idején képessé, hogy létrehozza jegyzetként, csak önmaga használatára az illusztrált-írott kosztümtörténetet, ezt a miniátori remeket.
Azt mondhatnók, Domanovszky mindent megkapott – munkalehetőséget és megbecsülést -, amit művész nálunk megkaphatott. De ehhez hozzátartozik, hogy mindent kivívott – a közönség meg­becsülését és a hírnevet -, amit művész csak kivívhat magának. S a munkalehetőségekkel és Kossuth-díjakkal, a főiskolai művészkép­zés vezetésének megbízásával, a hazai és külföldi kiállítási alkalmakkal és mindenekelőtt a nagy falfelületek felkínálásával önmagát becsülte meg a legtágabban értelmezett közönség, a népi, amelynek szolgála­tára a művész vállalkozott és amely szolgálatot természetes alkotói állapotának tartotta. Életét, pályáját nem a küzdelem jellemezte, amennyiben azon a létért, a munkalehetőségért, a kortársak megértő figyelméért vívott küzdelmet értjük. De mindig megújuló művészi küzdelem volt az alkotások teremtése, amely alkotások végül maguk formálták közönségüket, nemcsak Domanovszky Endre, hanem az egész képzőművészet számára.
RITKA AZ OLYAN ALKOTÓ a művészettörténetben – még a reneszánsz nagy öregjeit is beleértve -, aki majd hetven évesen is pályája újabb csúcsait ostromolja. Domanovszkyról ezt írhatjuk. Az életmű nem befejezett, de nem is csonka. Meg sem tört soha, csak mindig újra útnak indult, és sohasem ismételve önmagát, mind magasabb fokon jutott el – a legújabb szőnyegekben – ahhoz a har­móniaeszményhez, ami mellett már főiskoláskorában készült női portréja is hitet tett – amely alkotástól soha meg nem vált. S ha arra gondolunk, hogy csaknem félszázados pályáján valahol középütt helyezkedik el a történelmi fordulatot mintegy jelképező, azt alko­tásban általánosító dunaújvárosi freskó s a rá való művészi-emberi készülődés előzménye – nagy korszakokra és nagy alkotókra szánt tudományos kutatói feladatvállalás lehet a pályakép megrajzolása s benne Domanovszky Endre és az ún. közönség viszonyának története.

ARADI NÓRA

Domanovszky-képtár

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

További felhasznált képek:
Szabad Nép
Szabad Ifjúság
MTVA