168 óra – 1996. november 5.

VASKOR

Azt az állami kohászati kombinátot, amely széles e hazában ma egyedül állja a piacgazdaság viharait, éppen negyvenöt éve nevezték el Sztálin Vasműnek. Manapság Dunaferr Rt. a neve. Még nem privatizálták. A menedzsmentből alakult Acél XXI. Kft. most nyerte el a vagyonkezelés jogát, és 2001-ig nyolcmilliárdos profitot ígér, amiből majd kerek egymilliárd forint sikerdíjra lesz jogosult. Ennél rövidebben aligha lehetne összefoglalni ama felettébb emelkedett pillanat végkifejletét, midőn H. László, kétszeres sztahanovista betonozó a Petőfi ba­rakk kultúrházban rendezett nagygyűlésen, két korsó sör elfogyasztása után, spontán föl­vetette: ugyan neveznék már el az épülő gyá­rat és várost Sztálin elvtársról, a magyar nép nagy barátjáról. MISKOLCZI MIKLÓS írása.

1951. október 12-t ­írtak a naptárak, és csak a Jóisten őrizett meg bennünket a szégyentől, hogy a béketáborban épp nekünk ne legyen Sztálinvárosunk. Történt ugyanis hogy a sztahanovista valahol elhányta a pártbizottságtól kapott sillabuszt, amelyről fel kellett volna olvasnia a kornak megfelelő jelzőkkel cirkalmazott javaslatot. A hiteles történetet húsz évvel később maga mesélte e sorok írójának. Nem jelentkezett, mert nem találta a papírt, mikor javaslatokat kértek az elnöki asztaltól. Végül fölszólították: “H. elvtárs, mond­jon már valamit!” Ő pedig kivágta: “Nevezzük el a gyárat Sztálin elvtársról.” Ennyit, így egyszerűen. És ennyi is elegendő volt.
H. László később évtizedeken át a város megbecsült polgára volt (ha él, Isten tartsa, holtában Isten nyugosztalja). Soha senki nem kér­te tőle számon e sorsfordító javas­latot, amikor lehetett volna. Nem volt rá büszke és nem szégyenke­zett, amikor annak lett ideje. Aho­gyan azt is egykedvűen tűrte, midőn hites felesége kissé kideko­rált életrajzából Kiskrajcár címmel Keleti Márton filmet forgatott. Egyszerű hős volt, amilyenekről L. Ferenc, a pártbizottság első titkára is szívesen szónokolt, mondván: “az ifjúmunkások este a szálláson elolvassák Azsajev Távol Moszk­vától című regényét és már másnap jobban teljesítik a tervet.”

A gyalázatos behatás

Más kérdés, hogy vagy nem volt elég Azsajev-kötet a városban, vagy nem olvastak eleget a fiúk, mert a tervteljesítésekről szóló tit­kos jelentésekben rendre panasz­kodtak az illetékesek: “annak el­lenére, hogy a Dunai Vasmű ötéves tervünk legnagyobb jelentésű épít­kezése, egyike az ÉM és a KPM leggyengébben dolgozó munkahe­lyeinek”. Máskülönben persze – értsd: az újságokban és agitkákban – a 400 százalék volt a minimum, a maximum pedig a csillagos ég. Sajnos, ennek ellenére az építkezésen soha semmi sem készült el ha­táridőre. Nyilván a határidőkkel volt a baj. Ám az is könnyen lehet, hogy a befurakodott ellenség aknászkodott. Szerencse a bajban, hogy P. Gyula, az építkezés első pártalapszervezetének titkára rög­tön tisztán látott: “a gyalázatos kulák, klerikális behatást már ismer­jük”.
Akkoriban erre kétféle dolgozó dolgozott. Volt, aki jutalomból, volt, aki büntetésből kapta a sztálinvárosi kiküldetést. Nyilván az utóbbiak közé tartozott a Sztálin úti cukrászda zongoristája is, aki nem átallotta Az én babám egy fe­kete nő című kozmopolita kupiét játszani, ahogyan erre a helyi lap egy munkáslevelezője helyesen rá­világított. Vagy a Noseda szappan­gyáros unokahúga, aki kifejezetten azért élt ledér életet az építkezé­sen, hogy megrontsa a becsületes munkásfiatalok tiszta erkölcsét. Az effajta különbségtétel persze csakis az érkezés másnapján kezdődött. Az első napon, a köz­egészségügyi szűrőállomáson mindenkit egyforma szívélyesség­gel fogadtak, ahogy a rendelet is szólt: “minden Sztálinvárosba ér­kezőt tetvességi vizsgálatnak kell alávetni és bármilyen tetvességben is szenved, a tetvetlenítést, a szőrzet lenyírását illetve a ruha­nemű fertőtlenítését el kell végez­ni… Egyébként az eddig kéthetente végzett porozást ezentúl hetenként kell elvégezni, mégpedig úgy, hogy a DDT por a dolgozó testével közvetlenül érintkező ruhákba jus­son.” Volt dolga az egészségügyi személyzetnek.
A jelentéktelennek is minősít­hető politikai tétovázás után, hogy tudniillik hová is építsék a kohá­szati kombinátot – Mohácsra, Sióagárdra, Tátra, Százhalombattára avagy Dunapentelére – hirtelen özönleni kezdtek a tervek és az építőmunkások. Kivált, hogy megjelent (1950. okt. 15.) a DISZ fel­hívása is “Magyar Ifjúság! Jelent­kezz a Dunai Vasmű felépítésére, bizonyítsd be ország-világ előtt, hogy hű fia vagy hazádnak, lelkes segítője, elszánt harcosa a békének”. A megyék és közösségek kvótát kaptak: hány elszántat kell küldeniük. Kétszáz budapesti, óz­di, miskolci nagyüzemi munkás­nak azt is megmondták: ha tetszik, ha nem, ezentúl a pentelei “pártszervezetek legjobb aktivistái lesz­nek”. Munkaerő-toborzók járták az országot, és szabályos fejpénzért terelték az elszánt békeharcosokat a Szórád Márton úti szűrőállomás felcsere elé.

1951 februárja: kongresszusi túlteljesítés

Öldöklő munkaverseny

Lett olyan jövés-menés, hogy É. Tamás építésvezető mérnök félve meg is jegyezte: “helytelen a súlypontozás, sok munkás zsúfolódik egy-egy munkahelyre, és így nem tudnak keresni”. Talán csak ezzel magyarázható, hogy 1951 első ne­gyedévében a pentelei dolgozók 51 százaléka egyszerűen lemondott a békeharcról és hazament, pedig a toborzási költségek már meghalad­ták a 300 ezer forintot. Az a néhány nyilvános per és börtönbüntetés, amellyel pedig a lógósokat és önkényes távozókat sújtották, jelen­téktelen epizód volt ahhoz képest, amit a T. községbeli szülők írtak az építkezés párbizottságára. Az MDP II. kongresszusán (1951. febr. 25.) elhangzott felszólalás szerint azt írták: “soha nem voltak olyan boldogok, mint most, amióta fiaik a Dunai Vasművön dolgoz­nak… Most készül eljönni egy lánycsoport is, mert az a vélemé­nyük alakult ki, hogy a községből minden becsületes vőlegénynek való Dunapentelén dolgozik.” Bol­dogságuk némileg mérséklődött volna, ha tudomásukra jut, hogy augusztusban kétszáz hivatásos kurvát is hoztak Pentelére a bezárt pesti bordély házakból. Így kapott igazán kettős értelmet a beruházás igazgatóságának körlevele, misze­rint “Aki foglalkozásnak és nem hivatásnak érzi a Dunai Vasmű fel­építését, annak nincs helye a vállalatnál”. Az ellenség persze továbbra is ott támadott, ahol tudott. Szeren­cse a bajban, hogy a pártbi­zottság éber volt. A titkár: “arra a tényre válaszolva, hogy az építke­zésen negyvenöt állapotos lány van, csak azt tu­dom mondani, hogy az ellenség hangja lehet, mert senkinek sincs módjában megállapítani, hogy így van”. Volt. Az egészségügyi szolgálat 430 terhes nőt, kö­zöttük 300 leányanyát regisztrált. A titkár tudta nélkül.

“Hivatásos” malteroslányok

A VIT tiszteletére, Rákosi Má­tyás és Sztálin elvtárs születésnap­jára, pártkongresszus közeledtén, a brigádok öldöklő munkaversenyt folytattak, amely alkalmasint a tal­ponállók (Késdobáló, Lepra, Dúlás) mélyén pofozkodásig fajult. Hét végén például a Partizán bri­gád tagjai az N.-i vasútállomáson taxikat bérelve, húsz kilométeres autóversenyt is vívtak: ki ér előbb haza, a falu kocsmája elé. A Május 1. utcai házak vakolata alatt aligha­nem még ma is ott van a nyers fal­ra festett híres jelszó: “B…nk mi az esőre, kongresszusért előre”. Amely elszánás igéjét, nyilván a finnyás utókorra gondolván, azon­nal Fütyülünkre sekélyesítették holmi literátorok.
Azon a bizonyos gyűlésen, ahol H. László majdnem elfelejtette ja­vaslatba hozni a történelmi szük­ségszerűséget, nem volt mindenki ilyen mafla. Egy perc alatt kész volt a felhívás, melyet később, néhány nap alatt 14 ezren (épp ennyien dolgoztak akkortájt az építkezésen) ír­tak alá: “Legforróbb óhajunk, hogy a nagy októberi szocialista forrada­lom 34. évfordulóján épülő nagy békeműveket és városunkat ötéves tervünk büszkeségét, a világ min­den dolgozójának vezéréről, a szo­cializmus megvalósítójáról, a ma­gyar nép legőszintébb barátjáról, a nagy Sztálinról nevezhessük el. A vasmű minden egyes építője, váro­sunk minden dolgozója kéri, hogy épülő békeművünk Sztálin Vasmű, új szocialista városunk Sztálinváros nevet vehessen fel”.

Lobogó a város felett

Hogy a teljes egyetértés felől senkinek, főként pedig Sztálin elv­társnak semmi kétsége ne legyen, T. Ferencné a helyszínen elmondta: “… férjemmel itt élünk és építjük a várost. Esténként, amikor hazajön a munkahelyéről nagyon sokat beszélgetünk a brigádjukról. A be­szélgetés gyakran késő éjszakába nyúlik. Egyszer, amikor a férjem már álomra hajtotta a fejét, halkan szóltam neki, te Feri, ha az öntödét felépítettétek és az első acélt (sic.) lecsapoltátok, azon a nagy ünnepen te milyen nevet adnál Dunapentelének és a vasműnek, férjem hirtelen felült az ágyban és napbarnította ar­cán mosoly futott át. Te, Kató emlékszel, alig pár hete Galyatetőn üdültünk. Mit gondolsz, kinek kö­szönhetjük ezt? Ki ad nekünk erőt, amikor úgy érezzük, hogy elfárad­tunk. Ha rajtam állna, november hetedikén új városnév kerülne a magyar térképre, Sztálinváros…”
A legnaivabbak állítólag kicsit aggodalmaskodtak is, hogy a terv­lemaradások ismeretében Rákosi elvtárs vállalja-e majd a kérés to­vábbítását Moszkvába, a genera­lisszimuszhoz. Mint a történe­lemből már tudjuk – október 27-én fogadta az építők delegációját, és némi szabódás után végül is, hála istennek, vállalta a postás szerepét. Az ünnepségre azonban nem jött el. November 7-én reggel a vörös lepel lehullott az ideiglenes gyárkapuról és az ideiglenes tanácsház faláról.

1951. november 7.: az első csapolás

Egy újságtudósítás szerint: “Az óra mutatója alig haladja túl a fél egyet, amikor a várakozók között végigfut a moraj: most kezdődik. Valóban, Borovszky Ambrus a kemence elé lép és kiszúrja a kupolókemence csapoló nyílását. Először néhány tűzpiros szikra röpködött szerte­szét, majd lassan, vékony sugárban, azután egyre szélesebben a Sztálin Vasmű első olvasztott vasa elindult az üst felé”.
Aki kicsit is ért a vaskohászat­hoz, tudja, hogy ez nem a vasgyár­tás kezdete volt. A felavatott öntö­dében (ahogy mindenütt) csupán fölmelegítették a másutt gyártott szürke öntecset. Az első sztálinvárosi vasat valójában 1954. február 28-án csapolták, a sorrendben ne­gyedik határidőre elkészült nagy­kohóból. A díszemelvényen egy­más mellett állt Rákosi Mátyás és Nagy Imre miniszterelnök. Az ün­nepi beszédet mondó miniszter, Zsofinyecz Mihály tizenöt évvel később e sorok írójának úgy mesél­te, hogy Nagy Imre csak hosszas unszolásra vett részt az ünnepsé­gen, ahol többek füle hallatára kije­lentette, legszívesebben azonnal befagyasztaná az új nagyolvasztót. Volt, ahogy volt, lett, ahogy lett, eggyel szaporította volna tévedései­nek számát.

Post scriptum

A Dunai Vasmű és Dunaújváros néhány hozsannás esztendő után évtizedekig tűrte és állta azokat a kritikákat, amelyekkel a különböző rendű-rangú kritikusok valójában a politikai rendszert illették volna, de hát nem tehették, nem merték. Du­naújvárost viszont már elég régóta szabadott szapulni.

A szándék azonban, hogy egy­szerűen a szocializmus tévedésévé züllesszék a vasgyárat, rendre csődöt mond. Merthogy, az ország iparáról szólva, már 1938-ban szükségesnek láttak egy új kohá­szati kombinátot. Ez a híres-hírhedt Győri program. 1943. január 7-én a kormány előtt az ipari miniszter azt mondta: “ha majd Krivoj Rogban nagy mennyiségű érc fog felszaba­dulni és ha a vízi úton Németország felé gravitál, akkor egy ilyen köz­benső állomásnak, nagyolvasztónak jogosultsága az érc szempont­jából megvan”. Vagyis nem (csak) kommunista találmány a vasgyár. Ezért a rendszerváltás sem ártott neki. A Dunai Vasmű (Dunaferr) ma az egyetlen életképes kohászati kombinátunk. Melyet, állítólag, hü­lyék terveztek, bunkók építettek és prolik működtettek.
A részletekben persze benne van az elmúlt negyvenöt év minden – mosolyogtató, dühítő, alkalmasint drágán megfizetett – hibája. De az építés városnyi és nemzedéknyi örömét, sőt büszkeségét a múlt ma­napság oly sűrű kritikája Dunaúj­városban nem tudta kikezdeni.
Érdemes lenne az “épülő szocia­lizmus” pátoszától megtisztított sztálinvárosi-dunaújvárosi lokál­patriotizmus mai tartalmát megke­resni. Hátha megtudnánk, hogy az a sok egykori jöttment miért őriz­geti ma is, az 1951. november 7-én, a nagy tévedés évadján marék­szám osztogatott Sztálin Vasmű Emlékérmet. Miért találtam meg apám hagyatékában. És miért őrzöm tovább én is?