Dunaújvárosi Hírlap – 1966. március 4.
Az Óvárosban a ráctemplom oldalán van egy kis tábla: mutatja, hogy a templom a Táltos-utcában áll. Keresztény templom aligha állott valaha is pogányább nevű helyen. Ha kíváncsiak vagyunk arra, mindez mit jelent, nagyon messze kell visszanyúlnunk. Mert ebben a Táltos-utcában ezer év hosszú éjszakáin a múlt kísértett vissza. Mert csak éjszaka mertek felmerülni a sok ezer éves hitek, mesék és titkok, melyek egészen a 20. századig elkísérték a legfurcsább magyarokat; a táltosokat. Ősi hitünk neves kutatója joggal idézte róluk Ady szép sorait:
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek,
Csupa vérzés, csupa titok.
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok.
Csupa hajdani eszelősök.
A Pentelén valaha oly sokszor elmondott, meghallgatott és századokon át továbbadott mese a következőképpen szól: “Berceli Jóska táltos volt. Ezt már arról is lehetett tudni, hogy gyermekkorában két sor foga volt, Magábahúzódó, zárkózott, kicsit gyengébb szervezetű ember volt. Meg tudta mondani, hol van a földben kincs. Mondják, hogy a római leleteket gyűjtőknek is segítségére szolgált.” Sőt, ajánlgatta is tudását. Hívta a férfiakat, menjenek vele, megmutatja, hol a sok kincs. Azok meg azt kérdezték:
– Ha tudod, miért vagy mégis szegény?
– Azért, mert én nem nyúlhatok hozzá, de ti igen.
Édesanyja sejtette csak, hogy fiának küldetése van: szörnyű, véres párbaj vár rá… Mikor fia tizennyolc éves lett, karácsony este történt. Édesanyja bezárta őt a házba, de még az ablakokat is betapasztotta. Mert a táltosfiú már előre elárulta neki, hogy bika képében meg kell küzdenie egy másik táltossal, egy gróf-fiúval; az is bika lesz. De hiába tapasztott be minden rést az édesanyja, Berceli Jóska azon az estén eltűnt, s bika képében megverekedett a “gróf-táltossal.” Pedig az éjféli misére készülve, legénypajtásai hívták őt is, tartson velük. De Berceli Jóska azt felelte: nem lehet, neki más dolga van. (Különben is az a hír járta róla, hogy soha életében nem volt templomban!) Félénkebb asszonyok, a misére menet, ha csak egy kis zajt hallottak, mondták is: most megy a Berceli Jóska. A képzelődőbbek még látni is vélték, amint tüzes paripán, a táltos-lovon repül az éjszakában. Akadtak olyanok is, akik látták Berceli Jóskát a nagy küzdelemből visszatérni: véresen, sebekkel borítva, de győztesen. Legyőzte a másik bikát, mások szerint a sárkányt. Ettől kezdve rendelkezett a látnoki erővel, tudott gyógyítani is. Sokszor igen hosszú időre eltűnt. Hívott másokat is; gyertek velem!
– Hát mit fogunk mi ott csinálni?
– Azt nem mondhatom meg, de gyertek!
– És mi lesz, ha te ottmaradsz?
– Akkor ottmaradtok ti is, mert csak én tudlak benneteket visszahozni.”
Eddig a Berceli Jóskáról szóló történet. Az ő emlékét is őrzi a Táltos-utca a Rácdomb oldalában. Talán csak azért, mert ott lakott? Vagy azért, mert az volt a színtere a bikák képében megkűzdő táltosoknak? Nem tudhatjuk. Nézzünk azonban a mélyére a dolgoknak!
Táltos a Feszty-körképen
Őseink a kereszténység felvétele előtt közszóval nevezve pogányok, tudományosán sámánhívők voltak. Ennek az ezer éve élt és hitt sámánságnak ma még nem kutattuk ki minden lényeges részletét. A sámánhit azonban még e század elején is csaknem eredeti gazdaságában élt Szibériának fejlődésben elmaradt népei, például a finn-ugor rokonaink körében. Sámánhitükről röviden a következőket mondhatjuk. A természeti népek állandó érintkezésben vannak a természettel. Megszemélyesítik azzokat, természetfeletti erőket különítenek el, kezdenek bennük hinni. Ezektől félnek, ezeket tisztelik, de szükségük van segítségükre, tanácsaikra. E lényekkel (akiket isteneknek még nem nevezhetünk, csak szellemeknek) a sámánok révén tartja a kis közösség a kapcsolatot. Ez a sámán lehet férfi vagy nő. Ha a felső ég szellemével szettemeivel érintkezikk, fehér, ha az alsó égivel, az alvilágiakkal, fekete sámán a neve. Más népek varázslóitól, papjaitól a sámán abban különbözik, hogy “közvetlenül és tetszése szerint érintkezik a szellemekkel, hogy a sámánt a szellemek kiválasztják,elhívják és akarata ellenére kényszerítik a sámánságra.” Első királyaink parancsára ezt a vallást kellett őseinknek elfelejteni, a sámánok varázslásait, révüléseit, énekeit tiltotta a királyi szó.
Eleinte nem sok sikerrel. Vata fia János vezetésével 1061-ben tör ki az utolsó pogány lázadás. Kálti Márk Képes Krónikája mondja erről: Vata fia János “atyja vallását követvén, sok varázslót, bűbájos asszonyt és nézőt gyűjtött maga köré, kiknek igézése által igen kedves vala az urak előtt… Eközben a nép elöljárói, magas emelvényen ülve, istentelen verseket hirdetnek vala a hit ellen….”
A későbbi időkből kevesebb forrásunk van. A török kor után azonban hirtelen megszaporodnak az írásos oklevelek. Ezek egyikéből, megtudjuk, hogy 1721-ben Békésben Harangöntő Andrást megvádolják, hogy “istentelen, gonosz táltos, aki erdők sűrűiben, sötét éjjel maga köré gyűjti társait és fölgyújtatá velük a babonahit tüzeit, s pogány módra énekelt, imádkozott velük, s fogadalmakat tett s tétetett a sötétség fejedelmeinek”. A középkor századaiban tehát a sámánhit maradványai igen erősen megmaradtak, elmaradt területeken mintha egyes tényleges funkcióikban (például gyógyítás, látás) is. A barokk idők vallásossága szorította háttérbe. Teljesen száműzni mégsem tudta, hiszen a kereszténység az egyik vallási ideológia helyébe csak egy másikat tudott adni, nem pedig a világ, a természet tudományos ismeretét. Ezt a párhuzamosságot talán épp az fejezi ki, hogy Berceli Jóska soha sem járt templomba. Persze, az ő esetében már csak igen szívósan élő csökevénynek tekinthetjük a sámánhitre utaló részleteket. Az embereknek azonban még ekkor is érezniük kellett, hogy mindebben a kereszténységgel és annak intézményeivel szembenálló valami rejtőzik.
Ők csak ezt az ellentétet érezték, annak már István király által felismert, retrográd, meghaladott voltával nem lehettek tisztában. De a nép képzelete még ekkor is a valóság magja köré rakódott: így alakult a két sámán küzdelme a szegény Berceli és a gróf-fiú bikák alakjában megvívott viadalává.
Makkay János
