Szabad Ifjúság – 1954. szeptember 16.
“Kolcsi” és a többiek
– Csendet kérünk. Gép kész. Figyelem! Felvétel indul. Egy, kettő, három – a “négy” helyett rajtpisztoly dörren – öt, hat.
S az utolsó szócska, a “hat” – csodálatosan hat. Gyerekkoromban valahogy így képzeltem az Ezeregyéj varázsszavainak hatását. Mindeddig azonban azt hittem: a valóságban nincs ilyesmi. Úgy látszik, mégis van. Mert erre a kurta szóra minden megelevenedik. Az eddig némán álló úttörőzenekar pattogó indulóba kezd. Piros- és kéktrikós gyerekek özönlik el az országutat, maguk mellett vezetve kerékpárjaikat.
Ezt a kedves-színes jelenetet, amit ezen a nyárinak is meleg őszi vasárnapon láttam, rövidesen olvasóink is láthatják – a moziban. Mert, mint talán az eddigiekből is kiderült, itt, Almásfüzitőn, filmet forgatnak. A címe: “Én és a nagyapám”. Palotai Boris filmje arról szól, hogyan változik meg a két címszereplő: az iskolakerülő, erre-arra csavargó kis “én”, és a Gózon Gyula által megszemélyesített “nagyapám”, egy öreg munkás, akit a legjobb akarattal sem lehet az antialkoholizmus prófétájának nevezni. A film két osztály: a hetedik és a nyolcadik kerékpárversenyével kezdődik. Pontosabban azzal, hogy a versenyzők kerékpárjaikkal a rajthoz vonulnak. A fenti kedves kép – bár az utolsók között forgatják – tehát a film első jelenete.
Illetve az lesz. Mert megbizony nincsen kész. Na, talán ez már jó lesz…
Igen, a jelenet kifogástalan – és mégsem jó. Most nem a filmesekben, a vasutasokban a hiba. Az akadály ezúttal a győri gyors formájában jön – illetve dübörög – közbe. A vonat zakatol, fütyül is. Úgy látszik, nemcsak a baj – a zaj sem jár egyedül. Ez rontotta el a felvételt. Mert ha kell is síp egy valamire való úttörőzenekarba- vonatsíp aligha…
Részlet a filmből:
Végül, mégis csak kész a jelenet. A szereplők pihennek egy kicsit. Itt az ideje, hogy néhány szót váltsunk velük. Elsőnek Rajnai Gábort, a “nyolcadik osztály főnökét” pillantom meg egy lombos fa alatt.
– Vajjon önnek, a sok évtizedes színészi múltra visszatekintő művésznek milyen érzés lehet ennyi nagyon is fiatal reménységgel játszani? – kérdezem tőle.
– A legnagyobb élvezet, fiam – feleli – szinte pihenés. Az én koromban az ember általában nagyon szereti a gyerekeket, de azt hiszem, én az átlagnál is jobban. Meg aztán ezeket nem is lehet nem szeretni. Okosak, kedvesek, szépek… Büszkék lehetünk rájuk!
Rajnait valahová hívják. Búcsúzik, indul.
– Jaj, nehogy kifelejtse, fiam – fordul vissza hirtelen – tizenkilenc unokám van. Megtanulhattam a gyermekek nyelvét.
A szünet még tart. A szereplők beszélgetnek, falatoznak, de e kis hadsereg két tábornoka, Eiben operatőr és Gertler rendező már a következő jelenetet vitatja meg. A forgatás óta nem pihentek egy percet sem. Micsoda türelem kell ehhez a munkához!
– Igen, a filmnél a tehetségen kívül talán a türelem a legfontosabb erény – mondja Gertler Viktor. – Ennél a filmnél pedig különösen. Sok a gyerekszereplő…
“Agresszív” kérdést kockáztatunk meg:
– És ezt a munkatöbbletet nem sínylik meg a film iránti érzelmei?
A napbarnított arcról eltűnik a mosoly.
– Nemrég ünnepeltem harmincéves rendezői jubileumomat, de film így még nem érdekelt – hangzik nagyon komolyan a válasz. – Ennek a munkának már a kezdete is felejthetetlen volt: több mint ötezer gyereket néztem meg. Azt hiszem, sikerült a legjobbakat kiválasztanom. A kiszemelt gyerekek többsége színész lesz és jó színész! Persze az sem vitás, hogy ezen a filmen dolgozni nemcsak szép, de nagyon nehéz munka is. Hiszen a gyerek nem érzi, nem is érezheti annyira, mit hogyan kell játszania, mint a régi, kiforrott színész. És ez nemcsak a kisebb technikából, kevesebb művészi gyakorlatból, hanem – legalább annyira – a kisebb élettapasztalatból következik.
– Általában két módszerrel érem el, hogy érezzék a szerepet. Az egyik az, hogy – mint én nevezem – a “fülükbe muzsikálom”, mit kell tenniök. Mondok egy példát. Koletár Kálmánnak, az igen tehetséges gyermekszereplőnek sehogysem sikerült magára öltenie a betegesen ínyenc, szinte csak az evésnek élő ember arckifejezését. Erre leültettem magammal szemben, olyan helyen, ahol semmi más nem vonta el a figyelmét és hosszasan beszéltem neki – ne lepődjék meg – nyolcadik Henrikről. Leírtam neki a káprázatos lakomákat, szinte megpróbáltam “restaurálni” a fogásokat. A kísérlet bevált. Mikor a gyerek ismét lencse elé állt, a jelenet már kitűnően sikerült.
– A másik módszerem: egyszerűen lejátszom, amit tenniök kell. Ezt különösen szeretik a gyerekek. Nem hiszem, hogy pusztán színészi képességeim miatt. Van egy kis kajánság is a dologban. Nem is csodálom, ha élvezik, mikor – itt kezével végigsimít szép ősz haján, érces férfihangját mélyebbre engedi – például egy tízéves szőke kislányt játszom nekik.
Mindkettőnk szívből jövő kacagása egyben búcsúnk is, mert “Viktor bácsit” többen is szólítják, kezdődik a következő jelenet – maga a verseny. Elől száguld a “fártkocsi”, végében a fotografáló Eiben Istvánnal és az árgusszemekkel figyelő Gertlerrel. A gépkocsi nyomában pedig rohan a “hetedikes és nyolcadikos” kerékpárosok tarka forgataga. Most már nem is csodálkozom, hogy rövid idő alatt harmadszor próbálják a versenyt. Ehelyett áldom a szerencsémet. Mintha nekem találták volna ki ezt a jelenetet: a rajtnál szinte az öszszes gyermekszereplőket együtt találom. Persze elsősorban a főszereplő, a kis Koletár érdekel.
Kálmánt alig lehet szóra bírni. Hallatlanul szerény. Én érdeklődöm – ő szégyenlősen hallgat. Egy jól irányzott kérdés végre mégis szóra bírja.
– Hogy szeretek-e kerékpározni? Juj, nagyon. Ha az “Én és a nagyapám”-at befejezzük, azonnal veszek is kerékpárt.
– Addig meg itt éppen eleget biciklizhetsz – szól közben nevetve Horváth Imre a “Valahol Európában” emlékezetes Kuksija.
Úgy látszik “Kolcsinál” (így nevezik itt Koletárt) is megnyíltak a zsilipek – most már kérdezés nélkül beszél.
– Éppen a kerékpár miatt nem akartam eleinte lemondani régi tervemről, hogy műszerész legyek. De aztán Viktor bácsi annyi szeretettel foglalkozott velem, hogy most már nagyon szeretem ezt a mesterséget is. Csak valahogy nem tetszem magamnak a vásznon. Úgy félek, hogy majd a közönségnek sem fogok…
Ezt a jövő dönti el, Kolcsikám. De egyben már most biztos vagyok: filmedet, filmeteket megnézi az egész család. Édesanyámtól kezdve a nagynénémen át, egészen az unokaöcsémig. De csakis utánunk. Mert előbb mi nézzük meg. Mi ketten, én és a nagyapám.
Harmat Endre
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
