Dunaújvárosi Hírlap – 1983. április 1.
Rózsa András:
Vallomások Dunaújvárosról
“ne ábrándozz
és ne csapolj szép szavakat
túlhevített tüdődből
melletted váltásra futnak
versenyt a hömpölygő idővel
formáló szavaidat
elnyomja a mozdonyok sikolya
daruk visongatása
és tömött robaja
a zúduló acélnak
s míg hasonlat után kutatsz
a kokszoló pepita nyakára
megcsap
a szénpor”
1961 tavaszán-nyarán születtek bennem ezek a sorok, s az egész versciklussal (Naplósorok a Martinból) együtt. (Vagy 1962 lett volna már? Átkozom öregbülő agysejtjeimet, hogy ilyen pontatlanul őriznek meg számomra fontos dolgokat is.) Répási Gellért Martin-főnök volt még akkor, lelkes, csupatűz, csupa ideg ember, aki szerette volna, ha mi, odavetődött művészfélék, azzal a szemmel látjuk a Martint, a vasműt, amivel ő látja. Kis szobácskához adott kulcsot Barsi Dénesnek, ősz Ferinek, Pálfalvi Jancsinak, meg nekem, hogy amikor úgy tartja a kedvünk, legyen nappal vagy éjjel, csak menjünk. Szippantsunk abból a semmi mással össze nem téveszthető levegőből, káprázzunk a csapolások acélzuhatagaitól, érezzük, hogy akik ott dolgoznak, egy csipetnyit életükből is hozzáadnak a készülő adaghoz.
Én még ifjú városbeli voltam. Mindenre rácsodálkozó. 1961 január végének egyik napján szálltam ki először a Pestről érkező vonatból…
A MÁV 424 sorozatú gõzmozdonya a dunaújvárosi vasútállomáson. /1966
fotó: MTI/Szilágyi Pál
*
Tél volt. Szél bújkált a fák tar ágai között, nekiütődött a házfalaknak, a gyárkéményeknek, a foltos barakkoknak, és a korom finom pöttyeivel szeplősítette az éjjel hullt havat. Az otromba buszkerék a járdaszegélynek ütődött.
– Dózsa mozi! Itt szálljon le, fiatalember.
Akkor már tizenegy éve lélegzett a város.
Kesztyűtlen, vörös kézzel kopogtattam Barsi Dénes ajtaján. Néhány perc múlva ölelés és bor melegített:
– Öcsém, itthon vagy, hazajöttél…
Álltunk az ablaknál, ketten a távoli Hajdú-Biharból, és az ablak alatt roskadtak a hótól a fácskák.
(De megnőttetek dunaújvárosi fák! Kis zsenge, egykori csenevészek, mennyire kigömbölyödtetek két évtized alatt! Millió ágbogatok apró rügyek miriádját rejti, itt-ott már zöldet bontva a világra, és lám, ez a mandulafa virágokkal ékes. És fölöttem most is az a kék húsú tavaszi ég, akár 1961 tavaszán. És alatta mégis mennyire más a világ.
Ott, szemben, ahol a “római város” óriásházai fürdőznek a fényben – “Az ország legsűrűbben beépített területe!” -, a kukoricák sápadt szárai zizegtek, és gonddal vetett magot a szigorral szerkesztett ágyásokba egy koravesztett asszony.
És amott?
A Duna túlsó partját cserkészte a szem.)
Most útját állja a kórház sárgája, és a házak ablakaiból csillog vissza soksok tucat napocska.
– Így van ezzel, öregem, mindenki, aki itt élt, elment és visszajön – vígasztalt 1978 tavaszán Sófalvi István, a városi tanács akkori elnöke. – Visszajön, és ámul: “A szentségit, hogy mit építettek?!”… Mi meg, akik itt élünk a mindennapokban, csak azt érezzük, ami kellene. Évente legalább 800-1000 lakás, hisz lassacskán már felnő a második dunaújvárosi nemzedék is. Meg kellene azon sebtiben 60 tanterem, mert egyre most 54 gyerek jut. Aztán óvoda, bölcsőde, művelődési ház, rendelőintézet, áruház, és annyi-annyi minden!… Ezt a várost 25 ezer lakosra tervezték, és már 60 ezren vagyunk. Kinőttük a ránkszabott ruhát…
A dunaújvárosi kórház épülete. /1965
fotó: MTI/Szilágyi Pál
*
(Riport-emlék, ugyancsak 1978-ból.)
– A boldog ember tudja mit akar, arra törekszik és el is éri.
– Te boldog ember vagy?
– Martinász akartam lenni, és az vagyok.
Alig tíz lépésre tőlünk a pokol. A Dunai Vasmű acélművének IV-es kemencéje csapolásra készül. Belsejét féktelen tűz emészti, és szüntelen bömböl, mormol odabenn a megkínzott anyag.
És íme, tíz lépésre a pokoltól itt van ez a “pozitív hős”, a véletlen-választotta Csöndör Gyula, KISZ-vezetőségi tag, a szocialista brigádtag, a párttagfelvétel előtt álló, a már itt született, a szakközépiskolába járó “fizikai”, aki “Nem akarom én otthagyni a fizikai állományt, de mindig jó, ha többet tud az ember” felkiáltással rándít egyet a vállán, és orra tövéről karjával törli le az izzadtságot. A verejték kis csatornát rajzolt poros homlokára.
Aztán mégis mozdul egyet:
– Kis különbséget kellene tenni az elismerésben. Néha úgy tűnik, elfelejtették a martinászokat.
– Kevés a pénz?
– Nem az a minden! Az erkölcsiek!… Pedig itt akkor is dolgozni kell, ha mások vasárnap délután strandra mennek, mert az aszfalt megolvad, a város szikrázik a melegtől… Mi meg 60-80 fokos hőségben dolgozunk!
A város jelképét róluk formázta Somogyi József szobrász. A martinászokról.
Somogyi József szobrászmûvész Martinász címû alkotása a Vasmû úton. /1966
fotó: MTI/Fényes Tamás
*
(Emlék, 1961)
Répási Gellért szinte révületben magyarázza:
– Mert acél minden! A sínek, amelyek behálózzák a a földet, a mozdony, ami síneken fut… És ha konzervet bontasz föl, eszedbe jut-e, hogy a konzervdoboz is acél?!
(Talán épp itt álldogáltunk, ennél a kemencénél. Fölöttünk daru csirregett, ormótlan üstöt csippentve föl.)
– 480 ezer tonna acélra tervezték ezt az acélművet, de termelünk mi itt még egymillió tonnát!
(Szememből parányi ércport töröltem ki. Most is azt teszem. És átmásolok jegyzetfüzetembe egy tartalmában szép mondatot: “Acélból közel 1,2 millió tonna a Dunai Vasmű termelése, vagyis egyharmada Magyarország acéltermelésének.”)
Vasfelöntést végez egy martinász a Dunai Vasmû Martin-kemencéjénél. /1962
fotó: MTI/Mezõ Sándor
*
(Gyorsjegyzetek a városi múzeumban, minden cifrázás nélkül, 1978-ból.)
A város mai múzeuma egykor a párt székházának épült. Szoc. reál. Weiner Tibor tervezte, mint a várost. (Meghalt. Lám, már halottaim is vannak itt. Weiner Tibor, Barsi Dénes, Ősz Feri, Tapi, azaz Tapolczai Jenő bácsi.)
Vajon ennek a két ölelkező tizenévesnek mit mondanak ezek a nevek? Weiner Tibor építész, Barsi Dénes író, Ősz Ferenc humorista, Tapolczai Jenő tanácselnök. (És vajon a város méltón őrzi-e emléküket?)
A fiú a vitrin üvegében nézi a lány arcát. A fiú karja a lány vállán. A lányé a fiú derekán.
Túl az üvegen: “Magyar ifjúság, építsük fel a Dunai Vasművet, ötéves tervünk büszkeségét!”
A Dolgozó Ifjúság Szövetségének felhívása 1951- ből.
(Két kisöreg beszélget.
– Vojevogyin… ő tervezte…
– Negyvenöt kötetben…
Fölkerül a szemüveg.
– Gi-pro-mez… a szovjet kohászati tervező intézet …)
Kubikostalicska, ásó, lapát, csákány. A múzeumablakból látni: óriásdaru nyaka himbálózik a háztetők fölött. (Vajon azt – őt? – hogyan helyeznék el a vitrinekben?)
Csak a magyarázatot hallom. Nem látom ki beszél.
– Jelkép ez a város, ez a vasmű… A magyar-szovjet barátság jelképe…
A múzeum csöndje elillan.
Kíváncsi csoport érkezett.
Vaskos műszaki leírás a múzeumban
fotó: Horváth Tamás
*
(Dunai Vasmű, a vezérigazgató szobája, 1978.)
Mondd, hogyan írjam le a csöndet, ami közénk osont, puhán, lábujjhegyen? Mondd, hogyan írjam le a csöndet, ami félszavaink közé lopakodott, mert értjük mi egymást félszavakból is. És szólíthatlak-e itt is, így is Ferinek, nyíltan? Vagy úgy illendőbb, ha azt írom: Szabó Ferenc, a Dunai Vasmű vezérigazgatója? Emlékszem, egyszer, sok-sok évvel ezelőtt – amikor még a városi pártbizottság titkára voltál, konok és békétlen közgazdászként – egy estébe nyúló szombat délután épp így nyűttük az időt. Mentél volna Szentesre. Haza. Haza? Vajon hány ezrünknek van két szülőföldje ebben a városban? Ahol az édesanyja a világra hozta, és ahol embernyi emberré született? Gyere, koccintsunk. Látom, néhány ősz hajszál már fakósítja fekete hajadat. Mást akkor sem mondtál, azon a régi szombat délutánon. Az alkony épp így körülvett bennünket, s mi az agyvelőkről beszélgettünk. Az emberi agyvelőkről. Arról, hogy a szavak minden jelentésében a LEGFŐBB ÉRTÉK AZ EMBER, mert az a mikrocsoda, ami ezen a szeles pentelei fennsíkon történt, az ember csodája. Az, hogy az 544 ezer tonna nyersvasból 800 ezer lett, a 480 ezer tonna acélból 1,2 millió, a 280 ezer tonna hengereltáruból 1,2 millió tonna. Fölfogni még az emberi csodákat is nehéz. Azt, hogy valahol, messze, úgy harminc évvel ezelőtt, száz meg száz szovjet mérnök és technikus nekiült, tervezett, és eljöttek ide a szentesi kubikosok, a szabolcsi cselédemberek, pesti álomkergetők, meg az a itt menedéket remélő csalók, szélhámosok, dörzsölt vagányok, kurvák, ellenséges szívű politizálók, börtönből szabadultak – aztán egyszercsak nőni kezdtek a falak, átkok és áldások között nőttek a falak, hogy közöttük a kubikosfiak, a cselédemberfiak, az ózdi kohászfiak meg a diósgyőri hengerészfiúk (meg a kulákfik, vagányfik, kurvák fiai) elkezdjenek gondolkodni, alkotni.
Délután az öntődében – 1951. november 7-én adta az első termékét a gyárnak – találkoztam Tóth Jenő 44 éves öntőszakmunkással, aki azt mondta: “Nem változott semmi, csak öregebbek lettünk, meg a kúpolókemencék modernebbek.” Szöveg volt. Vigyorgott hozzá. Mert azóta… Úgy mondják? Teljes vertikumú kohászati üzem? És már vannak másod- meg harmadtermékek, nemcsak a nyersvas, az acél, a lemez, a tekercs. Spirálcső: így mondják erre a spirális varrattal hegesztett csöveket, melyekből gáz- és kőolajvezeték épül. Profilok. Horganyzott vasszerkezetek. Meg villamos távvezetékoszlopok Vinyica és Albertirsa között. (“750 kilovolt! Nincs ilyen sehol a világon, csak a Szovjetunióban meg az Egyesült Államokban! És itt.”) És itt készül a…
Mosolyogsz? Ülünk a csöndben és mosolyogsz. Délután Krommer Tibor kohómérnökkel is találkoztam. Az R 40-es számítógépet faggatta, hogy az új tolókemencében minél kevesebb hőenergia kelljen az anyagok kezeléséhez. Valami lineáris függvényeket emlegetett, de mire kimondta volna – 5 perc 24 másodperc alatt -, a gép kiokádta magából az eredményeket. Állítólag féltucatnyi mérnök éveken át számolhatta volna azokat.
Várj!
Ezt hadd írjam fel: “A Dunai Vasműt a szovjet-magyar együttműködés folyamatossága jellemzi. Onnan jöttek a tervek, berendezések. Szén, érc, szakember jött onnan. És most újabb, 30 milliárdos fejlesztési időszak előtt állunk. Épül a konverteres acélmű, tart a meleghengermű rekonstrukciója, lesz új kokszolómű és érctömörítő. Mind szovjet, tervek alapján.”
Említettél valamit.
Még nagy csöndünk előtt.
– A járműprogramhoz, a hűtőszekrényekhez, a lábasokhoz, meg sok minden máshoz külföldről is lehet acélt szerezni. Másfélszeres áron.
Nyomáspróba a Dunai Vasmű Csőgyárában /1965
fotó: Szilágyi Pál
*
(Riport-emlék, 1978.)
Cseperegni kezd, és az eső tisztára mossa a füstöt. A tócsákat asszonyságok kerülgetik, parányit húzva nadrágszárukon. Kölykök csapata. Kölykök az esőben. Piros sapkában, kék sapkában, sárga sapkában. Kölykök táskával és szatyorral. Kölykök hintán és libikókán, mászókán, tócsában. Rajzanak a tavasz friss zuhatagában, kövér esőcseppek sűrűjében. A “második nemzedék”, bölcsődeigénylők, az óvodaigénylők, az iskolaigénylők, a holnap lakásigénylői, munkaigénylői, akikért Szabó Lajos fiatal ács állványozó kér szót a tanácselnöktől, és akikért
– Ott túl a vasúton, egy “új” Dunaújváros épül…
Közben egy-egy harapós mondat, meg hatalmas kérdőjelként a tanácselnök sóhaja:
– Miért az apák nemzedéke a kommunista szombatok motorja?
Paneles építkezés a hetvenes években /1973
fotó: Fortepan/Vizsnyiczai Erzsébet
*
Vajon nem vagyunk-e mi is párbeszédben immár több, mint három évtized óta? Örökös párbeszédben. Kellett? Nem? És oda? És gazdaságos? Vagy gazdagságtalan?
A fák nem törődnek a vitákkal, az élet cikcakkjaival. Gyökerüket mélyen eresztik a pentelei löszbe. Kapaszkodnak, erősödnek, rügyet bontanak. A házak is gyökeret vertek. A nagyolvasztó is. Az acélmű is. A hengerművek is. És gyökeret vertek az emberek.
*
(Emlék, 1982)
– Csakhogy végre megtalálom, tanár úr!
A hang ismerős. Tóth Ági hangja.
(Tanítványom volt akkor, régen, 1961-62-ben a “húszasban”, Koltai Jutkával, Szőke Pistával, Horváth Nikával, Németh Gyuszival meg a többiekkel együtt. Ennek a társaságnak osztályfőnöke voltam. Hűtlen, a tanításnak egy éven belül hátat fordító, mert vonzott ez a másik, még erősebb szerelem, az írás.)
– Halló! Jól tetszik hallani, tanár úr? Jaj, olyan rossz ez a telefon!…
Hív a húszéves találkozóra.
(Már Dunaújvárosba utazás közben úgy izgulok, mint aki első légyottjára megy.
Meleg van.
Kihalt a szombat délutáni város. Csak a Csillagnál van némi nyüzsgés. Nézem az órám. Van még időm, hogy szembesüljek kicsit a a múltammal, az egykori álmokkal.
Igen, igen. Itt álldogáltunk Weiner Tiborral, Barsi Dénessel, Kalász Marcival, Pálfalvi Jancsiékkal, Ősz Ferivel, Sváby Lajossal, Treiber Ottóval. Tervezgettünk. Sok mindent akartunk. Az új szocialista városnak új szocialista kultúrát, fővárosi színházak és vasműs szocialista brigádok közti szocialista szerződéseket, a Fiatal Művészek Klubja meg a Dunai Vasmű között állandó, termékeny kapcsolatot, szocialista országok fiatal alkotóinak rendszeres, évenként visszatérő szümpozionját, magyar filmszemlét Dunaújvárosban.
Nem volt erőnk – vagy hitünk? – kitartani.
Tagló volt, nem válasz, álmainkra: “Ej, ej, ti művészek, ti csak ábrándoztok! Inkább arra figyeljetek, mennyi még a városban az analfabéta!”
Emlékeimhez ez is hozzá tartozik.
Meg az, hogy elszeleltünk. Ki a halálba, ki Pestre, Székesfehérvárra, ki az átélni mindig könnyebb realitásba.)
Pekáry-gobelin az Arany Csillag szálloda bárjában, most az Intercisa Múzeumban őrzik.
fotó: MTI/Manek Antal
*
(Emlék, 1982.)
A lányok hűségesebbek?
Csak egy szem fiú jött el a húszéves találkozóra.
Állok a katedra mögött, anyává szépült egykori nebulóim előtt, és valami fojtogat. Tettetném magamat vidámabbnak – mint itt valamennyien -, de megcsap bennünket az idő, az észre alig vett két évtized.
Az emlékek kirakodóvására.
Minden találkozó kirakodóvásár. Kínálom, ami kínálható, és van, aki vesz, van aki odébbáll becsesnek vélt portékáimtól.
És mégis jó, hogy együtt vagyunk, s megtudhatom, mi lett “lányaimból” és elmondhatom, hogy hova nem jutottam el.
(Este, az Arany Csillagban, pertut iszunk. Lezárult életünknek egy újabb szakasza. A tanár-tanítvány egyenrangú társsá változik. Felnőnek egymáshoz, miként ez a város is felnőtt, kissé koravénként pihegve a langyos nyári éjszakában, várva, hogy lassacskán megérkezzen a harmadik nemzedék.)
*
(Utóirat féle, 1983.)
“Kedves Bandi!
Tervbe vettük, hogy megrendezzük a Dunaújvárosból elszármazott újságírók “gyülekezetét”, a Dunaújvárosi Hírlap 1983. április 1-i (húsvéti és felszabadulási) 16 oldalas ünnepi számában. Felkérjük mindazokat, akik itt kezdték pályájukat, vagy itt folytatták újságírói hivatásukat, (így Téged is!), hogy egy-egy rövid írásukkal, (visszaemlékezésükkel, vagy mai élményükkel) tiszteljék meg lapunkat…”
“Kedves Dunaújvárosi Hírlap!
Ez az írás nem sikerült rövidre, de talán használható. Egy 1978-as, a Magyar Ifjúságban megjelent riportom parafrázisa. Én lennék megtisztelve, ha egykori lapomban újra szerepelhetne a nevem ennek az emlékgomolyagnak az élén, s talán boldog is, ha alaptényeit az idő nem cáfolta meg különösebben…”
RÓZSA ANDRÁS – VERSENYT A HÖMPÖLYGŐ IDŐVEL
Magyar Ifjúság – 1978. március 31.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
