Dunaújvárosi Hírlap – 1965. december 14.

Oknyomozás vagy a történelem meghamisítása?

Vitairat Dunaújváros építészetének ügyében Szíj Rezső történésszel

VASÁRNAP DÉLELŐTT – ez a címe Bereczky István képének, mellyel a berlini “Szocialista Fotóművészetért, 1965” pályázaton mintegy harmincezer kép közül negyedik díjat nyert. – Idén történt először, hogy a Fotoklub a pályázat mindkét kategóriájában (színes dió és fekete-fehér kép) díjat nyert. 

A Helytörténeti Társaság Dunaújváros építészetéről rendezett vitaestet december 10-én. A vitaindító előadást Szíj Rezső történész tartotta, aki készülő könyvének egy részletét olvasta fel a jelenlévők előtt. Az előadás anyaga, sajnos, nincs birtokunkban. Szíj Rezső megtagadta a bepillantást a felolvasott anyagba, így csak szerény jegyzeteinkre támaszkodhatunk, jegyzetünk alapján szállhatunk vitába egy hibás történeti koncepcióval.

Az előadás racionális magvával, általában lehetetlen vitatkozni. Az eltelt 15 esztendő során városesztétikai egység valóban nem alakult ki, s Dunaújváros szinte önként kínálkozik az alakuló szocialista magyar építészet szabadtéri múzeumaként. A negyvenes évek végének funkcionalista épületei (Május 1. utca) épp úgy megtalálhatók, mint a félreértelmezett szocialista realizmus álmonumentális lakóházai (Vasmű út), rideg városnegyed-alakítása (Ságvári városrész), az oldottabb középblokkos építkezés (Barátság és Castrum városrészek), vagy éppen a nagypaneles lakónegyedek (Dózsa György úti lakótelep). Ugyanakkor nem hiányoznak az ügyes vonalvezetésű, jó térhatású egyedi épületek sem, hiszen a Ságvári Endre iskola, az új kórház, a műtermes lakóházak vagy a Siklói úti komplexum (garzonház – Vasmű Klub – ABC Áruház), ha szerényebb keretek között is, de már a kor szintjén mozognak.
Vitathatatlan az is, hogy a mai napig nem épült meg a város közigazgatási, kereskedelmi és kulturális központja.

Légifelvétel a Barátság városrészről /1964
fotó: MTI/Járai Rudolf

Nyolcemeletes garzonház, klub és áruház

Ez a racionális mag azonban csak a legnagyobb figyelemmel és nem kis nehézséggel kereshető ki abból a szubjektivista bozótból, melyben az előadó elrejtette.
Nem az volt a baj, hogy Szíj Rezső nem építészeti szakelemzést adott, sokkal inkább az az oknyomozónak nevezett történelmi koncepció, mely eltúlozta a város főépítészének személyes szerepét, az egész város létét és milyenségét elhibázottnak, rossznak minősíti.
Előadása így nem Dunaújváros építészetének története volt, hanem sokkal inkább dr. Weiner Tibor munkásságának szubjektív, helyenként antimarxista kritikája. Már a megütött alaphangból ez csendül ki: “Félszeg helyzetben vagyok – kezdte előadását -, mert a magyar közmondás szerint halottakról vagy jót vagy semmit. Ennek, sajnos, nem tehetek eleget, hiszen nem azért vagyunk, hogy félrevezessük egymást.” Innen már csak egy lépés kellett a tetemrehíváshoz. Egy közel tíz éves Weiner-idézet alapján a “világszínvonalat” veszi történészünk mérceként, s ebben a mértékrendszerben minden könnyűnek találtatott.

De igaza van e történészünknek, amikor az okokat nyomozva az adott gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok legteljesebb mellőzésével, meg nem nevezett forrásokból táplálkozva a következő kinyilatkoztatásokig jut el:

1. Az európai hírű magyar építészek mellőzésével egy, Chiléből hazajött névtelen kapta meg a legnagyobb magyar építészeti feladatot.
2. Így a város külső képén a fantáziátlanság mutatkozik meg, melyet
3. még Orlov professzorral és “az Arany Csillag asztalához ültetett” vendégekkel is únos úntalan dícsértettek és dicsértetnek.
4. A lakásépítéssel kapcsolatos konklúziói, bár kérdés formájában: Azért építettek egy-két szobás lakásokat, hogy gátat szabjanak a gyermeknek, a szaporulatnak? “Lakásépítésünk nem elégíti ki az igényeket és nem is szocialista. Aki nem ezt mondja, az egyenlőségi jelet tesz a gyermektelenség és a szocializmus között”.
5. Ez a város óriási kísérlet volt, amely azonban meghaladta a rosszul vezetett magyar népgazdaság erejét “Ha kis hibák lettek volna, nem lenne szükség új mechanizmusra”.

Vajon történészünk történész módjára járt-e el ezeknek a konklúzióiknak a levonásakor? A konklúziók indoklása ugyanis a feltett kérdések ellenére elmaradt. Például: mi a bizonyítéka annak, hogy az “európai hírű magyar építészek” vállalták volna-e a feladatot, és ha igen, jobban és szebben építettek volna az adott gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok között? Hiszen a város jelenlegi léte: tény. Tömör realitás. Történészünk konklúziója azonban csupán ingatag hipotézis. Épp így bizonyítatlan és bizonyíthatatlan Orlov professzor “kényszerítése” a dicséretre, hiszen egy történésznek nem lehet bizonyítéka az, hogy “ugyebár a vendég udvarias és nem akar gorombaságokat mondani”. Vagy nem egyoldalú szemlélet-e az, mely egy résztényezőt indokolatlanul alapvetőnek emel ki és a csekély népszaporulat egyetlen okának a lakások kis alapterületét tartja?

Georgij Mihajlovics Orlov Sztálinvárosban

De lehet-e történészünknek az új gazdaságirányítási mechanizmussal operálni és pusztán a régi mechanizmus hibáival indokolni az újat? Avagy szabad-e megfeledkezni arról, hogy a régi mechanizmusnak épp úgy megvoltak a történelmileg szükségszerű okai, minthogy az újnak is megvannak?
Minderre történészünknek csupán egy válasza maradt: “Itt és most nem lehet forrásaimat megnevezni. Majd eljön annak az ideje is, amikor a valóság teljes feltárásának nem lesz akadálya.”

Mindezek után úgy gondoljuk, hogyha történészünk szélesebb és hitelesebb történelmi perspektívát vázol fel, ha figyelembe veszi azt a kort, melyben városunk léte elhatároztatott, inkább járt volna el történész módjára. Hiszen az objektív alapok mellőzésével, az egyéniség szerepének eltúlzásával, az összefüggő és adott gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok elmaradt elemzésével csupán kétes értékű eredmény születhetik.
Az akkori társadalmi igények másak voltak az építésszel szemben, s hogy azoknak megfelelt, idézek dr. Kardos György professzornak a beszámolójából, melyet a Magyar Építőművészek I. Országos Kongresszusán tartott 1961. október 26-án: “A dunapentelei tervek, Weiner Tibor pártházterve, tanácsház terve, az új út tudatos keresését mutatják és a magyar vidék építészeti tájának összhangját idézik…”
Mai igények kielégítését számonkérni, enyhén szólva botorság. Közel azzal egyenértékű, mintha a kőkorszak emberétől számonkérnénk, miért nem használt vasból készült eszközöket, hiszen vas a kőkorszakban is volt a földben.

Idős munkás pihen a Dunai Vasműnél /1965
fotó: MTI/Fényes Tamás

Szíj Rezső – Építészeti problémák

Hozzászólások Szíj Rezső cikkéhez

Rózsa András

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.