Dunaújvárosi Hírlap – 1997. március 29.

A közoktatás harmadik, legfelső fokozata

Fejezetek a dunaújvárosi főiskola (és a magyar műszaki felsőoktatás) történetéből II.

“Historia est magistra vitae” azaz a történelem az élet tanítómestere. Kedves olvasó ne rettenj vissza e néhány szavas bölcs ókori mondástól, melyet megszületésének nyelvén, latinul idéztem. A jövőt az szolgálja, ha a múltból átvesszük a hasznosat, és elvetjük a rosszat. Ismerjük hát meg azt a környezetet, melyből kinőtt a magyar műszaki felsőoktatás és benne mi is.

Selmecbánya a XVIII. század elején (Neu Berg-Ordnung des Königreichs Ungarn. Wien, 1703)

Tudomány és felsőoktatás

A Pedagógiai Lexikon a következőképpen határozza meg a mai felsőoktatás célját, legfőbb jellemzőit. A felsőfokú oktatás az intézményes közoktatás harmadik, legfelső fokozata. Olyan képesítéshez kötött foglalkozásokra készít fel, melynek gyakorlásához tudományos képzettség, vagy legalább a tudományok valamely ága, eredményeinek alkalmazására irányuló készség szükséges. Ennek megfelelően a felsőoktatási intézmények oktató-nevelő munkájukkal összefüggésben tudományos kutató tevékenységet is folytatnak, többnyire tanszéki keretben. A felsőoktatás intézményeinek szervezetei mind a képzés szakirányai, mind az oktatás formái és módszerei tekintetében nagymértékben differenciáltak. A képzési folyamatban a hallgatók önálló ismeretszerzése lényegesen nagyobb szerepet játszik, mint a középfokú oktatásban.
Platon Akadémiája az ős, de a mai értelemben vett felsőoktatás csak a XII. század végén jött létre az első egyetemek megalakulásával. A XVIII. században az ipar fejlődése és a vele együtt járó társadalmi változások szükségessé teszik gyakorlati szakképzettséget nyújtó szakfőiskolák létrehozását. Ezek legelsőként a hadászat, illetve a bányászat-kohászat területén jelennek meg.

Az akadémia

1735. június 22-én a bécsi Udvari Kamara Selmecbányán “Berg-Schole”-t azaz Bányászati Iskolát alapít, melyet 1762. október 22-én Mária Terézia Magyar Királynő, Habsburg Császárnő tanszéki rendszerrel működő tényleges felsőoktatási intézménnyé, Bányászati Kohászati Akadémiává (Bergakademie, Academia Montanistica) fejleszt. Ez az akadémia magába ötvözte mind a bányászatot és kohászatot, az erdészetet, de közvetve a gépészeti, sőt a kultúrmérnöki (építőmérnöki) ismereteket is.
A magas szintű elméleti természettudományos ismeretek elsajátítása mellett kiemelt szerepe volt a kiscsoportos – a hallgatók öntevékenységén alapuló – laboratóriumi gyakorlatoknak, a gyakorlati-üzemi ismeretszerzésnek, sőt jogi, igazgatási, gazdasági ismeretek megszerzésének is. Mi magyarok, joggal lehetünk büszkék erre az Európa és a világ egyik legelső műszaki felsőoktatási intézményére.

Az akadémia-alapító ülés jegyzőkönyvének első és az uralkodó aláírásával ellátott utolsó oldala (1762. október 22.)

Az Akadémia nemzetközi hatását bizonyítja az is, hogy 1794-ben a francia Konvent ennek mintájára szervezte meg a világhírű École Politechniqe de Paris-t, azaz a Párizsi Műszaki Egyetem laboratóriumi oktatási rendszerét.
Tanárai és magyar diákjai derekasan kivették részüket a ’48-as szabadságharcból. Az Akadémia (Berg- und Forstakademie) elvben a szabadságharctól, ténylegesen 1867-től lett magyar állami intézmény. Tudós professzorainak, köztük Kerpely Antalnak köszönhetjük a magyar műszaki nyelv megteremtését.
Trianon miatt Sopron lett az Akadémia új otthona. Diákjai, tanárai sokat segítettek, tettek azért a népszavazásért, mely Trianon igazságtalanságait – egy kis területen, az igazi népakarat megnyilvánulásaként – helyrehozta, így maradt Sopron és környéke magyar.
1934-49-ig a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Karaként működik az intézmény.
Az 1949-ben Miskolcon alapított Nehézipari Műszaki Egyetem a két ősi selmeci kart, a bányászt és kohászt átvéve, gépészmérnöki karral kiegészítve lett egyik jogutódja e világhírű intézménynek – az erdészek Sopronban maradtak.
Mi 1969-ben lettünk, kohász és gépész képzésünk révén, az NME Kohó- és Fémipari Főiskolai Kara, hogy az egyetemi mérnökképzéssel szoros kooperációban nappali tagozaton három, esti levelező tagozaton négy év alatt üzemmérnököket képezzünk ki kohászat teljes – gépészetét is a magában foglaló -, a gépipar egyes, valamint a fémszerkezetgyártás kb. 450.000 dolgozót foglalkoztató ipari területe számára.

A budapesti egyetem

Röviden ekképpen villantottam fel az “őseink” történetét. Illendő azonban tudni arról is, miként jött létre és lett egyeduralkodóvá a két világháború között Budapest műegyeteme.
Pázmány Péter 1635-ben alapított nagyszombati egyeteme 1777-ben Budára, majd 1784-ben Pestre települ és ma Eötvös Lóránt Tudományegyetem néven működik. 1782-ben ezen az egyetemen belül jött létre az Institutum Geometrico-Hydrotechnikum, mely az 1846-ban megnyílt József Ipartanodával egyesülve 1857-től K. K. Josefs-Politechnikum lett. 1871-től elnevezése József Műegyetem. 1934-től mint József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem a soproni Bánya- és Erdőmérnöki Főiskolát is karként magába foglalta, ma Budapesti Műszaki Egyetemként hazánk legnagyobb műegyeteme.

Mérnök, technikus, üzemmérnök

Magyarországon nem honosodott meg a nyugaton jól működő felsőfokú, de elsősorban gyakorlati képzést adó Mérnökiskola (Ingenieurschule). Ezt a szerepet töltötték be az ipar, de leginkább a felsőbb ipariskolák.
A két világháború között hazánkban hét ipari középiskola működött mintegy 100 tanárral, 800 diákkal. Ilyen iskolája volt Székesfehérvárnak is. A magasabb szintű, de lényegében véve középfokú műszaki képzést három felsőipari iskola bonyolította le, mintegy 90 tanárral, 900 tanulóval. Ez utóbbi intézmények közül kettő Budapesten, a Bánki, a Kandó és az Ybl jelenlegi főiskolák épületében működött “elődként”, méghozzá dicséretre méltó eredménnyel. Szegeden, majd Kassán is működött felsőfokú ipariskola.
A háború utáni újjáépítést követően lendületes ipari fejlődés kezdődött hazánkban. Mindehhez gyorsan, viszonylag nagy létszámú műszaki szakemberre volt szükség. Ez tette szükségessé a középfokú technikusképzés gyors és eredményes felfuttatását. A csúcson 147 ipari technikumban csaknem százezer diák tanult. Mindezzel párhuzamosan 1947-től 51-ig Állami Műszaki Főiskola működött Budapesten, majd fokozatosan beolvadt a műszaki egyetemek esti és levelező tagozataiba. Itt adtak ki hazánkban először üzemmérnöki diplomát.
Az új műszaki egyetemek (Miskolc, Veszprém), valamint a Budapesti Műszaki Egyetem nagyarányú fejlesztésével a műszaki felsőoktatás aránya az 1937/38-as tanévi 9%-ról 1955/56-ra 34,5%-ra nőtt, majd a változó gazdaságpolitikai koncepció jegyében 25%-ra csökkent. A kb. fele-fele arányú műegyetemi okleveles mérnök, illetve műszaki főiskolai üzemmérnök-képzés mintegy 25%-os részesedése a felsőoktatásból már megfelelt az európai, illetve világátlagnak.
Ámde a gyors és látványos fejlődés mögött komoly anomáliát is meghúzódtak. Például 1970-ben a szellemi foglalkozású műszakiaknak mindössze 25,8%-a végzett felsőfokon. További 49,1%-a középfokon. Vajon milyen lehetett a többi? Ugyanakkor a műszaki irányítóknak, mindössze 56,4%-a műszaki szakalkalmazottaknak pedig csak 9,1%-a rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Sőt a kifejezetten műszaki irányító-vezető beosztásban az itt dolgozók egyharmadának csak érettségi bizonyítványa volt, de közülük is csak 59% volt a műszaki középfokú technikus végzettségű. Pedig ekkor már 48, közte 25 ipari jellegű felsőfokú technikum működik 55 szakon 19 950 hallgatóval, ezen belül 12 391 az ipari felsőfokú technikumi hallgató és már több mint 8000 végzett is van.

Felsőfokú technikumok

De miért is jött létre ilyen gyorsan a felsőfokú technikumi hálózat? Elsősorban az ipari üzemek sürgetésére, hathatós támogatásukkal és az őket felügyelő ipari tárcák maximális segítségével – méghozzá a középfokú technikumok szakközépiskolával történő átalakításával egyidőben, sőt azok leépítése révén – épültek ki ezek a felsőfokú technikumok. Pedig a középfokú technikumok népszerűek voltak, mert rövid idő alatt jól fizető technikusi szakmát adtak és egyben lehetővé tették az egyetemi továbbtanulást is.
Az történt ugyanis, hogy – mint azt egy 1980. évi kiadású FPK kiadvány rögzítette – “az ötvenes évek végén a műszaki középfokú technikumokról kiderült, hogy a kettős képzési célt, azaz az együttes szakmai elméleti és szakmai gyakorlati készséget nem tudták megvalósítani. Külön gondot okozott, hogy a technikusi munkakör műszaki irányító feladatok ellátásából tevődik össze és 18 éves korban a termelésbe került fiatalok társadalmi tapasztalatlanságuk következtében sem oldhatták meg ezt az irányító funkciót, így a végzettek jelentős része szakmunkásként dolgozott, egy másik szintén jelentős rész pedig műszaki egyetemeken tanult tovább.” Vagyis a középfokú technikus és az okleveles mérnök közötti távolság oly nagy lett, hogy annak áthidalására újabb, most már felsőszintű középkáderre lett szükség.

Ipari kényszer

Az ipar tette meg az első lépéseket még az 1961. évi III. számú oktatási törény megszületése előtt. Az üzemeken belül létrehozták az ún. szaktechnikusi tanfolyamokat, melyek arra inicializálták a kormányzatot, hogy lépjen. 1960. december 31-én létrejött Budapesten az első Épületgépészeti Felsőfokú Technikum.
A társadalmi, gazdasági szükséglet oldaláról egy gyakorlatias irányú felsőfokú képzési cél fogalmazódik meg. Egy speciális, viszonylag szűk területre kiképzett, elméletileg csak a szükséges mértékig felkészített, elsősorban gyakorlatias irányú ismeretekkel rendelkező szakember, aki a termelés, a gazdasági élet irányító posztjain, a gyártás, üzemeltetés, kivitelezés, gyártmányellenőrzés, szerkesztés, gyárelőkészítés területén dolgozhat.
Ez a célkitűzés “nem alacsonyabb színvonalú mérnök”, hanem “magasabb színvonalú technikus” képzését irányozta elő. Ez elsősorban az üzemi kétéves szaktechnikus képzésnél alakult így.
Az 1960/61-es tanévben 15 szakon több ezren vesznek részt kétéves tanfolyamokon, ahol elsősorban üzemi szakemberek oktatnak. A következő tanévben már 17 szakon hároméves továbbképzés indul és a tantervben már megjelennek a társadalomtudományok és az üzemgazdaságtan is. A jó szándék és igyekvés nem hozta meg a kívánt eredményt. Talán a szervezettség is hiányos volt, az elbírálás pedig nem elég szigorú. Ezért nem tudott a végzettek nagy része – később sem – megbirkózni azokkal a különbözeti vizsgákkal és államvizsgákkal, melyek feltételei voltak annak, hogy szaktechnikusi bizonyítványukat felsőfokú technikusi oklevélre váltsák át.
Mindez arra késztette az Oktatási Minisztériumot, hogy a szaktárcák által működtetett intézményekben hozza létre a felsőfokú technikus képzést, és ennek iskolahálózatát. Az 1961. évi III. oktatási törvény a következőképpen definiálta ezen új intézmények képzési célját: “a felsőfokú technikumok olyan tanszéki rendszerrel működő felsőoktatási intézmények, amelyek feladata az ipar, az építőipar, a közlekedés, a mezőgazdaság, a kereskedelem és az egészségügy egyes szakterületei számára korszerű elméleti és gyakorlati felkészültségű felsőfokú ismeretekkel rendelkező szaktechnikusok képzése.”

Hazai tapasztalatok – német, szovjet “minták”

Ez az új típusú a szaktárcákhoz tartozó, de az Oktatási Minisztérium általános felügyelete alatt működő intézményhálózat nem könnyen nyert polgárjogot. A közvélemény eleinte legfeljebb a régi felső ipariskolával azonosította. Sőt néha csak a középfokú technikum egy válfajának tekintette. Különösen már a vezető beosztásban lévő középfokú technikusok részéről féltékenység nyilvánult meg feléjük. A mérnökök kicsit lenézték őket, és nem tudtak mit kezdeni velük. Vélekedésük szerint “csak technikusok ezek is”. Természetesen a túl gyorsan fejlődő, a szinte csak mennyiségi szemléletű képzési rendszer nívója sem volt mindig megfelelő.
Mivel a felvételhez érettségi kellett és a képzés hároméves volt, a végzetteket nem elégítette ki a felsőfokú szaktechnikusi cím “mérnökök szerettek volna lenni”. Erre viszont az egyetemet végzett mérnökök lettek féltékenyek.
Kár, hogy ebben az időben csak saját tapasztalatokra kellett hagyatkozni. Nem nézhettünk körül a világban. Pedig nyugaton és az NDK-ban is már csaknem évszázados múltú volt a jól bevált “Ingenieurschule”. Nem lett volna baj, ha kezdetben az ő tapasztalataikat vesszük át. Ráadásul még kapcsolatban is álltunk velük. Nem tudtunk mit kezdeni a szovjet oktatási rendszerrel sem, ahol csak technikus képzés és intézeti, illetve egyetemi mérnökképzés folyt.
Az idő haladt, a követelmények nőttek, de szerencsére egyúttal a tapasztalatok is gyarapodtak, így végre a 3319/1966 számú kormányhatározat tabula rasa-t teremtett és kimondta: “a termelés-üzemeltetés részegységeit közvetlenül irányítani tudó szakemberek képzésének megvalósítására a jelenlegi mérnökképzés mellett szükséges létrehozni a főiskolai üzemmérnök képzést is, elsősorban a szakközépiskolai végzettségre építve”. Mindezt a felsőfokú technikumok egy részének műszaki főiskolákká, egyetemhez tartozó főiskolai karokká történő átalakításával oldották meg. A felsőfokú szaktechnikus képzés fokozatosan leépült. Visszaállították a középfokú technikusi minősítést, melyet szakközépiskolai végzettség + üzemi gyakorlat + technikusi vizsgával egybekötve lehetett elérni.
Így jött létre hazánkban a nyugaton már régen bevált kétfokozatú felsőfokú (főiskolai ill. egyetemi) mérnökképzés.
Ez a folyamat 1968 és 1970 között zárult. Budapesten négy (Bánki, Kandó, Könnyűipari, Ybl), vidéken (Győr, Kecskemét, Pécs) három (Gépipari Automatizálási, Pollack, Közlekedési és Hírközlési) önálló műszaki főiskola és három egyetemhez tartozó (Dunaújváros, Kazincbarcika, Baja) főiskolai kar jött létre. Dunaújváros és Kazincbarcika Miskolchoz, Baja Budapesthez tartozott.
Hazánkban ekkor a kétfokozatú képzésen belül az üzemmérnök képzés 39,4% volt. Ugyanekkor pl. Jugoszláviában 25,4%, az USA-ban 36,1%, az NDK-ban 56,4%, Hollandiában 57,1% volt ez a százalékarány. Kétfokozatú képzéssel kísérleteztek természetesen a műszaki egyetemek is (Veszprém, Sopron, BME Vegyészmérnöki Kar, sőt Miskolc is).
Ezen történelmi áttekintés azt a célt kívánja szolgálni, hogy az olvasó teljességében tudja megismerni a magyarországi műszaki felsőoktatás kialakulását, fejlődését és ennek társadalmi-gazdasági okait.
A következő cikk a történelmi háttér és környezet általános ismeretében már a mi “őseink” történetével (megszületésünkig: 1962 illetőleg 1969) legfőbb jellemzőivel foglalkozik.

folytatjuk…

Fejezetek a dunaújvárosi főiskola történetéből

Dr. Molnár László
ny. főiskolai tanár,
alias Laci bácsi

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.