Sztálinvárosi Hírlap – 1958. március 7.
Szeretettel köszöntjük asszonyainkat, lányainkat!
“Helyet a nőknek a közéletben!”
Tizenhárom év vívja harcát hazánkban ezer esztendő ellen a nők felszabadításáért. Ez a tizenhárom év nem tudott még minden feladatot megoldani ezen a téren, de gazdaságilag, erkölcsileg, jogilag felszabadította a nőket a kizsákmányolástól, a kiszolgáltatottságtól, a jogtalanságtól. Akiket hajdan a házicseléd sorsára kárhoztatott a társadalom, akiket csupán “szülő gépeknek” tekintettek, ma már egyenlő részt kérnek a társadalom munkájából, irányításából. Ott találjuk őket a munkahelyeken, az államhatalmi szervekben, a politikai élet arénáján és mindenütt, ahol a boldogabb holnapért meg kell küzdeni.
De szóljanak ők, akik leginkább tudják és érzik, mit hozott számukra felszabadulásuk.
MÜLLER MÁTYÁSNÉ munkásasszony 1952. óta tagja a városi tanácsnak.
– Nyolc gyermeket hoztam a világra – mondja -, tudom milyen nehéz volt a múltban a munkásasszonyok helyzete. Fiatal koromban nemcsak tanulni, de dolgozni sem tudtam, csak akkor, amikor 41-ben katonának vitték a férjemet. Nehéz volt annak a helyzete, akit meggyötört az élet, és még a munkában sem kereshetett vigasztalást. Ma jogom van a munkához, és ahhoz, hogy erőmhöz mérten küzdjek emberekért. Ez kárpótolja a múltat. Nem is tudnám elképzelni enélkül az életemet. Úgy érzem, mint tanácstagnak az a kötelességem, hogy segítsek azoknak, akik bizalmat szavaztak rám, velük éljek, velük érezzék. Tudom, hogy nekünk nemcsak a kémények, járdák rendbehozatalával kell törődnünk, ahogy ezt gondolják néha, hanem az elrontott élemnek kijavításával is. Szeretném ha megszűnnének a válások, ha a szülők nem tennék szerencsétlenné gyerekeiket. A gyerekekért vívott harc fontos feladat, örülök, hogy részt vállalhatok belőle.
NAGY PÁLNÉ, az Általános Gimnázium tanára, már a népi demokratikus rendtől kapott tudást és szárnyat tehetsége kifejtéséhez.
– Sokáig nem tudtam megérteni édesanyámat, miért emlegeti szeretettel azt a rövid időt, amikor dolgozhatott. Ma már tudom, hogy a közösségért végzett alkotó munka örömet ad az embernek, ha fárasztó is. Tizenhat éves koromban, mint munkáslány kezdtem az életet, a tudás utáni vágy vitt el odáig, hogy tanuljak és taníthassak. Osztályomat is, melye elsőtől vezettem az érettségiig, arra nevelem, hogy szeressék a munkát. S nagyon fáj, ha azt látom, hogy számukra többet ér a pénz, mint a munka öröme. Két kislányom van, így tudom, mit jelent a “második műszak” nekünk asszonyoknak. Mégis frissebben, vidámabban végzem el otthoni munkám, mert tudom, hogy egyenlő tagja vagyok a társadalomnak, amelytől nemcsak kérek, de adhatok is valamit cserébe. A férjektől pedig – azt hiszem, minden asszony nevében – több segítséget kérünk a “második műszakhoz”. Osztozzanak az élettársukkal minden munkában, hiszen mi nők már bebizonyítottuk erőnket, hogy képesek vagyunk elvégezni minden úgynevezett “férfimunkát”. A férfiakon a sor, hogy bemutassák, futja-e erejükből osztozni a mi munkánkban…
FARKAS IRÉN, a 26. sz. Építőipari Vállalat fiatal mérnöke mögött alig két éve zárult be az egyetem kapuja.
– Saját kérésemre kerültem Sztálinvárosba. Mondhatom, nem bántam meg, hogy a ragyogó budapesti tervező irodák helyett ennek a születő városnak ezernyi fajta munkáját választottam. Egy fiatal mérnök számára, aki dolgozni indul az életbe és nem “reprezentálni”, ez az igazi iskola.
Jelenleg legkedvesebb munkahelyemen, a fürdőtelepen dolgozom.
Szép, modern fürdő lesz, még ezen a nyáron felszenteljük. Utána szeretnék majd egy kéthetes túrára az NDK-ba menni pihenőül. Elég nehéz a munkám, de mindig érzem a kollégák, az építésvezetők, a munkások segítségét, jóindulatát. Ez megsokszorozza az ember erejét… Persze, ma még úgy van, hogy az egyetemen is, a munkahelyen is, bizonyos bizalmatlansággal fogadják a nőket. De hát rajtunk, nőkön múlik, mennyire nyerjük meg a társadalom bizalmát. Azt hiszem, nem adunk okot a csalódásra.
LEHOCZKY ANDRÁSNÉ a városi nőtanács által rendezett szabás-varrás tanfolyamot vezeti éppen. A táblánál magyaráz. Számára ez a “harmadik műszak”. Miért?
– Mint női szabó dolgozom – mondja. – Szükség van a munkámra, mert hét gyermekem van, 17 éves a legidősebb, 10 a legkisebb. Mind a hét tanul, s mikor úgy együtt vagyunk, bizony 5 kiló kenyér naponta meg sem kottyan. Főzök, mosok, takarítok rájuk… s még ez a tanfolyam is. De ebben is örömöm van, mert úgy látom, minden hallgatómat érdekli. S jut időm arra is hogy a nőtanács által rám bízott egyéb munkákat is elvégezzem. Nekünk asszonyoknak sok problémánk van az életben. Csak úgy tudjuk megoldani azokat, ha összefogunk: segítünk egymásnak. Nehéz megtalálni helyünket az új életben, és a gyerekek nevelése is nehéz. Nem elég csak világra hozni a gyerekeket embert is kell azokból nevelni a társadalom számára. Ezt pedig a szülő csak úgy tudja elérni, ha részt vesz a társadalom munkájában. Sokszor, amikor körülvesznek a gyerekek, olyan kicsinynek érzem magam, szinte el sem hiszem, hogy adtam nekik életet, úgy megnőttek. Ilyenkor érzem, hogy valamit én is tettem. De a neveléshez az kell, hogy béke legyen. Ma már joguk van a nőknek szólni, kérni. És joguk vant követelni is: követelni a békét!
*
Igen, ma már joguk van a nőknek és élnek ezzel a jogukkal. Hiába akarná, bárki lekicsinyleni társadalmi szerepüket. Tizenhárom év alatt évszázadokat léptek előre, ők bizonyították be legfényesebben, hogy a szabadság egyet jelent a haladással!
N. J.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
