Magyar Nemzet – 1960. június 10.

Tízesztendős város – évtized történelem

Ez még az ötvenes évek elején történt, “ab urbe condita” – a város alapítása után egykét évvel. A hatalmas iramú építkezés sok zavaros, ellenséges, “trónfosztott” elemet is felszívott még akkor. Lejött egyszer Pestről látogatóba egy ismert tudós vagy művész – de író is lehetett, ki tudja ma már, s a Vasmű egyik tisztviselője kísérte. A betanult szöveget mondta neki, sablonos frázisokat, filiszteri lojalitással meg is tetézte. “A magyar nép hatalmas ipari fellegvára lesz itt, acélba öntve a szocializmus…” Egyszercsak elhallgatott, ismét eszébe jutott a vendég neve, kutatott az emlékezetében. (Nevezzük a vendéget Szabónak.) Szabó… Szabó … csak nem a Szabó textilnagykereskedő úr fia tetszik lenni? … De igen, mondta a vendég. Erre kaján bizalmassággal a füléhez hajolt és belesugta: “Nyavalya lesz itt, kérem, nem kohó…”

Régen volt. Most nem azért mondom el ezt az anekdotát, hogy megmentsem az enyészettől, hanem, mert egy megtett utat, nagy távolságot jelez. Ez a provinciális “bonmot”, amely annak idején sok nevetést fakasztott azok körében, akiknek a történet alanya elmesélte; rosszindulatú kuncogást és derűt vegyesen – ma már csak emlék. Emlék a régmúltból.
Felépült a kohó, két kohó is épült, felépült a város is, most is épülnek új meg új gyárak; a kuncogók és a kalandorok pedig eltűntek belőle, ki tudja, hol vannak, s vannak-e.
Sztálinváros pedig ott van a térképen, s ott van a valóságban.

Nem mondom, hogy a világ hetedik csodája, mert nem az. Van csúnyácska ház is benne, nem is egy: zaklatott tempójú évek, csak adatot, számokat, mennyiséget kereső lázas emberek jót akaró, de eléggé át nem gondolt munkájának emlékei. Igen, ez is van, nem lehet eltagadni, de hiszen nem is akarja eltagadni senki, és szeretjük ezeket is, mert hozzátartoznak a nagyszerű egészhez.
Este hatalmasan cikázó vörös villámokat lövell az égre a nagykohó; szikrázik, izzik a vas, piros lávafolyam az acél, a gyári csarnokok fényes ablakai telehintik világossággal az országutakat, amelyek körülötte kígyóznak. Mióta megnőttek az erdősávban a fák, csak a környék látja a gyárat, a város nem, a városban csak néha hallani egy-egy rohanó mozdony ideges füttyjelét.
Tisztaság, béke, rend, szépség és nyugalom. Ez Sztálinváros. A város, amely a munkásembereknek épült, az ország legmodernebb városa.
Aki néhány éve járt ott, ma rá sem ismerne. Nemcsak a tartalma, a külseje is változik szüntelenül. Modern pontházak, panelházak épülnek, némelyikük a fundamentumától a tetejéig színes műanyagból van, olyan padlózattal, amely beforrasztja önmagát, ha “megsebesül”; az új házak világoskékek, sárgák, élénk zöldek. Ami újat és szépet az utóbbi négy évben hallatlan iramban fejlődő építőművészetünk produkált formában, vonalban, anyagban egyaránt, abból minden látható Sztálinvárosban. Vagy látható lesz rövidesen, hiszen még korántsem kész. Eddig csak építészeti körvonalai bontakoztak ki, most, a következő években válik majd teljessé, egésszé. (Az elmúlt hónapokban szembeszökően nagy lendülettel indult meg ismét az építkezés; hozzáláttak a főtér kiképzéséhez, a Duna-parti magas fennsíkon, meg a búzatáblák szomszédságában épül az új kórház, s egy teljesen új utca, előregyártott elemekből épülő házakkal.)
Az emberek? Magyarország legkülönbözőbb vidékeiről valók, nagyrészt hajdani zsellérek, éhbérért dolgozó parasztok vagy azok gyerekei. Az átlagos életkor 28 év. Húszezer ember dolgozik a gyárakban. Tizenhatmillió forint van a takarékban. Az év végére csaknem hatezer lakás lesz készen. A hajdani építőmunkások, akik nyolc-tíz évvel ezelőtt szinte a szántóföldekről kerültek az építkezésekre, ma kényelmes, összkomfortos lakásban laknak, színház- és opera-bérletük van, könyvtárlátogatók. Gyermekeik – a lakosság 20 százaléka 14 éven aluli – a város általános, közép- és művészeti iskoláiban tanulnak.
Mindez nem lenne különösebben érdekes, hiszen lassan mindenütt így lesz az országban, vagy már így van. De ez a város ezért épült. Hogy felemelje és naggyá tegye az embert.
Ilyen céllal még nem épült város Magyarországon.
Ezt ünnepeljük mi Sztálinvárosban, ezért büszkeségünk, s joggal az.
A város ebben az évben ünnepli alapításának tizedik évfordulóját. A városok történetében azt hiszem, példa nélkül áll, hogy a fennállás tizedik évfordulóját megünnepeljék; tíz év a történelemben röpke pillanat csupán. Itt történelmi korszak, mely századokat sűrít magába. Egy város, amelynek köveihez nem tapad vér, csak örömteli munka és az alkotás emléke. Egy város, amelynek nincs múltja, csak jelene és jövője, ahol nem idézi semmi a múlt emlékét és minden csak a jövőbe mutat. Ahol olyan emberek élnek, akik együtt nőttek fel a várossal. Ahol negyvenezer ember él egyre jobban, boldogabban.
Az olvasó, aki soha nem is járt ott, ismerheti Sztálinvárost; filmről, könyvből, versből, képről, riportból. Ma már egész Európában ismerik. Tíz év óla alig múlik el nap, hogy ne hallanánk Sztálinvárosról valamit – valami újat, szépet.
Sztálinváros – ezért is büszkeségünk – nemcsak Sztálinvárost jelenti. A városból a Vasműbe vezető sugárút torkolatánál most állították fel a Martinász-szobrot.

Két levél egy szoborról

Somogyi József kiváló alkotása. A művész azt mondta róla, hogy szimbólumnak is szánta: Vulcanus, a tűz és erő istene. Szimbólum a város is, egy önmagát újjászülő ország és nép jelképe – az új diadala a régi fölött, annak a gondolatnak a – kőbe, vasba, acélba épített – diadala, amely az ember határtalan képességeit, nagyságát hirdeti.
A szociálisul építés diadala.

Tamás István

Pálfalvi János és Csasztka Ilona rézkarcai

Dunaujvaros